Nereza roncsolt mellvértjének rögzítését igyekeztem helyrehozni, hogy újra szorosan illeszkedjenek a vállnál a darabok. A legtöbb arénás küzdelme után komoly javításra szorult ez az elavult vértezet, de mit lehet tenni? Hozott anyagból dolgozunk. Elszakadt a kezemben az egyik szíj.

– Bocsi. Túlhúztam, de mindjárt megoldom – szabadkoztam Neznek, mire ő csak vállat vont.

Mögötte ültem. A fal mellett húzódó padka kemény volt, és kezdtek elgémberedni a tagjaim, legalább fél órája bíbelődtem a ruhával. Nereza, most is nyugodtan tűrte, hogy ennyit pepecselek a holmijával. Páncéljának hátlapja elnagyolt foltokban tükrözte vissza alakom homályos mását. Még a szinte felismerhetetlen árnyalatokból is kivettem, mennyire nyúzottnak, és megviseltnek tűnhetek. Minden hónappal egyre kimerültebbé váltam. Sosem tűrtem a kilátástalanságot, és a kiút, ami érkezésemkor még tiszta, éles fényként derengett lelki szemeim előtt, minden héttel egyre szürkült és halványodott. Ki akartam jutni a fogságból, bármit megtettem volna érte, és annyira szeretnek engem az égi istenek, hogy eddig minden igyekezetem csúfos kudarcba fulladt. Nereza, azon kevés rabok közé tartozott, aki mindvégig támogatták törekvéseimet, de gondosan ügyelt rá, hogy a realitás talaján tartson. Igen, ő egy kivételes nő. Tekintetemmel végig mértem hajlékony alkatát, kidolgozott izmait, amikkel gazellákat megszégyenítő kecseséggel mozgott. Bronzbarna bőrét helyenként ezüst, fekete tetoválás minta díszítette, a nagyja jobb karját borította. Egyszer mesélt róla, hogy minden vonás jelképez egy olyan akadályt, amivel sikerült megküzdenie. Mindennek spirituális jelentőségét nem igazán értettem, de úgy mesélte náluk ez így szokás. Ő a népe erejének, és képességeinek köszönhetően még most is olyan fitt, mint, mikor ide hurcolták. Pedig vagy tízszer több időt töltött a cella fogságában, mint én.

Elmélkedésemet a fogdán kívülről beszűrődő szövegelés szakította félbe. Valaki nagyban rizsázott az őröknek, és csakhamar nyílt az ajtó.

– Négyszázkilencven. Mehetsz. – Intett befelé a Kopasz. Így neveztük el az egyetlen tarkóig nyírt őrt.

– Négyszázkilencven? Az micsoda?

– A számod te ostoba – Egyetlen határozott mozdulattal lökte át az idegent a fogda bejáratán, és amint az újonc átbukott rajta a kapu kerete kéken villant fel.

Hoppá. Engedély nélküli fegyverviselés. Ebből még baja lesz.

– Újabb bentlakó kliens – súgtam Neznek, aki oda sem fordult, de biztosra vettem, hogy szeme sarkából ő is követi az eseményeket.

Legfrissebb fogolytársunk magas, szikár alkattal és tenyérbemászó képpel áldotta meg az ég, amihez tekintélyt parancsoló kisugárzás társult. Mozgása kifinomultnak, elegánsnak hatott megviselt állapota, és a körülmények ellenére is. Hollófekete tincsei zilált hullámokban keretezték vékony arcát, ami alól egyenesen kiviláglott világos bőre. Távolabbról is tisztán láttam, hogy a ruhája finom anyagból készült. Ráadásul éjfekete viseletét méregzöld mintákkal díszítették és arany fonallakkal hímezték.

Tuti valami előkelő családban nevelkedett a bolygón, ahonnan származott. E gondolatra egyből felpörögtek elmém fogaskerekei. Ide ritkán kerülnek „valakik". Annál több sütnivaló szorult a helyi rabszolgatartó népségbe, nem akarják romba dönteni jól fizető birodalmukat. Már pedig a hozzá hasonló ficsúrokat keresni is szokták, ha csak nem a sajátjai szabadultak meg tőle ilyen alávaló módon.

– Mit képzelsz, kivel beszélsz halandó? – csattant fel az új hús, de a Kopasz és két társa az útját állta.

– Egy pondróval – köpte vissza megvetően.

– Szegény ördög. Még nem tudja, hogy esélye sincs – kuncogtam keserűen.

A Kopasz hirtelen lépett közel a ficsúrhoz, megragadta a csuklóját, és szabad kezével kikapta az aprócska tőrt, amit felsőjének bő ujjába rejtegetett. Az őr markában a fegyver olyan könnyűnek látszott, mintha üvegből készült volna. Egyből az újonc orra elé emelte, hogy még egyszer utoljára jól láthassa bűnös kincsét.

– A trükk mestereknek itt keserves az élete. Húzd meg magad, kölyök.

– Kinek képzeled... – de már ordított is, mert amíg replikázott, a Kopasz marokra fogta a tőrt és egyetlen mozdulattal a combjába állította a kést. Kirántotta a fegyvert, és a már véres pengét fenyegetőn ismét az arcába tolta.

– Menj, és rinyálj a sarokban, te kis aljadék.

Az őr megfordult és lezárta a kaput.

– Rohadt, nyavalyás kis féreg, ezt még megkeserülöd! – üvöltötte legújabb bajtársunk a csukott ajtónak. Reszkető kézzel szorította a combjában tátongó friss sebet. Szitkozódva fordult meg, és csak ekkor ült ki arcára az őszinte döbbenet. Nagyot koppant, mikor rájött, nincs egyedül.

Egy pillanatig dermedten állt, zavart képpel, mint akinél beállt az a jól ismert kék halál, aztán visszafogott hangon csak ennyit nyögött ki:
– Hello!

Nem erőltette meg magát, de meg is értem. Első blikkre, mind ilyen képet vágunk.
Az embert ide hurcolják valami rabszállítón, azt se tudja hol jár, van, hogy életében először lát űrhajót, majd bedobják ide. Mire feleszmél ez a kaotikus tömeg tárul a szeme elé, egy hordányi idegen világból összeverbuvált lényből. Ráadásul idebent zavarosak a fényviszonyok, és a kijárat közelében mindig tucatnyian lézengenek így egyből egy horda ismeretlennel találkozik.
A fogdánk egyetlen hosszú, elsőre végeláthatatlan folyosóból áll, és míg a szem ellát cellaajtók sorakoznak végig.

Szóval, ja, mindenki egyből holtsápadt lesz, és jobb esetben mekeg valami cikis dolgot. És vannak, akik annyit pattognak, hogy egy löketnyi nyugtató után jutnak csak el idáig, és még mindig annyira feszültek, hogy kínjukban elsütnek egy rémes viccet, aztán hánynak. De mi tagadás, még egy friss árut se láttam még, akinek már az első napján nyílt seb tátong a combján.

– Az őröknek nem éri meg feleselni – jegyezte meg az új fiúnak Rezgar.

Rezgar, na ő egy hústorony. Kolosszális méretű izomtömeg, széles vállal, feje búbján görbe fekete szarvakkal, lángvörös bőrszínnel, dörgőn mély, rekedt orgánummal. Vezetőnek nem nevezném, de itt a többség hallgat rá, mert ő húzza itt legrégebb óta. Földiként az én szememben rémálmaim tipikus démoni alakját ölti, de a jelleme... Kenyérre lehet kenni.

"Négyszázkilencven" csak legyintett a jó tanácsra, mert a sajgó sebe jobban izgatta, és remegő tagjai miatt mostanra alig állt a lábán. Mély sebe iszonyatosan fájhatott, de jól viselte. Talán mert már alapjáraton is igen rossz bőrben volt. Vajon hol szedték össze?

Rezgar, kezével a fal mellett húzódó padkára mutatott:
– Ülj le.

– Nem épp gyapjúval tömött ágy, de megteszi – botorkált oda.

Elfojtott horkantás szaladt ki ajkaim közül. Valami kényelmesebb lakosztályra számított? Ha még mindig nem esett le neki, hogy hol is van, hamar a tüzelőben végzi. Ott égetik el a harcban meghalt rabtársakat. Bár már olyan pletykát is hallottam, hogy a viszonylag épen maradt szerveket eladják a fekete piacon. Mindkettőt el tudom képzelni.

Hosszan fürkésztem zöldfülű társunkat. Első pillantásra férfinak gondoltam, de csak öntelt kiállása miatt, az arcát jobban megfigyelve fiatalabbnak tűnt. Karakteres arca és eleganciája csak úgy vonzza a tekintetet, viselkedése miatt, valahogy egyből kíváncsivá tett.
Nez hirtelen megrángatta a rajta lévő vértet, hogy elterelje a figyelmemet.

– Bocs. Elbambultam.

– Ne bámuld. Veszélyes alaknak tűnik – súgta az orra alatt, hogy csak én hallhassam.

– Miből veszed? – halkultam el. – Nincs a homlokára írva – mosolyogtam, de ő szigorúbb hangra váltott.

– Hidd el, érzem. A saját érdekedben. Tartsd távol magad tőle.

Sóhajtottam. Tudtam, hogy Neznek igaza lehet, jók a megérzései és mindig nagyon előrelátó. Én meg forrófejű vagyok, aki néha csak utólag gondolkodik, de valahogy nem bírok a fenekemen ülni. Talán mert én vagyok itt az egyetlen, aki még tényleg reménykedik benne, hogy kijuthat.

Lassan végeztem a páncél helyre igazításával, de nem sokáig tudtam oda koncentrálni. Figyelmem hamar a közelünkben zajló párbeszédre terelődött.

– Mi a baj?

– Nem tudom begyógyítani a sebem...

Rezgar erőteljes hangja kitöltötte a teret:
– Persze, hogy nem. Itt nem működinek a varázslatok, a hókusz-pókusz, sem a természetfeletti képességek.

Mostanra sokan elcsendesedtek körülöttünk, mindenki kíváncsi volt az újoncra. Latolgatták, hogy jelenlétével jobbak vagy rosszabbak lettek a túlélési esélyeik.

– A nevem Rezgar, de a gazdák csak kettőszázkilencvenhetes számmal jelölnek. Téged, hogy hívnak? – faggatta.

Ekkor egy vékonyka, bíztató hang is felcsendült.
– Én Judyt vagyok, és hatszázhetvenkilenc a számom.

Feléjük sandítottam. Valójában nem lep meg, hogy a szöszike egyből az elesett segítségére sietett. A lába mellett ült, kezével a sebet szorította le, hogy segítsen, az úrfi meg - tuti így fogom hívni - csak zavartan meredt vissza rá, látszott, hogy kezdi elveszteni a fonalat.

Judyt egy igen jó szándékú csajszi, aki nagyjából egyidős lehet velem, de csak az életrevaló társaságnak köszönhette az épségét. Naiv jóindulata sokszor bajba sodorta már, de Rezgar, Nereza, meg a többiek mindig időben kimentették a végzetes helyzetekből, amikbe butaságával keverte magát. Apró és vékonyka, akinek púder rózsaszín bőre néha fakóba hajlik. Alig egy centisre nyírt rövid tejfelszőke haja, és átható türkiz írisze szokatlan benyomást keltenek, és ha a szemedbe néz túlvilági tekintete megbabonáz. Elsőre embernek hittem, de nem az. Egy mutáns lány, akit a kree-ik hoztak létre az emberek fajából. Inhumannak nevezik őket. Judyt törékeny, alacsony testalkata ellenére, félelmetes képességgel rendelkezik, aminek eredetével, még mi jelenlévők sem vagyunk egészen tisztában.

– Loki vagyok – enyhült meg a férfi tekintete is Judytot figyelve. – Röstellem az iméntit. Csak ez a helyzet kissé...

– Félelmetes?

– Bosszantót, akartam mondani – ingatta a fejét Loki, elmosolyodva.

– Szörnyen vérzik a lábad – hívta fel a figyelmét a lány, és Nez ekkor hirtelen felpattant.

– Így jó lesz – rendezte el magán a vértjét. Figyeltem, ahogy nyújtó mozdulatokat végez benne, hogy biztosra menjen valóban jól tart még az anyag.

– Ha kicsit kényelmetlen, igazíthatunk még rajta – ígértem. Ő csak egy mélyet bólintott, majd határozott léptekkel Rezgarékhoz indult. Követtem tekintetemmel, de ekkor Judyt a semmiből bukkant fel. Elém guggolt, és suttogóra fogta.

– Sig, szeretném elkérni a gyógyszeredet – kérlelt bűbájos mosollyal. Szándékosan értetlenkedtem.

– Mire gondolsz?

– A vérzéscsillapítódra, amit a múltkor kaptál – magyarázta az egyértelműt.

– Mihez kezdenél vele?

– Lokinak szüksége van rá. Elvérzik itt helyben, ha nem teszünk valamit a sebével. – Mutatott felé.

– Egy fenét fog – ellenkeztem. Tudtam, a Kopasz senkiben nem tesz akkora kárt, hogy belepusztuljon. Nem hülye, tudja, hogy nem a saját zsetonnal játszik. – Ne aggódj, ha olyan vészes lenne az a seb, már rég megmurdelt volna. A combizmai felfogták a szúrás nagyját, túléli.

– Akkor mégis miért szivárog belőle a vér még mindig?

Ott a pont. Loki érdekes alaknak tűnik, de annyira nem, hogy az egyetlen vérzéscsillapítómat neki passzoljam. A „senkik arénája" az a hely, ahol az egyetlen kincsed az egészséged és ehhez két dolog kell. Kaja, és gyógyszer. Már pedig itt ezek minden grammját aranyárban mérik. Eszemben sincs osztozkodni rajta.

– És akkor nekem mi marad? Megküzdöttem érte, és még szükségem lehet rá.

– Visszafizetem helyette a szívességet.

– Neki kellene! – intettem Loki irányába.

– Kérlek! – nézett rám Judyt angyali mosollyal, én meg úgy éreztem magam, mint mikor az ember agyát elönti az endorfin. Elárasztott a nyugalom, a békesség és a szeretet.

– Nem. Ne csináld ezt, nem fair az érzelmeimet manipulálni – böktem a mellkasára, de másik kezemmel már kotortam is elő rejtett zsebemből a fiolát. – Tessék. – nyomtam a kezébe sietve, meg ne lássa valaki. – De ezt behajtom rajta! – halkítottam le a hangom, de a hangsúlyom, így is fenyegető maradt.

Ő hálásan kacsintott rám, és már ott sem volt. Pillanatokon belül oda lett a szer, aminek megléte komoly biztonságérzetet nyújtott. Idegesen túrtam tincseim közé. Minimum a fejemre ejtettek. Mihez kezdek, ha következő meccs után, szükségem lesz a szerre? Hamar elillant váratlanul érkezett boldogságom, amit egy-kettőre kétségbeesés váltott fel. Nem tudom meddig bírom még itt. Haza akarok jutni. Elég volt a raboskodásból, a halálból, és minden szörnyűségből, amin az elmúlt hónapokban keresztül mentem.

– Sig! – hívott Rezgar.

A kis csapat irányába pillantottam és rögtön tudtam, hogy bármi is következik most, nem lesz ínyemre a helyzet.