Victor

A lánykérés estéje

Nemet mondott.

Pedig Bella megígérte, hogy megoldja az egészet, ők ketten elélnek Ezrával én pedig Corával. De nem így történt.

Habozott, nem nyújtotta a kezét, és végig oldalra pillantgatott. Az apja tartotta elém a kezét. Pedig olyan jól mutatott a nagymamám gyűrűje az ujján.

Már majdnem fél órája a házban vannak, mindenki más kint iszik és táncol, mintha nekik nem lett volna egyértelmű az egész szituáció. Csak nekem fáj ennyire. Pedig annyi mindent megtettem érte.

Nem várok tovább, átsétálok az előszobán, a nappalin és megállok a konyha bejáratánál.

– Nem mondtam igent – leveszi a gyűrűt és az ebédlőasztal közepére teszi. Fájdalmas pillanat.

– Pedig már mióta ismered, és olyan jó gyerek – szólal meg Cora édesanyja. Olyan kedves teremtés.

– Egy eljegyzés nem csak az ismertségen alapszik anya! Tisztelni, szeretni kell a másikat. Én másba vagyok szerelmes, akinél most teljesen elrontottam az esélyeimet.

– Coralline! – az édesapja szól közbe most. Hangja körbejárja az egész lakást.

– Nem! Nem érdekel, mit akartok mondani, nem fogok belemenni egy olyan házasságba amit nem akarok. Victor szülei amúgy bolondnak tartanak.

– Tényleg nem szereted Victort? – kérdi az apja egy fokkal nyugodtabban, mintha sajnálná.

– Mint barátot igen, de máshogy nem tudok rá gondolni...

– Köszönöm, hogy őszinte voltál – szólalok meg. Az árnyékból előlépek és elveszem a gyűrűt. A zsebem mélyére süllyesztem, szeretném neki adni, még ha barátság jelképeként is, de ez most nem az a pillanat.

– Victor... – szólít még utoljára a nevemen.

– Nem kell magyarázkodnod. Megértem, hogy nem engem választasz. Hamarabb észhez kellett volna kapnom. Egyértelműen nem mutattál felém vonzalmat, egyszerűen csak nem akartam elfogadni az egészet. Sajnálom, hogy nem figyeltem oda ezekre – próbálom türtőztetni magamat, de nem igazán sikerül. Könnyek csordulnak a szememből.

Elindultam kifelé, mindenkit magam mögött hagyva. Coralline még egy ideig jött utánam, de hamar feladta a harcot. Hallottam ahogy sírt, de nekem még is jobban fájt mint neki.

A kerítésnek nekitámaszkodok és leülök a földre. Poros és koszos lesz a zakóm, de nem érdekel. A tenger morajlását hallgatom. Ilyenkor minden másabb.

Létek csendülnek fel mögöttem.

– Menj innen Coralline, nem vagyok rád kíváncsi – ordítok a sötétség felé.

– Ezt egy kicsit eltévesztetted – válaszol egy női hang, de egyértelműen nem Cora az. Egy barna hajú lány lép ki a sötétből és ül le mellém. – Ruth vagyok.

– Victor.

– Ah, akkor te kérted meg Coralline kezét – mutat a ház felé.

– Próbáltam – előveszem a gyűrűt és megforgatom az ujjaim között. – Végül nemet mondott.

– Mióta ismered őt?

– Körülbelül hatéves korunkban ismerkedtünk meg. Azóta elválaszthatatlanok vagyunk, legalábbis voltunk. Három éve hazaköltöztek, amikor meghalt a nagyapja, és utána elvonóra került, amiről én mit sem tudtam. És te honnan ismered Corát?

Hezitál.

– Az elvonóról. Szobatársak voltunk miután kikerült a fehérszobából.

– Nagyon jó, még egy örült...

– Papírom is volt róla, szóval túl nagyot nem tévedsz.

– Te miért kerültél oda? Már, ha nem zavar a kérdés – felé fordulok, de az arcát továbbra sem tudom teljesen kivenni.

– Felakasztottam magamat egy lepedővel. Vagyis próbáltam. Azt hazudtam, hogy a barátom vett rá,a ki utána elmenekült, ezzel megkaptam a " jaj, szegény kislány " mondatot mindenkitől. Korábban hallottam erről az egészről, mert állítólag nem olyan vészes mint a kötél általi halál, csak a szüleim időben kapcsoltak. Bár azóta is megvan a nyoma – felém fordítja a nyakát, ahol egy seb éktelenkedik.

– Hányszor próbáltad?

– Mióta kint vagyok azóta még egyszer sem, nem volt esélyem lepedőt szerezni.

– A nyaralónkban van tömérdek. – Fogalmam sincs, hogy miért mondom ezt.

– Ezzel most azt akarod mondani, hogy ki akarod próbálni? – kérdezi.

Nem válaszolok, mert a választ sem tudom. igazából ezek után már nem sok értelme lenne az életemnek. Én mindent Coralline-al akartam átélni. Bellával mindent elterveztünk, igaz azt mondtam Corának, hogy alig beszéltünk, pedig ez nem igaz. Szinte minden napot együtt töltöttünk, főleg mostanság amikor kitalálta ezt az egészet.

Mentsük meg a jövőnket hadművelet.

Az enyém már elbukott, szóval semmi értelme nincsen az egésznek.

– Holnap délután nem jössz át a nyaralónkba? – fordulok a lány felé néhány perccel később.

– Merre találom meg a nyaralót?

Előveszem a telefonomat és a térkép segítségével elmagyarázom neki az egészet.

– A lényeg az, hogy a hátsó ajtón gyere be, ott nincs kamera.

– Kamerák vannak a házatokon?

– Csak a bejáratnál, így, ha véletlen bármi balul sülne el, téged sosem vesznek elő.

– Rendben, akkor holnap találkozunk.

Feláll és elsétál a sötétben, én pedig továbbra is magányosan ülök. Nem tudom mennyit beszélhettem Ruth-tal, de ez idő alatt a zsebem egyfolytában rezgett, mikor elővettem, hogy Ruth-nak megmutassam az utat a házhoz, csak Cora neve szerepelt a képernyőmön a lehető legtöbb formában. Hívott, üzenetet írt, email-t küldött, minden eshetőséggel megpróbálkozott.

Idegesít, mert most már fontos vagyok a számára. A napokban pedig nem is keresett, Ezrával volt elfoglalva.

Felállok és én is hazamegyek.

A szobámba lépve eszmélek rá, hogy nem is látszódik, mi uralkodik bennem. Körülöttem minden tökéletes, semmit sem hanyagolok el, és egy cseppnyi elesettséget sem mutatok. Pedig, ha tudnák, hogy mennyire szenvedek.

Leveszem a zakómat és egy vállfára akasztom a szekrényemen. Az asztalomnál kihúzom a széket és helyet foglalok. A fiókból előveszek egy üres papírt és keresek egy tollat.

Elkezdek írni.

Drága anya és apa!

Gondolom, nem értitek a tettemet, de nem is várom, hogy megértsétek. Az elmúlt időkben sok minden zajlott le bennem. Próbáltam rejtegetni és palástolni, de egyre nehezebb. Úgy gondolom nekem már nincs itt keresni valóm, velem csak nehezebb a Föld. Félek, hogy csalódást okozok nektek, bár ezek után biztosan, de úgy gondolom elég egy csalódás, mint több száz az életem során.
Ezt a levelet már biztosan akkor találjátok meg mikor nem leszek többé, és ennek így van rendjén. Az én sorsom így íródott meg. Köszönöm, hogy felneveltetek és támogatattok az életem során, tényleg hálás vagyok!

És ezért ne merjétek Coralline-t hibáztatni! Neki semmi köze ehhez, ennek így kellett történnie.

Victor

Összehajtom a levelet és egy borítékba csúsztatom, amit, azt asztalomon hagyok.

Most jöhet a Coralline-é.

Órákon keresztül írtam neki a levelet, mire azt mondtam rá, hogy tökéletes lett. Az övével is megcsinálom ugyan azt amit az anyáékéval.

Átöltözök és ledőlök az ágyba. Sok mindent tartogat a holnap.

•••

Már észben tartani sem tudom, hogy hányadik alkalommal nyomom ki Coralline-t. Hívogat, üzeneteket ír megállás nélkül, Kezd elegem lenni. Hamarosan még Ruth-tal is találkozóm lesz, nem szeretném, ha Cora egyszer csak betoppanna. A telefonomat az ebédlőasztalon hagyom és kiviharzok a házból. Gyalog megyek, addig is van időm gondolkodni. Bár túl sok mindenen már nem kell, azért jól jön.

Szokás szerint minden ajtó nyitva, így könnyen bejutok.

– Ruth? – körbenézek, de nem látok mozgást.

– Azt hittem, hogy megfutamodtál – szólal meg egy hang a konyhából.

– Nem – átsétálok a konyhába és megállok előtte.

– Találtam lepedőt – mutat a pult felé. – Nézzenek oda milyen csinos vagy.

– Csak legyünk túl rajta...

– Ugye tudod, hogy ez csak egy próba szerűség.

– Persze.

Megragadok egy széket és a nappali felé húzom. A faépítésnek köszönhetően rengeteg dísz gerendánk van, így nem kell sokat gondolkodnom. Elveszem Ruth-tól a lepedőt, felállok a székre és az anyagot áthajítom a faléc felett.

– Úgy néz ki ez tökéletes lesz – mondja, majd kirántja alólam a széket.

Nagyon szoros, a nyakamhoz kapok és próbálom meglazítani, hogy levegőhöz jussak. Homályosan még látom Ruth-ot, de aztán nem. Kiszalad a hátsó ajtón, miközben valaki beront a bejáraton...