Rhys:
Minden alkalommal, amikor kezdem azt hinni, hogy Grace és én közeledünk egymás felé, utána ő annyira bezárkózik, hogy megint visszarepülök a start vonalra. Vagy legalábbis én úgy érzem, hogy visszarepülök oda. Tudom - vagyis remélem - hogy nem szándékosan teszi ezt, de megteszi és ennek mindig az a vége, hogy napokig pörgök a dolgon.
Azok után, hogy Nat szülinapján két napja, belement a táncba, végre megint olyan volt velem, mint a jakuzziban. És láttam, hogy hogyan nézett rám. Egész este perzselt a tekintetével és abból ítélve, ahogy a szemében tűz lángolt, biztos vagyok benne, hogy ugyanaz járt a fejében, mint nekem. Amikor pedig belement a táncba, bíztam is benne, hogy hajlandó lesz engedni a vágyainknak. Tudom, hogy Grace tapasztalatlan és talán seggfej vagyok, de ettől függetlenül, nagyon bíztam abban, hogy velem mer majd szintet lépni. Én másra sem tudtam gondolni, csak hogy miket tennék vele. Attól függetlenül, hogy akkor is nagyon jól éreztem magam, amikor beszélgettünk és táncoltunk, bíztam benne, hogy megtörik a jég.
Ehelyett megint ott tartunk, hogy tartja a távolságot. A buli után este írtam neki egy üzenetet, hogy hazaértek-e biztonságban, de csak egy "igen"-t kaptam tőle és amikor tegnap kerestem, akkor is tömör válaszokban írt csak vissza. Ennek az lett a hatása, hogy a terveim, miszerint a beadandóimon dolgozom, füstbe mentek, mert ahányszor nekiálltam, mindig visszakalandoztam fejben Grace-hez és a táncunkhoz. Csak arra tudtam gondolni, hogy milyen érzés volt a karjaimba zárni és hogy mennyire nagyon meg akartam csókolni. Később a bulin megint távolságtartó lett, de az biztos, hogy nem könnyítem meg a dolgát mostantól az elzárkózással, mert én meg elszántabb lettem. Kedvelem Grace-t, jól érzem magam vele és ahogy mondtam: láttam, hogy hogyan nézett rám, egyre biztosabb vagyok benne, hogy én sem vagyok közömbös a számára, így biztos, hogy nem fogom annyiban hagyni a dolgot. Ha akarnám, sem tudnám, mert valami megmagyarázhatatlan érzés nem hagyja. Lehet ezt férfi egónak nevezni és talán van is benne valami, de a tegnapi nap folyamán rájöttem, hogy lehet, hogy szükségem van rá. Grace az első nő az egyetemen, aki nem olvad el egyetlen mosolyomtól, nem fél beszólni - amikor épp felenged mellettem - és valóban érdeklődik irántam. Amikor kettesben vagyunk, akkor valami furcsa biztonság szerű érzés fog el és ezt még határozottan nem tapaszaltam mással. Tudom, hogy itt az egyetemen nem remekeltem a hosszútávú kapcsolatok terén és nem is vonzottak eddig, de Grace Anderson valamit erősen átállított bennem, mert realizáltam, hogy hiába azért akartam táncolni vele szombaton, hogy a karjaimba zárhassam, megérinthessem és engedhessünk a vágyainknak egy kicsit... valójában ennél több kell belőle. Komolyan meg akarom fejteni, rá szeretnék jönni, hogy mik a démonjai, amikkel küzd, ki akarom deríteni, hogy miért annyira zárkózott és szeretném, ha velem hajlandó lenne átlépni azt a bizonyos határt, ami visszatartja. Ez pedig azt is jelenti, hogy nekem is változnom kell.
Én, Rhys Bolton innentől kezdve monogámiát fogadok, nincs több csajozás, csakis Grace-re összpontosítok.
Valószínűleg baromi nagy fába vágom a fejszémet, és állati nagy kihívás lesz ez a számomra, de minél többet gondolok rá, annál inkább kezdek hinni abban, hogy a sorsnak nevezett fazon, aki az életünket irányítja - vagy akit mi irányítunk, nézőpont kérdése -, okkal lökte Grace-t közelebb hozzám. Lehet, hogy állati nagy baromság ez és valószínűleg, ha a csapattársaimnak, vagy a barátaimnak mondanám ezt, az arcomba röhögnének - na jó, a barátaim komolyan vennének, de halálra cikiznének vele -, de bennem egyre mélyebben bennem van ez az érzés és nem fogom tagadni. Bár az is tény, hogy még egyelőre próbálok rájönni, hogy pontosan mit is érzek. Testileg vonz, az biztos, nagyon is... és szeretek vele lenni, tényleg bírom, kedvelem őt, de kuszák az érzelmeim vele kapcsolatban, totál összezavar a megnyílik-bezárkózik dolgával, így még azért fejtegetem a dolgokat. Ezért is vagyok fent most, már jóval az ébresztőm előtt, mert egyszerűen képtelen voltam aludni.
Mit művelsz velem, Gracie?
Ezt a kérdést a napokban sokszor ismételgettem magamban, de még nem tudtam rájönni.
- Jó reggelt! - lép be a konyhába, kiszakítva a gondolataimból a legjobb barátom.
- Jó reggelt! - biccentek neki a bögrém pereme fölött ránézve. - Mit csinálsz itt ilyen korán?
- Ezt én is kérdezhetném - vigyorodik el -, mi van, abbahagytad a duzzogást?
- Milyen duzzogást? - vonom össze a szemöldököm értetlenül.
- Tegnap - ül le elém egy bögre kávéval és egy adag kajával - egész nap a szobádban voltál, mint egy hisztis tinédzser, pont úgy viselkedtél, mint Nathaniel, miután Sage megcsókolta részegen, majd másnap elrohant, rémlik? Átmentünk hozzá, hogy észhez térítsük. Gondoltam, hogy rád is rád hívom a srácokat, de tudom, hogy te másképp működsz és nem értékelted volna annyira, neked előbb magadban kell lerendezni a dolgokat, majd úgy is mondod magadtól, hogy mi van, ha kész vagy.
Sosem ismerném be hangosan, de imádom Aident, amiért ennyire tudja, hogy mire van szükségem és hogyan kezelem a dolgokat. Sajnos ő keményebb dió, ő már csak akkor mondja ki, amikor tényleg teljesen kivan és valóban nem tudja hogyan megoldani az adott gondot, de általában ezt én is ki szoktam nála várni. Viszont a hisztis tinédzser túlzás volt, így be is mutatok neki.
- Nem duzzogtam - közlöm, amivel persze csak igazat adok neki, mert pont így reagálna valaki, aki duzzogott és ettől csak még szélesebb lesz a vigyora.
- Persze, hogy nem - bólogat, s próbál komoly képet vágni, de valószínűleg nincs egyszerű dolga, mert állati bénán csinálja - csak elmélkedtél és a beadandóidon dolgoztál, igazad van. Ennek bizonyára semmi köze nincs Grace-hez, akivel Nat buliján úgy össze voltatok hangolva, mint két gitár egy zenekarban.
- Mint két gitár egy zenekarban? - vonom fel a szemöldököm. - Nagyon költői, mi van, a csaj, akivel tegnap voltált, irodalom szakos?
Ezúttal ő az, aki bemutat nekem.
- Láttalak titeket Nat szülinapján táncolni, meg úgy egész éjjel... van szemem, tudod? Észrevettem, ahogy egymásra néztek.
Akaratlanul is elkezdek gondolkodni azon, hogy vajon más is látta-e és Grace ezért reagált szűkszavúan az üzeneteimre, vagy a majdnem csókunk az oka. Automatikusan a telefonomért nyúlok és mire észbe kapok, már bent vagyok a Grace-szel közös levelezésünkben.
- Figyelj, nem akarok erőltetni én semmit - sóhajt fel Aiden, amikor nem reagálok - csak szeretném tudni, hogy más gond van-e, vagy tényleg miatta nem jöttél ki a szobádból tegnap.
Lehet, hogy Aiden a saját gondjait nem osztja meg másokkal, csak a végsőesetben és legtöbbször egy igazi idióta seggfej, aki imád szívatni, de valójában nagyon jó barát és baromira figyel a szeretteire, ezt pedig értékelem benne.
- Nincs semmi gond - biztosítom - tényleg a beadandóimon dolgoztam tegnap és... valóban Grace-en gondolkodtam - ismerem be, s most belőlem szakad ki egy sóhaj. - Összezavar - dörzsölöm meg az arcom, s a tekintetem a beszélgetésünkre siklik. - Tegnap csak egy-egy szóval válaszolt, amikor írtam neki, de nem akarom, hogy annyiban maradjunk, viszont azt sem, hogy azt higgye, hogy nyomulok.
- Akkor mit fogsz csinálni? - biccenti oldalra a fejét Aiden.
Ismét Grace nevére pillantok a telefonomon, majd vissza rá.
- Írok neki - mondom ki, mielőtt végiggondolhatnám és már mozogni is kezdenek az ujjaim a képernyőn.
Én: Jó reggelt, szépségem! Nem tudom, hogy fent vagy-e már, vagy csak később kapod meg az üzenetemet, de tudnod kell, hogy rájöttem valamire.
- Megtudhatom, hogy te hogy-hogy már fent vagy, vagy az egyik kisujjamból szopjam ki? - veszem fel újra a szemkontaktust Aidennel, miután elküldtem az üzenetet.
- Persze, Rómeó, már mondom is - kacsint rám, ismét vigyorogva, amivel megint kiérdemli a középsőujjam. - Készülj fel, mert tuti nem számítasz rá - hajol közelebb és suttogni kezd, mintha valami titkot akarna megosztani velem. - Edzésem lesz - kap be egy falatot a tojásból. - Lassan kezdődik a szezon, jönnek a dupla edzések.
Tényleg, beszéltünk is róla, tegnap, amikor kijöttem valami kajáért, megemlítette, hogy korán megy ma, mert reggel is edzése lesz.
- Basszus, tényleg, mondtad is! Ne haragudj, csak kicsit...
- Máshol jársz - fejezi be helyettem a mondatot. - Egy szürke szemű szépségnél, aki baromi tehetséges a festésben, megértem, valószínűleg én is jobban figyelnék rá, mint rám - kacsint rám újra.
Épp szóra nyitnám az ajkaim, hogy megint bocsánatot kérjek és reagáljak, de a telefonom megrezdül a kezemben, amire felkapom a fejem.
- Válaszolt? - kérdezi Aiden és ha akarná, sem tudná tagadni, hogy mennyire élvezi ezt, bár van egy olyan érzésem, hogy nem is akarja.
- Egy úriember nem telefonozik, amikor beszélnek hozzá - húzom ki magam, de Aiden felhorkant.
- Te, mint úriember, na persze - rázkódik a válla a visszatartott nevetéstől. - Nézd csak meg, engedélyt kapsz rá.
Szívem szerint megint bemutatnék neki, de mivel megadta az engedélyt, a figyelmem azonnal a telefonra koncentrálódik, amin Grace válasza jelenik meg.
Gracie: Neked is jó reggelt! Ne csigázz! Mire jöttél rá?
Nem szuper hosszú regény, de nem is csak egy szavas válasz, ami nagy haladás a tegnaphoz képest. Ráadásul cukkol, amit jó jelnek veszek.
Szerencsére Aiden az a fajta ember, aki nem bánja azt sem, ha csak csendben ülünk egymás mellett, így azonnal válaszolok Grace-nek.
Én: Arra, hogy te kerülsz engem. Összetöröd a szívem ezzel, Gracie. :(
- Majd, ha úgy döntöttél, hogy beszélnél róla, azért szólj - pillant rám a bögréje fölött Aiden, miközben én a mosogatóhoz megyek elmosni a bögrém és a tányéromat, és egy biccentéssel jelzem neki, hogy úgy lesz.
Grace valószínűleg a telefonja közelében van, mert szinte azonnal válaszol.
Gracie: Az egész szombat estét együtt töltöttük, tegnap pedig nem tudtalak kerülni, mert mind a ketten a saját szobánkban voltunk, miközben készültünk az újabb hétre.
Én: Oké, ez igaz, de az üzeneteimet kerülöd!
Látom, hogy látta és el is kezd írni valamit, de aztán ez félbe marad és nem is jön válasz percekig. Csak akkor fut be az üzenete, miután végeztem a mosogatással.
Gracie: Dilis vagy!
Mosolyra görbülnek az ajkaim, mert a válasza alapján arra merek következtetni, hogy megnevettettem, de minimum megmosolyogtattam. De aztán befut a következő üzenete is, mielőtt reagálhatnék erre:
Gracie: Komolyan bánt a dolog?
Nem tudom, hogy mit bírok jobban Grace-ben, hogy zavarba tudom hozni, hogy meg tudom nevettetni, hogy felszabadultnak érzem magam, amikor vele lógok, vagy azt, hogy mindig nagyon figyel arra, hogy ne bántson meg másokat. Éppen ezért nem veszem magamra a bezárkózásait sem, mert tudom, hogy nem kifejezetten nekem szánja és végképp nem akar megbántani sem velük, még véletlenül sem. Képes volt tegnap szinte teljesen levegőnek nézni - vagyis az üzeneteimet - és most mégis azon aggódik, hogy esetleg megbántott ezzel... nem akarom belemagyarázni a dolgokat ebbe, de lehet, hogy tegnap ő is rajtunk agyalt és azon, ami Nat szülinapján volt? Lehet, hogy ezért reagált csak egy-egy szavakkal? Bevallom őszintén, ha erről lenne szó, akkor az még inkább megnyugtatna.
Én: Miért, ha azt írom, hogy igen, akkor ki akarsz majd engesztelni?
Egy kicsit megint megvárat a válaszával, de aztán csak befut:
Gracie: Ha őszintén azt írod, hogy igen, akkor bocsánatot kérek, nem állt szándékomban összetörni a szívét, tanár úr! :(
Akaratlanul is felnevetek, ahogy elolvasom az üzenetét. És elképzelem, hogy bizonyos szituációkban szólít tanár úrnak, amitől megborzongok.
Annyira jó lenne tudni, hogy pontosan mi is játszódik le benne, hogy mit is gondol és érez a szombattal, meg úgy egyáltalán velem kapcsolatban. Nem lenne rossz csak egy kicsit belelátni a fejébe, hogy egy kis minimális fogalmam legyen arról, hogy Grace mit is gondol rólam. Hiszen tegnap még úgy tűnt, hogy nem akar szóbaállni velem, azok után, hogy szombaton felfalt a tekintetével és majdnem csókolóztunk, most pedig úgy írogat nekem vissza, mintha mi sem történt volna, sem a csók, sem pedig az egy napos ignorálás. Őszintén nem tudom, hogy ennek örüljek-e vagy sem, de az biztos, hogy nem segít abban, hogy dűlőre jussak vele kapcsolatban.
- Látom, nagyon jó lehet az a beszélgetés - jegyzi meg Aiden elhaladva mellettem a mosogatóhoz.
- Néha komolyan meglep, hogy Grace mennyire el tudja rejteni előlünk a valódi énjét - pillantok fel a legjobb barátomra egy másodpercre, mielőtt visszaírnék.
Én: Még át kell gondolnom, hogy ilyen könnyen megbocsájtok-e önnek, Miss Anderson.
Én: Egyébként hogy-hogy ilyen korán fent vagy már?
- Miért, milyen a valódi énje? - érdeklődik Aiden és a hangjából hallatszik az őszinte kíváncsiság.
- Sokkal összetettebb... van egy pimasz énje, amelyik nem fél beszólni, vagy visszaszólni, de közben van egy oldala, amit baromi könnyű zavarba hozni. Grace kicsit olyan, mintha Destinyt összegyúrnánk Melodyval és Sage-dzsel együtt, csak mindegyikükből egy enyhébb változatot. Azért lényegesen enyhébb változatot - biccentek egyet belegondolva. - A lényeg, hogy sokkal másabb, mint amit eddig mutatott és amit mutat általában.
- És téged ez látványosan lenyűgöz - mosolyodik el az arcomat fürkészve. - Persze, nem baj, bírom Grace-t, még ha nekem nem is mutatja úgy meg magát, csak így látni téged új dolog. De határozottan jó.
Szeretnék válaszolni, de Grace új üzenete befut, ami ismét eltereli a figyelmem.
Gracie: Nem tudtam aludni, úgyhogy csináltam reggelit és kávét a lányoknak, meg Natnek, amúgy is be akarok menni az első óra előtt a műterembe, lassan indulunk, mert Naték felajánlották, hogy bevisznek.
A tekintetem visszakapom Aidenre, ahogy elolvastam az üzenetet.
- Mehetek veled a kampuszra?
A legjobb barátom ajkai megremegnek, ahogy visszatartja a mosolyát és a szemén látom, hogy tudja, hogy miért kérdeztem, de nem tesz megjegyzést rá, csak biccent egyet.
- Összeszedem a cuccaim és mehetünk - teszi hozzá, én pedig hálásan bólintok egyet.

Grace:
Sokan nem értik, hogy miért szeretek festeni. Nem tudják, hogy mi olyan jó benne és miért csinálom, ha nem keresek vele pénzt magamnak. Már a gimiben is sokat kérdezgették tőlem ezt, amikor meglátták egy-egy kiállításon a festményeimet. Rengetegszer megkaptam az évek során, hogy eladom-e őket és amikor nemmel feleltem, jött a kérdés, hogy akkor mégis mi értelme ennek az egésznek, miért csinálom. Pedig nekem ez nem a pénzről szól. Nem azért görnyedek a vászon előtt, vagy fölött órákon, néha napokon át, hogy utána eladjam, hanem, hogy könnyítsek a lelkemen. Szeretem, ahogy a színekkel ki tudom fejezni azt a sok érzelmet, ami bennem van és a végén valami csodásat alkothatok. Valamit, ami kifejez engem és annak is jelenthet valamit, aki csak rápillant. Talán nem úgy segítek vele az embereknek, mint Sage a történeteivel, de megteszem. Ezért is szeretem a művészetet. Mert összekapcsol embereket és megmutatja nekik, hogy nincsenek egyedül.
Kicsi korom óta ez a támaszom a barátnőimen és a tesóimon kívül, mert ez mindig lenyugtat. Kiadhatom vele mindazt, ami bennem van, anélkül, hogy bárki, aki nem ismer, értené azt. Megmutathatom vele magam, miközben mégis rejtőzködve maradok és ez hatalmas megkönnyebbülés számomra, mert igen nehezemre esik valóban megmutatkozni.
Nem véletlen, hogy sok időmet töltöm a suliban akkor is, amikor már végeztem az óráimon és épp nem kell munkába rohannom - vagy éppen még az óráim előtt. Ilyenkor kiadok magamból mindent, legyen az jó vagy rossz. Márpedig mostanában elég sok minden történt, amit nem tudok egyelőre letisztázni magamban és ami teljesen felkavarja és összekuszálja az érzéseimet.
- Gondolatolvasás - hallom meg a mély baritont mögülem, mire felkapom a fejem.
- Tessék? - fordulok felé, de ahogy meglátom, a magabiztosságom, amit ebben a teremben szoktam érezni, megremeg.
Na pont ő az, aki magába foglalja a sok mindent.
Rhys az ajtóban áll, a karjai összefonva pihennek a mellkasa előtt, amitől az izmai még inkább kidagadnak és a vállával az ajtófélfának támaszkodik.
Mielőtt idejöttem, üzent nekem reggel és az úton idefelé is váltottunk pár üzenetet, de nem hittem, hogy ennek az lesz a vége, hogy beállít a műterembe.
- Meggondoltam magam, a gondolatolvasás lenne.
- Még mindig nem értem - vonom össze a szemöldököm értetlenül.
- Még Nat szülinapján beszéltünk a képességekről, amiket választanánk és te megkérdezted, hogy mi lenne az a szuperképesség, amit én választanék, ha lehetne - löki el magát az ajtófélfától és elindul felém. - És én azt mondtam, hogy az érzelem befolyásolás és érzékelés, de meggondoltam magam. A gondolatolvasás lenne, hogy tudjam, hogy mi jár a fejedben - guggol mellém mosolyogva és mélyen a szemembe néz, én pedig nagyot nyelek, ahogy furcsa érzés kerít a hatalmába, mint mindig, amikor a közelemben van.
Egyszerre önt el bizsergés, amiért képes volt ezzel meglepni és félelem, mert mostanában marhára nem tudok parancsolni magamnak a közelében. Nem véletlen, hogy tegnap annyira szűkszavúan válaszolgattam neki, gondolkoznom kellett és lehiggadnom azután, ami szombaton történt. Vagyis majdnem történt...
Tudom, hogy nem tűnik nagy dolognak, de számomra igenis az. Arról nem is beszélve, hogy annyira felpezsdítette a vérem, hogy baromira nem tudtam aludni az éjjel, amíg nem segítettem magamon. És mit ad isten? Rhys akaratom ellenére is beférkőzött a fejemben közben... ismét... és utána álmomban sem hagyott nyugodni. Éppen ezért volt szükségem egy kis gondolkodási időre és ezért is akartam bejönni ma a műterembe, hogy kifessem magamból az érzéseim, de azzal nem számoltam, hogy az, aki egyszerre pezsdít fel és rémít halálra, felbukkan majd és megint összekuszál bennem mindent.
- Akkor állj be a sorba, szépfiú, mert néha még én magam sem vagyok biztos abban, hogy mi van a fejemben - szakítom el a tekintetem nagy nehezen a smaragd íriszei fogságából, s visszavezetem azt a vászonra.
- Mekkora szerencse, hogy a lelazulás mellett ebben is segíthetek, nem? - mosolyodik el, s a puszta mosolyától is égni kezd az arcom.
Csak reménykedem benne, hogy ő nem veszi észre, bár ahogy szélesebbé változik a mosolya, arra merek következtetni, hogy nem sikerült elrejtenem előle a zavarom.
- Rhys... - kezdem, de igazából nem tudom, hogy mit is akarok mondani.
Nem szeretném elzavarni, mert nem akarom, hogy elmenjen, hiszen jól esik, hogy meglepett. Viszont közben az a részem, amelyik folyamatosan menekülésre biztat a fiú közeléből, szinte könyörög, hogy mégis zavarjam el.
Valószínűleg látja rajtam, hogy mennyire örlődöm magamban, mert finoman megfogja a kezem és megszorítja azt.
- Nyugalom, semmi olyan miatt nem vagyok itt. Békés szándékkal jöttem - néz mélyen a szemembe. - Csak szerettelek volna meglepni és talán egy picit reméltem, hogy megbeszélhetjük a történteket, de ha ez neked kellemetlen, akkor nem kell - rázza meg a fejét.
A hangja és a tekintetet is őszintének tűnik. És az áruló szívem a tényre, hogy meg akart lepni, nagyot dobban.
- Hoztam volna kávét, vagy valami reggelit, de mivel azt mondtad, hogy csináltál otthon, így feltételeztem, hogy felesleges lenne - biccenti oldalra a fejét, egy újabb, kedves mosollyal.
Nem tudom, hogy hogyan képes egyszerre izgalmat kiváltani belőlem és megnyugtatni, de valahogy sikerül neki, ugyanis az izmaim - amiket észre sem vettem, hogy befeszítettem - kiengednek.
- Ugye tudod, hogy miattam nem kellett volna hajnalban bemásznod a kampusz műtermébe? - kérdezem kényelmesebben elhelyezkedve.
- Tudom - bólint, majd ő is leül a fenekére és elhelyezkedi -, de szerettem volna. Látni akartalak és tényleg beszélni a szombatról. De tartom magam ahhoz, hogy ha te nem, akkor nem kell. Nekem bármi más megfelel, amit adni tudsz - teszi hozzá őszintén, ami kicsit sem segít a zavaromon és azon sem, hogy a szívem ne szaltózgasson a mellkasomban.
Most komolyan... a srác, aki az egyéjszakásoknak él, mióta csak ismerem, és bárkit egy csettintésre megkaphat, hogyan mondhat ilyen édes dolgokat pont nekem?
Na jó, tudom, hogy azért Rhys több ennél, mert már többször is tapasztaltam, de akkor sem tudom, hogy miért pont én érdemeltem ki a gyöngédséggel teli figyelmét. Éppen ez az ijesztő az egészben, hogy nem tudom, hogy mik a szándékai és ahányszor jobban belegondolok és levezetem, ez mindenképp csak úgy végződhet, hogy nekem összetörik a szívem. Jó lenne, ha ezt az említett szívem is felfogná és nem dobogna hevesen, ahányszor a fiú csak felbukkan a közelemben.
- A szombatról akarsz beszélni, vagy inkább a vasárnapról, amikor állításod szerint kerültelek? - kezdem rágcsálni az alsó ajkaim, amivel akaratom ellenére is a számra irányítom a fiú tekintetét.
Ha már bejött jóval az órái előtt, úgy, hogy nem most lesz edzése, hanem délután, azt hiszem, hogy jár neki egy beszélgetés. Ennyivel tartozom neki azok után, hogy valóban kerültem a válaszolás lehetőségét, amennyire csak lehetett tegnap.
- Mindkettőről - vágja rá, de aztán nagyot nyel és visszavezeti a tekintetét az arcomra, majd összeakasztja az enyémmel. - Amelyik neked is megfelel. Én mindenképp szeretném elmondani az én oldalam, de amennyiben te nem akarsz reagálni rá egyelőre, akkor azt is elfogadom.
- Rendben - bólintok nagy levegőt véve, hogy összeszedjem magam és visszanyerjem egy kicsit az uralmat a testem és az elmém fölött, ugyanis mindenem megzavarodott a pillanatban, amikor Rhys belépett a terembe. - Akkor kezd te.
Rhys ajkai felfelé görbülnek a válaszom hallatán. Nem vagyok benne biztos, hogy azért, mert szórakoztatja, hogy átpasszoltam neki a lehetőséget, vagy mert örül, hogy egyáltalán belementem ebbe, de azt hiszem, hogy ez annyira nem is lényeges. Az már viszont lényegesebb, hogy a mosolya megremegteti a testem.
Hogy ezt leplezzem, beteszem az ecsetem a pohár vízbe és teljes testemmel felé fordulva, átölelem a térdeim.
- Hallgatlak! - teszem hozzá és kivételesen megengedem magamnak, hogy elvesszek a zöld szemeiben.
Megköszörüli a torkát, majd ő is teljesen felém fordul.
Húzza az időt? Lehetséges, hogy Rhys Bolton zavarban van? Ráadásul pont miattam? Ennek mégis mennyi az esélye?
- Nem bántam meg a szombatot - vág bele végül. - Nem terveztem előre azt, ami tánc közben történt, bár hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem reménykedtem ilyen helyzetben. És azt sem fogom tagadni, hogy hihetetlenül mocskos gondolatok kavarogtak a fejemben - tartja még mindig a szemkontaktust, én pedig nagyot nyelek a szavaitól. - Mentségemre legyen mondva, hogy eszméletlen jól néztél ki, képtelen voltam bárki másra egyáltalán ránézni. Tagadhatatlan, hogy volt hátsószándékom. A karjaimba akartalak, hogy megérinthesselek, hogy lássam, mit reagálsz az érintésemre. Viszont tényleg nem terveztem így előre. De nem bánom, hogy így alakult, ahogy a jakuzziban történteket sem bánom, mert imádom, amikor egy kicsit is megnyílsz nekem, Gracie - ejti ki úgy a becenevem, mintha csak a világ legédesebb szava lenne az. - És éppen ezért nem akarlak elijeszteni. Nem akarom, hogy azt hidd, hogy bármit is erőltetni akarok. Eszemben sincs olyat tenni, amit te nem akarsz - rázza meg a fejét. - Ha csak rengeteg beszélgetést akarsz adni, nekem az is tökéletes - nyel nagyot. - Tegnap volt időm gondolkodni, amíg puhítani próbáltalak - mosolyog rám megint csibészesen.
- És mire jutottál? - kérdezem, s a hangom elvékonyodik az érzelmektől, amiket a szavaival váltott ki belőlem.
Bár őszintén csodálom, hogy egyáltalán meg tudok szólalni ezután a vallomás után.
- Hogy teljesen összezavarsz - nevet fel rekedtesen, amibe beleborzongok. - Megnyílsz, aztán elzárkózol; nevetsz velem, majd elmenekülsz; táncolsz velem, aztán egy napig alig reagálsz az üzeneteimre. Teljesen összezavarsz engem és az érzéseimet, ezért egyelőre nem is tudom megfejteni őket, de abban teljesen biztos vagyok, hogy szeretek veled lógni. Ezért sem veszem magamra, hogy alig válaszoltál. Különben is, túl cuki vagyok ahhoz, hogy csak úgy pofára ejts, szépségem, nem adom fel - biggyeszti le az alsó ajkát, belőlem pedig kiszakad egy kacaj.
- Hülye! - bokszolok finoman a mellkasába.
- Hé! Egy ilyen vallomás után csókot kéne kapnom, nem ütést - dörzsölgeti a mellkasát, mintha fájt volna neki, pedig biztos vagyok benne, hogy meg se érezte.
- Mi lett azzal, hogy semmi nyomás? - vonom fel a szemöldököm.
- Nincs is - ingatja meg a fejét hevesen megint. - Tényleg nincs. Komolyan mondtam, hogy szeretek veled lenni és hogy a csak beszélgetéssel is beérem.
- És hogy mocskosak a gondolataid rólam - biccentem oldalra a fejem.
- Igen, de azokon uralkodom, ha cserébe nem menekülsz el.
- Na és a rajongóid mit szólnak majd, ha folyton velem lógsz mostantól?
- Folyton? Lassíts, szépségem, ne akaszkodj rám - tartja fel a kezeit védekezőn, rémülten.
Lehet, hogy félreértettem őt és nem erről szólt mindaz, amit most elmondott?
- Nyugi, csak viccelek - fogja meg a kezem azonnal, amikor a bizonytalanság valószínűleg kiül az arcomra. - Teszek rá, hogy mit gondolnak mások, főleg azok a lányok. Ezt te is eltanulhatnád tőlem - kacsint rám. - Gracie - vált komolyra - tudom, hogy mennyire nehezen nyílsz meg, tapasztalom, de tényleg örülnék, ha több időt töltenénk együtt, mert ugyan gőzöm sincs, hogy mi ez - mutogat köztünk - de ki akarom deríteni. Amennyiben te is hagyod.
Ismét nagyot kell nyelnem, mert kiszáradt a torkom. Mégis minderre hogyan lehet nemet mondani?
Annyira nagyon szeretnék hinni neki. Szeretném hinni, hogy Rhys nem töri majd össze a szívem, hogy nincs mitől tartanom, ha róla van szó, de a visító hang a fejemben, ami azt mantrázza, hogy ebből baj lesz, nem akar hallgatni. És én magam is tudom, hogy ez veszélyes játék: Rhys rosszfiú, én meg egy totál tapasztalatlan valaki, aki szinte képtelen leengedni a falait, amiket jó okkal emelt maga köré. Most komolyan... mennyi az esélye annak, hogy ebből valóban happy end lesz? Vagy, hogy Rhys nem un rám? Ugyanakkor, ahogy most rám néz, annyira őszintének tűnik. Ő sebezhetővé vált előttem, elmondta az érzéseit. Akkor illene neki adnom egy esélyt. Legalább megpróbálhatnám, azt hiszem.
Megköszörülöm a torkom, hogy legalább minimálisan normálisan hangozzak és ne remegjen annyira a hangom, amikor megszólalok.
- Én is gondolkodtam tegnap, ezért nem válaszoltam annyira - vallom be. - Rendeznem kellett a cikázó érzelmeket és gondolatokat, amik bennem kavarognak, főleg, ha te is felbukkansz, mert hiszed vagy sem, Rhys, te is erősen összezavarsz engem.
- És te mire jutottál? - fürkészi az arcom hevesen és ha nem látnám, hogy mennyire koncentrál, akkor is hallanám a hangján, hogy milyen szinten izgul a válaszom miatt.
Hogy mire jutottam? Arra, hogy ez veszélyes, ahogy már ezt annyiszor hangsúlyoztam. És arra, hogy egy részem messzire rohanna Rhys elől, pontosan ezért. Elmondhatatlanul félek ettől az egésztől és attól, amit Rhys kivált belőlem. Ugyanakkor... a másik részem hihetetlenül jól érzi magát vele. Kedvelem őt és szeretek vele lenni. Amikor sikerül felengednem, szabadnak érzem magam mellette és Rhys valahogy mindig eléri egy idő után, hogy felszabaduljak. Határozottan össze vagyok zavarodva, de legalább - mint megtudtam - nem vagyok egyedül ezzel.
- Arra, hogy komoly harcot vívok magamban, miattad - nézek ismét mélyen a szemébe.
Ha már beszélgetünk erről, én is őszinte leszek, bármilyen ijesztő is ez. Talán nem annyira, mint ő - én nem tudnám ennyire nyíltan kimondani, hogy mire vágytam, amikor majdnem megcsókolt - de próbálom a tőlem telhető maximumot nyújtani.
- Ugyanakkor - folytatom, s kiengedem a visszatartott levegőt - én is jól érzem magam veled. Szóval tényleg igyekszem majd nem automatikusan menekülni, de tudnod kell, hogy ez nem egyszerű nekem, úgyhogy türelmesnek kell lenned, ha mindezt komolyan gondolod.
Rhys finoman az arcomra simít, majd cirógatni kezdi azt.
- Hidd el, számoltam ezzel - mosolyodik el halványan -, de türelmesebb vagyok, mint azt hinnéd.
Ismét nagyot kell nyelnem, hogy ne mutassam ki, hogy az érintése mit vált ki bennem, ahogy tartom vele a szemkontaktust.
Még fel kell dolgoznom mindazt, ami itt történt most reggel, de tényleg komolyan gondoltam, amit mondtam: megpróbálok dolgozni magamon, mert lehet, hogy elvakult vagyok egy kicsit, de talán Rhys segíthet legyőzni a félelmem. Sosem gondoltam volna, hogy valaha ezt mondom majd, de talán Rhys pontosan az, akire szükségem volt. Elvégre ennek két kimenetele lehet: legyőzöm a félelmem vele, vagy Rhys valóban teljesen összetöri a szívem.
Miért érzem azt, hogy ez sokkal nehezebb lesz, mint amilyennek most érzem?