Grace:
Úgy néz ki, hogy a rossz széria, ami Sage nyakába borult hetekkel ezelőtt Luke által, nem akar leállni. Legalábbis minden jel erre utal, amikor Sage belép a házba ugyanabban a ruhában, amiben tegnap volt.
Tegnap, amikor érkezett még egy csapás rá.
A meccs után hazafelé jöttünk, amikor a nővére sírva telefonált, hogy Sage menjen be a kórházba, mert az anyukája épp a műtőben van. Mint kiderült, lövöldözés volt az iskolában, ahol Mrs. McCall tanít és ő a testével védte a gyerekeket, így sérült meg. Elméletben az állapota már stabil, de ez lelkileg akkor is hatalmas teher még nekünk is, nem hogy Sage számára. Tegnap este mindannyian ott ültünk vele a kórházban, amíg ki nem hozták az anyukáját a műtőből.
Vagyis majdnem mindenki. A lányokkal mi ott voltunk, ahogy értelemszerűen az apukája, a nővére és Trinity párja is. Nathaniel és Nate pedig utólag jöttek, egy szó nélkül. És ki nem volt ott? Jace. Sage pasija, akit egyébként elsőként hívott sírva a lány, de Jace lekoptatta, hogy bulizhasson azon a bulin, amiről amúgy nem mellesleg Nathanielék is eljöttek Sage miatt. Ők megtették, pedig elméletben - persze a gyakorlati résszel erősen lehet vitatkozni - nincs köztük semmi komoly, de Jace, aki elvileg szerelmes az egyik legjobb barátnőmbe, nem tudott megjelenni, amikor annak szüksége volt rá. Annyira felment bennem a pumpa, hogy képzeletben vagy öt féleképpen nyírtam ki a srácot, de tudtam, hogy abban a helyzetben Sage-nek marhára nincs szüksége még plusz stresszre, így csak csendben nyújtottam és nyújtottunk neki támogatást, egészen addig, amíg haza nem értünk és Sage azt nem kérte, hogy igyunk valamit.
Amikor felmentem este aludni, ő még lenn maradt, hogy elmosogasson, de most minden jel arra utal, hogy nem itthon éjszakázott, hacsak nem a tegnapi cuccában ment el ma kora reggel sétálni egyet.
- Sage, hol voltál? - nézek rá és azonnal elönt az aggodalom.
A lány megtörli a szemeit, majd ránk néz.
- Azt hittük, hogy alszol még, de... - Des elharapja a mondatot, ahogy a tekintete végigsiklik rajta. - A tegnapi ruhádban vagy?
Inkább tűnik megállapításnak, mint kérdésnek, de ha Destiny is kiszúrta, akkor nem arról van szó, hogy én emlékszem rosszul, ugyanis a szőke barátnőnk soha nem téved a ruhákkal kapcsolatban, ellentétben velem, akit annyira nem izgatnak ezek a dolgok.
- Irtó nagy hülyeséget csináltam - futtatja végig az ujjait a göndör fürtjein és kiszakad belőle egy hatalmas sóhaj, miközben leveszi a cipőjét és bejön hozzánk.
- Mi a baj? - húzza le közénk Mel finoman az arcát fürkészve.
Nincs jól.
Nagyon nincs.
A lába megállás nélkül jár és a keze is remeg.
Nem tudom, hogy mi történt, de igazán vége lehetne már ennek az időszaknak.
- Tegnap, amikor felmentetek aludni és én elmosogattam... fogalmam sincs, hogy mi ütött belém, de fogtam magam és átmentem Natékhez.
- Dehát az a ház negyed órára van innen - kerekednek el Des szemei. - Bajod is eshetett volna olyan későn.
- Tudom, de ez kicsit sem érdekelt. Csak az vitt előre, hogy látni akarom. Nem egyszer megtettem már azt az utat és megjelent a szemem előtt az arca és... átmentem és csókolóztunk, de Nat leállított és aztán ott aludtam, de... de mindent mondtam neki. Kicsit a fejembe szállt a vodka és becsíptem és kábé szerelmet vallottam neki, vagyis... vagyis össze-vissza dumáltam neki, én... - elcsuklik a hangja és a kezébe temeti az arcát. - Tönkretettem a barátságunk.
- De ezzel végre elindítottál valamit - próbálom pozitívan nézni a dolgokat.
Én őszintén örülök annak, hogy Sage szembesült az érzéseivel és megtette ezt, még ha vodkáznia is kellett ehhez.
- Megcsaltam a barátomat - suttogja maga elé befeszült izmokkal.
- Azt a barátodat, aki lerázott ahelyett, hogy bejött volna a kórházba hozzád, amikor szükséged volt rá. Azt a barátod, akinek a legjobb barátja majdnem megerőszakolt és talán tudja, mégsem tesz semmit. Azt a barátodat, aki miután te bezárkóztál, tojt a fejedre és csak akkor ment oda hozzád, amikor Nathaniel feltűnt a közeledben - sorolja az érveket Des, Mel pedig befeszül mellettem.
Nem bánom,hogy nem nekem kellett ezekre rávilágítanom, de azért sajnálom Sage-et. Nekünk külső szemlélőként könnyű mindezt kimondani, de ő átéli és érzi ezeket. El sem tudom képzelni, hogy mennyi minden kavaroghat benne most ezek után.
- Attól még megcsaltam. Én vagyok a szemét picsa, aki sosem akartam lenni. Jace egészen a Luke-os esetig, nagyon jó volt hozzám. Szerettem vele lenni és szerettem őt. Ráadásul Nathanielnek semmi energiája egy kapcsolatra, ez a saját bevallása. Arról nem is beszélve, hogy ő nem viszonozza azt, amit érzek, mert egy kicsit sem érdeklődik irántam - rázza a fejét hevesen, azonban Melody megtöri az eddigi hallgatását.
- Észrevetted, hogy Jace mellett csak a múlt időbeli szeretetről tudtál beszélni? Jó volt hozzám, szerettem vele lenni, szerettem őt - idézi Sage-et. - Mindezt múlt időben mondtad. Azonban piásan a legőszintébbek az emberek és te valamiért elmentél Nathez, aztán megcsókoltad.
- De Nat nem akar kapcsolatot és nem jövök be n...
- Nathaniel csak érted lenne hajlandó megváltozni és ezt mindenki tudja rajtad kívül - szakítja félbe idegesen, s felpattan a helyéről, amitől most én rezdülök össze.
Melody nem a heves, ész nélkül cselekvő és beszélő ember és nem szokása így kiakadni velünk szemben, de azok után, amit Jace-ről mesélt, nem csodálom, hogy ennyire felkapta a vizet. Egyet is értek vele valamilyen szinten. Én sem tudom, hogy miért ragaszkodik hozzá Sage, de ott van az is, amit az előbb említettem: hogy mi csak külső szemlélők vagyunk.
- Nem akartam az a lány lenni, aki megcsalja a párját. Ráadásul félek, hogy Nat engem is megbántana és akkor barátként is elveszítem. Jace pöcs volt, de...
- Komolyan nem hiszem el, Sage! - szakítja félbe Melody, s a kávéját az asztalra teszi. - Nem tudom tovább nézni ezt, de tényleg. Szeretlek. Szinte a testvérem vagy és éppen ezért vagyok képtelen tovább nézni, ahogy tönkreteszed magad. Nem vagy szerelmes Jace-be. Sőt, a korábbi pasijaidba sem voltál az, csak örültél, hogy valaki foglalkozik veled, ezzel pedig semmi baj, de nem vagy szerelmes. Jace meg sem érdemel. Szart a fejedre, amikor szükséged volt rá és meg sem próbált keresni. Hogy is keresett volna, hiszen nem te kellettél az elején neki! Tudni akartad, hogy miért nem bírom őt? Hát ezért. Mert az elején, amikor még ez az állítólagos románc az elején volt köztetek, akkor képzeld, rám mozdult az egyik bulin, amire te nem jöttél el. Megszakadt a szívem, hogy ezt csinálja veled és én el is hajtottam a francba akkor, de másnap annyira boldog voltál csak mert meglepett egy szál rózsával, hogy képtelen voltam elmondani ezt neked. Szóval tudod, hogy mi van? Jace egy seggfej, nem érdemel meg és csak trófeának használ. Sajnálom, hogy ezt tőlem és így kell megtudnod, de te nem látsz a rózsaszín ködtől. És igen, talán Nathaniel nem szent és tett bizonyos dolgokat, amiket nem kellett volna, de már nem az a tini, aki megbántotta a barátnőit, mert egyszer egy hülye picsa összetörte a szívét. Szeret téged, jobban, mint bárkit és ezt én mondom, aki nem hisz ebben az egészben. Odavan érted és bármit megtenne azért, hogy veled lehessen és te is szereted. Őt szereted, csak annyira megszoktad, hogy ott van és, hogy csak barátok vagytok, hogy ezt nem veszed észre, pedig mindenki látja. Megcsókoltad? Hát én csak örülök. Végre spiccesen kijött belőled az, amit józanon elnyomsz! Bocs, hogy kiakadtam, de nem tudom elviselni tovább ezt a mazochista állapotot - kiabálja folyó könnyekkel, majd felrohan a szobájába és becsapja az ajtót.
A szobában megfagy a levegő. Des szemein látom a döbbenetet, hiszen ő még nem tudott erről, Sage arcáról viszont semmit nem tudok leolvasni. Nekem a mellkasom szorít. Melody után akarok menni, de közben itt is akarok lenni Sage számára és Destiny segítségeképp és a hármasság kezdi marni a szívem környékét. Voltak már veszekedéseink és vitáink az évek alatt, de szerintem még egyik sem volt ennyire durva és ettől én is kiborulok. Nem bírom elviselni, ha a szeretteimnek fájdalmai vannak, márpedig most két barátnőm is ki van borulva.
Destiny néhány pillanat után összeszedi magát annyira, hogy meg tudja törni a csendet:
- Sage, adj egy kis id...
- Szerintem elköltözöm egy kicsit - szakítja félbe Destinyt Sage a sírás határán állva.
A szavai hidegzuhanyként hatnak és megmerevedem. Kezdem úgy érezni, hogy nem kapok levegőt.
- Mi? - kerekednek el, ha lehet, még jobban Des szemei. - Nem mehetsz el. Mégis hova mennél?
- Kell egy kis gondolkozási idő - áll fel a vörös lány, s remegő kezekkel megtörli a szemeit. - Ne haragudjatok kérlek - megy fel, meg sem várva a válaszunk.
Kétségbeesetten nézek a lépcső felé, ahol Sage és Mel is távoztak és érzem, hogy a szemem nekem is égni kezd, ahogy felelevenedik ettől a konfliktustól sok olyan emlék, amit nem akarok. A gombóc a torkomban fojtogat és az izmaim egyre jobban befeszülnek. Des láthatja ezt rajtam, mert hozzám lép és megfogja a kezem.
- Gracie! - néz a szemembe. - Semmi baj, minden rendbe jön, ne borulj ki - rázza a fejét egy kedves mosollyal, de barna íriszeiben pont ugyanazt a riadalmat látom, mint amit én érzek magamban.
Már a veszekedés ennyire elfajulása is új volt, nem hogy az, hogy Sage bejelentette, hogy elköltözik. Még soha nem volt ilyen durva a helyzet. Az eddigi legkeményebb veszekedésünk után is összesen három órát bírtunk ki, hogy ne beszéljük meg és hozzuk helyre a dolgokat.
- Grace, hallod? - hajol lejjebb, hogy jobban lássa az arcom, én pedig kipréselek magamból egy bólintást. - Kérdezhetek valamit?
Nagyot nyelek, hogy megnedvesítsem a kiszáradt torkom.
- Persze.
- Csak képzeltem, vagy tényleg nem lepődtél meg, amikor Mel elmondta, hogy Jace mit tett?
Újabb nyomás helyezkedik a mellkasomra és ki is szakad belőlem egy hatalmas sóhaj.
- Emlékszel, amikor Jace itt volt reggelinél, Mel pedig felmenekült a szobájába, hogy dolgozzon a dalon a téli fesztiválra? - kérdezek vissza, mire Destiny bólint. - Miután utána mentem, elmondta, hogy miért nem bírja őt.
Destiny nagyot nyel, de aztán bólint. Valószínűleg érezte, hogy akkor tudtam meg a dolgot.
- Menjünk utánuk - áll fel, én pedig szó nélkül bólintok, ugyanis én is ezt akartam.
Amikor felérünk, Sage már egy második táskába pakolja a cuccait és valakivel telefonon beszél - gondolom a nővérével -, hogy lakhat-e ideiglenesen náluk, Mel pedig kulcsra zárta a szobáját. Mind a ketten Melody szobájához lépünk, de amikor kopogunk, nem jön válasz.
- Mel, bemehetünk? - kérdezi gyöngéden Des és a kezét az ajtóra fekteti.
- Kérlek... kérlek adjatok egy kis időt - érkezik a válasz bentről remegő hangon.
A szívem megfacsarodik és az ettől érkező fájdalom csak nagyobb lesz, amikor Sage kilép a szobájából.
- Mindjárt itt vannak értem - közli még mindig folyó könnyekkel, majd Melody szobája felé pillant.
Az így is sebes ajkait beharapja, ahogy évődik, hogy mondjon-e valamit, akármit a lánynak, de végül lehunyva a szemeit elfordítja az arcát.
- Írjatok majd, hogy hogy van - kér minket, s miután bólintunk, távozik.
Destiny rám pillant, én viszont Melody ajtaját nézem. Ha ő azt mondja, hogy kell egy kis idő neki, akkor az tényleg így van, de nem akarom magára hagyni, mégis közben szabadulnék ebből a házból a történtek után.
- Menj el sétálni, Grace - szólal meg váratlanul Des, amire felkapom a fejem. - Tudom, hogy mit érzel most, én itt maradok, ha kellene valaki, de te menj és szívj egy kis friss levegőt - simogatja meg a vállam.
- De Mel...
- Melody most egy darabig nem fog kijönni a szobájából, ezt mind a ketten tudjuk és meg fogja érteni.
Valószínűleg tényleg megértené, de akkor sem szívesen hagyom itt őket ilyen állapotban, viszont azt is tudom, hogy abban is igaza van Des-nek, hogy ki kell szabadulnom friss levegőt szívni. Újabb percek telnek el, amíg habozom, de végül, összepréselve az ajkaim bólintok.
- Hívlak, ha van változás - ölel meg, még mielőtt elindulnék, amire újabb bólintás a válaszom.
Tompának és gyengének érzem magam, éppen ezért fel sem fogom, hogy mit teszek, amikor a telefonomon belépek a Rhysszal közös üzeneteinkbe.
Én: Barátok vagyunk?
Gondolom a kezében van a telefon, mert azonnal válaszol.
Rhys: Ez beugratós kérdés?
Kiszakad belőlem egy hisztérikus kacaj, de ettől csak megindulnak a könnyek a szememben, úgyhogy gyorsan megtörlöm azt, mielőtt válaszolnék.
Én: Nem.
Fél pillanattal később a telefonom csörögni kezd a kezemben és felvillan a fiú neve a képernyőn. A mellkasomban megjelenik valamiféle nyomás, de ez más, mint ami a veszekedés miatt uralkodott ott eddig. Beismerni is szörnyű, de mintha izgalom lenne, miközben elhúzom a zöld kis ikont.
- Mi a baj? - szól bele azonnal Rhys, mielőtt bármit is mondanék.
- Miből gondolod, hogy van?
- Talán nincs?
- De... - ismerem be, az alsó ajkamat rágva. - És nagyon jól esne egy barát közelsége.
Egy baráté vagy Rhysé? - gúnyolódik a belső hangom, de igyekszem nem tudomást venni róla.
- Tíz perc múlva ott vagyok a kis parknál, ahol futni szoktatok Mellel - érkezik habozás nélkül a válasz, mintha az nem lenne már magában nagy dolog, hogy emlékezett rá, hogy el szoktunk járni futni.

Rhys:
Tíz perccel azután, hogy letettük a telefont, beérek a parkba, amit megbeszéltünk és megtalálom Grace-t a kis tónál lévő egyik padnál.
- Ennek a bajnak van bármi köze Sage és Nathaniel csókjához? - lépek oda hozzá, mire a lány felkapja a fejét.
- Honnan tudsz róla?
- Nem olyan rég Lunával és a srácokkal meglátogattuk Nathanielt, mert Nate mondta, hogy rossz passzban van. Elmondta, hogy mi történt és hogy Sage utána kiakadt emiatt.
- Igen - sóhajt fel a hajába túrva -, jobban kiakadt, mint azt Nat hitte, de nem miatta - rázza meg a fejét. - Inkább azon, hogy ezzel megcsalta Jace-t és ő soha nem akart olyan lenni, aki megcsalja a párját. Aztán kiakadt otthon és Melből is kijött mindaz, ami eddig benne volt Jace-szel és ezzel az egésszel kapcsolatban és az lett a vége, hogy Sage elment, Melody pedig bezárkózott a szobájába.
- Én szaladtam előre, de menjünk lépésenként - vonom össze a szemöldököm a fejemet ingatva. - Először is, szia! - adom oda neki a tábla csokit, amit vettem neki út közben.
Grace szeme megcsillan és az ajkai halvány mosolyra görbülnek, miközben az arcomat kezdi fürkészni.
- Komolyan nekem hoztad?
- Hallottam a hangodon, hogy nem vagy jól és mondtad is, hogy baj van, úgyhogy gondoltam, hogy jól esne egy kis örömhormon.
Grace hevesen kezd pislogni, mint aki a könnyeit próbálja visszatartani és hirtelen a nyakamba veti magát. Szorosan ölel, én pedig hülye lennék ezt nem viszonozni.
Amikor írt nekem, először azt hittem, hogy csak valami szórakozásról van szó a lányokkal vagy megint piszkálni akar, de abban a pillanatban, hogy megjött a nemleges válasz, biztos voltam benne, hogy valami nem oké. Épp úton voltam hazafelé, de a gondolat, hogy Grace-nek baja van, marni kezdte a mellkasomat és egyértelművé vált, hogy ott leszek mellette. Főleg azok után, hogy amint baj volt, engem hívott. Nem tudom, hogy mi volt az, ami erre sarkallta, de hülye lettem volna nemet mondani neki, amikor közeledni szeretnék felé és szüksége volt rám. Az egyetlen baj ezzel, hogy azóta a mellkasomban melegség van, mert... Grace Anderson, a lány, akinek a bizalmáért hosszú ideje harcolok, engem hívott, ahogy szüksége volt valakire.
- Köszönöm - morogja a nyakamba és valami nedveset kezdek érezni ott, úgyhogy finoman eltolom magamtól, hogy lássam az arcát.
Az arcát, amin könnyek futnak le.
- Gracie, azért hoztam a csokit, hogy segítsek, nem azért, hogy megríkassalak - kezdem a sós cseppeket törölgetni az arcáról.
- Nem is te ríkattál meg, ne haragudj, csak... - szipog lesütve a szemeit - az otthoni veszekedés sok volt és iderángattalak, pedig biztos, hogy volt jobb dolgod és...
- Senkit sem rángattál - szakítom félbe. - Azért jöttem, mert jönni akartam.
- Az előbb mondtad, hogy a srácokkal voltatok, lefogadom, hogy lett volna jobb dolgod.
Kiszakad belőlem egy sóhaj, mert kezdem azt hinni, hogy Grace reménytelen ebben az esetben. Azt hiszi, hogy teher a számomra, pedig, ha tudná, hogy mennyire jó érzés volt, hogy felhívott, máris másképp gondolná. De van egy olyan érzésem, hogy nem hinné el nekem, ha ezt megmondanám neki.
- Grace, épp úton voltam haza. Az egyetlen dolgom az volt, hogy leparkoljak a ház előtt. Nem volt semmi, a családommal tegnap voltam, mára nem terveztem semmit. Ettől jobban érzed magad?
Grace beharapja az alsó ajkát, de nem válaszol, amitől én egyre bosszúsabb leszek, mert nem akarom, hogy ez a lány azt higgye, hogy csak kényszerből vagyok vele.
- De ha terveztem volna bármit, akkor sem lett volna fontosabb annál, hogy itt legyek veled - nézek mélyen a szemébe, s a szavaimra ő hatalmasat nyel.
- Még úgy sem, hogy tudod, hogy mi miatt borultam ki? - kérdezi félénken.
- Még úgy sem - vágom rá. - Szóval menjünk is a következő pontra, miközben szépen eszel a csokiból, amit amúgy nagyon remélem, hogy szeretsz - rakom az ölébe, mire Grace szipogva ugyan, de hallat egy kis kacajt.
- Mi a következő pont?
- Sage kiakadt, ez megvan, de mi volt Melodyval?
- Elmondta, hogy miért nem bírja Jace-t - törli meg a szemeit a vállával, miközben a elkezdi kinyitni a csokit.
- Van bármi köze ehhez annak a bulihoz, amin Jace rámozdult? - kérdezem, amire Grace újra felkapja a fejét.
- És ezt honnan tudod?
- Ott voltam a buliban, amiben történt - húzom el a szám az emlékre. - Akkor még nem tudtam, hogy Jace udvarol Sage-nek, csak azt láttam, hogy Mel eléggé ingerülten elküldte őt, miután Jace megpróbálta lekapni. Melody ura volt a helyzetnek, így nem szóltam bele, később meg nem mondtam senkinek, mert úgy gondoltam, hogy senki nem örülne a drámának és nem is éreztem, hogy van jogom bárkivel is megosztani az ott történteket.
Grace percekig csak csendben ül és fürkészi az arcom, majd küld felém egy halvány mosolyt. Nem tudom, hogy ezt mivel érdemeltem ki, de az biztos, hogy ismét melegség jelenik meg a mellkasomban, közvetlenül a gesztusa után.
- Mel most elmondta, Sage meg még rosszabbul lett, Melody pedig bezárkózott. Csúnya veszekedés volt.
- Az évek során volt már veszekedésetek, nem?
- Ennyire durva még nem - rázza meg a fejét és a vállai előre esnek. - Mel zokog, Sage pedig ideiglenesen elköltözött otthonról. Ilyen még soha nem volt, én meg... - elcsuklik a hangja és újabb könnycsepp fut le az arcán. - Én meg itt vagyok ahelyett, hogy Melnek segítenék. Des mondta, hogy jöjjek el friss levegőt szívni, mert látta, hogy nem vagyok jól, de lefogadom, hogy ő ott ül Mel ajtaja előtt és várja, hogy beengedjen minket. Tudom, hogy most nem sok dolgot tehetnék otthon, de pocsék barátnak érzem magam, amiért leléptem. Viszont túl sok emlék szakadt fel bennem és így... én is kivagyok - nevet fel szomorúan, miközben felém fordul. - Ezért hívtalak ide, mert szükségem volt... - elharapja a mondatot, mint aki nem biztos abban, amit mondani akar, így kisegítem inkább.
- Egy barátra - fogom meg a kezét és finoman megszorítom azt.
Grace habozik, de aztán bizonytalanul bólint.
- Igen - feleli halkan -, egy barátra. Olyanra, aki nem érintett közvetlenül ebben az egészben.
- Akkor, mint egy barát, reagálhatok erre? - veszem el tőle a csokit, hogy törjek neki, mert szerintem, ha rajta múlik, akkor sosem eszik belőle.
- Persze.
- Azt mondtad, hogy pocsék barátnak érzed magad, amiért itt vagy most velem, ahelyett, hogy otthon lennél Mellel - adom oda neki a kockát, amit azonnal elfogad és biccent egyet arra, amit mondtam. - De te is ki vagy borulva és nincs itt veled sem Sage, sem Des, sem pedig Melody, ettől rosszabb barátnak érzed őket?
- Nem - vágja rá habozás nélkül, miközben beveszi az édességet a szájába és rágás helyett hagyja, hogy az elolvadjon abban.
- Miért nem? Hiszen te is rosszul vagy a feltört emlékek miatt. Itt ülsz velem és sírsz, de ők nincsenek itt melletted.
Véletlenül sem a lányokat akarom beállítani rossz fénybe, csak szimplán szeretném, ha Grace rájönne, hogy nem lesz rossz ettől és ha nem kettős mércével állna magához és a barátnőihez.
- Mert... - kezdi, de a csokitól kicsit furán beszél, amitől baromi aranyos lesz. - Mert Melodynak nem szokása ennyire kibukni. Ő mindig annyira higgadt és nyilván szokott sírni, mert a pletykák ellenére, amik szerint egy rideg hajcsár, igazából egy hihetetlenül érzelmes és kedves lány, aki pont ugyanannyira sebezhető, mint bármelyikünk, de... nem tudom jól megfogalmazni, de tényleg erős volt, ami otthon történt és... azt érzem, hogy mellette kellene lennem.
- De azt mondtad, hogy bezárkózott a szobájába.
- Igen, mert ilyenkor mindig magában tisztázza le a dolgokat először, aztán jön hozzánk.
- Értem. Szóval szerinted nem vagy jó barát, mert nem vagy otthon a barátnőddel, aki be se enged maga mellé és aki szintén nincs melletted, de az nem baj - foglalom össze, amiket mondott, mire ő elhúzza a száját. - Ne érts félre, Gracie, nem akarok senkit sem bántani - fogom meg a kezét újra. - De szeretném, ha látnád, hogy ettől nem vagy rossz barát, sem pedig ember. Nem leszel kevesebb azért, mert eljöttél megnyugodni. Sőt! Hiába akarsz ott lenni valakinek, ha magaddal sem vagy rendben. Itt ülök és nézem, ahogy rád jön a sírás és igyekszem segíteni és szörnyű hallani, hogy szerinted ettől rossz barát leszel. Az embernek előbb saját magát kell helyreraknia, mert amíg az nincs meg, másokon sem tud segíteni. Ha otthon lennél, akkor maximum most együtt sírnátok Mel szobájában, amivel persze nincs baj, néha kifejezetten erre van szüksége az embernek, de ebben a helyzetben nem biztos, hogy ez lenne a megfelelő. Higgy nekem, Gracie! - simítok az arcára, mire ő azonnal a tenyerembe dönti a fejét és a becenévtől mintha valami megcsillanna a szemében, mint eddig minden alkalommal. - Jobb, hogy itt vagy, hogy összeszedd magad.
Grace hosszú pillanatokig nem mond semmit, meg is ijedek, hogy talán megbántottam, de aztán meglepetésemre bólint egyet.
- Igazad van - teszi hozzá, még nagyobb meglepetést okozva.
Nem hittem, hogy ez lesz a válasza, bár nagyon reméltem, hogy sikerül valami ilyesmit elérnem.
- Ugye nem bántottalak meg? - kezdem az arcát fürkészni, mert szeretnék biztosra menni.
- Nem - rázza meg a fejét, de a könnyei megint megindulnak. - Nem, tényleg igazad van és tudom, hogy a lányok is így gondolják, csak.... csak hallanom kellett - törli meg a szemét.
- Gyere ide! - húzom magamhoz és szorosan megölelem.
Grace úgy bújik hozzám, mintha én lennék az egyetlen mentsvára, ami hatalmas lépésnek számít azok után, hogy pár héttel ezelőtt még azt sem akarta, hogy a bárban bárki együtt lásson minket. Persze azóta már szinte nem telik el nap, hogy ne beszélnénk és... bár nem szívesen ismerem be, de tagadhatatlan, hogy most nincs itt senki, aki pletykálhatna rólunk. Nem hiszem, hogy ha bármelyik barátunk vagy egyetemi társunk itt lenne, Grace akkor is simán így viselkedne velem, de nem panaszkodom emiatt, hanem kiélvezem, hogy kettesben vagyunk. És remélem, hogy talán egy nap majd akkor is hajlandó lesz megölelni például, amikor a többiek is jelen vannak.
- Úgy néz ki, hogy még több csokit kell enned - simogatom a hátát, mire két sírás közben kuncogni kezd.
- Kérhetek még valamit, mint barátomtól? - hajol el tőlem egy idő után és gyorsan letörli a könnyeit.
Nem tudom, hogy mik azok az emlékek, amik felidéződtek benne és nem is fogom erőltetni, hogy elmondja, inkább kivárok, de az biztos, hogy nagyon kikészíthették, hogy ennyire sebezhető lett. Grace-t szerintem még soha nem láttam sírni. Persze az is igaz, hogy egészen mostanáig kábé nagyon más helyzetben sem láttam igazán és még most is csak az ismerkedős fázisban vagyunk, ha lehet így fogalmazni, de arra kifejezetten ügyelt, hogy ne boruljon ki vagy sírja el magát előttünk. Most viszont kábé mást sem csinál, mióta találkoztunk, ami kettős érzést vált ki bennem. Vagyis nem konkrétan az, hogy sír, hanem, hogy előttem teszi ezt.
Az egyik felem nagyon boldog, amiért megbízott bennem annyira, hogy megossza mindezt velem. Viszont a másiknak megszakad a szíve, hogy így kell látnom.
- Bármit - bólintok és újabb kockát török az édességből.
- Mesélsz nekem a te hétvégédről? - néz mélyen a szemembe azzal a hatalmas szürke tekintetével, amitől kábé azonnal behódolok neki.
Nem tudom, hogy Grace milyen varázzsal bír felettem, de ahányszor a szemébe nézek, nem tudok nemet mondani neki. Na nem mintha alapból ne esne jól, hogy érdeklődik irántam, így mindenképp igen lenne a válaszom, de a tekintete... teljesen megbabonáz vele.
- Komolyan érdekel?
Grace elfordul a testével és közelebb csúszva hozzám a vállamra hajtja a fejét.
- Igen - válaszolja halkan és visszaveszi a csokoládét.
Teljesen ösztönös a mozdulat és van egy olyan érzésem, hogy ezt majd nem nagyon emlegethetem másoknak, de átkarolom a vállát és őszintén örülök, hogy nem hajol el.
- Hát, ma ugye benéztünk Nathez a srácokkal és Lunával. Az az idióta végre rájött, hogy szerelmes Sage-be és nem adja fel az érte való küzdést.
- Haladás - jegyzi meg, amitől az ajkaim felfelé görbülnek. - Ki nyerte a fogadást?
Szórakoztató és egyben kellemes, amikor felhozza ezt, mert egyszerre cukkol vele és jelzi, hogy emlékszik erre a kis hülyeségünkre.
- Hunter - sóhajtok fel teátrálisan, mire Grace meglapogatja a mellkasom.
- Oh, te szegény!
A pulzusom ugrik egyet, de szerintem neki nem tűnik fel.
- Ez van, Gracie, ki lettem fosztva - ingatom a fejem, újabb kacajt kiváltva belőle és meg kell állapítanom, hogy szeretem hallani a nevetését.
- És mi volt tegnap?
- Otthon együtt ebédeltem a családommal. Segítettem a ház körül apának, a konyhában anyának és az öcsémnek a házijában.
- Hány éves?
- Még csak nyolc, de egy igazi rosszcsont. Imádom őt. Neked van testvéred? - nézek le rá, s rá kell jönnöm, hogy még soha nem mesélt nekem a családjáról és mennyi mindent nem tudok róla.
Legalábbis még.
Ha minden a terveim szerint alakul, akkor ez meg fog változni.
- Kettő is. A bátyám huszonnégy éves és tűzoltóként dolgozik, a nővérem pedig idén végez az egyetemen, mint videójáték tervező - meséli, majd felnéz rám egy gyönyörű mosollyal. - Azt hiszem, hogy jól kijönnétek.
- Célozni akarsz valamire? - vonom fel a szemöldököm vigyorogva.
- Bocs, szépfiú, de Amber foglalt már évek óta, esélyed sincs.
Drámaian a mellkasomhoz kapok.
- Ez azért fájt - közlöm vele, amire újabb nevetés a válasza.
Újra és újra megnevettetem őt, ami olyan örömet szabadít fel bennem, mint nagyon kevés dolog. Lehet, hogy Grace mosolyra fakasztása és megnevettetése lesz az egyik új célom minden nap.