Összekuporodva feküdtem a kemény földön, kihűlt testemen egy vékony pokróccal. Mocskosnak éreztem magam, le akartam tusolni. Puha ágyba szerettem volna bújni, egy meleg szobába menni azon a téli estén. De nem minden történet olyan, mint egy tündérmese, így én sem aludhattam máshol.
Dideregve, fájó végtagokkal és véráztatta ruhadarabokkal feküdtem a sikátor sarkában.
Akkor, abban a pillanatban, legszívesebben meghaltam volna.

Már megszokásból sétáltam Kris szobája felé. Tudtam, hogy idegesítem őt az éjszakai mászkálásommal, de képtelen lettem volna egyedül lenni ablak nélküli kuckómban.
-Feküdj be - emelte meg a takarót, szemeivel hunyorítva a hirtelen jött, folyosóról beszűrődő fény miatt.
Csöndesen bólintottam egyet és egy szó nélkül másztam be mellé a franciaágy végébe. Kris közelebb húzódott hozzám és átölelt. Ám nem lepődtem meg ezen cselekedetén. Sőt, mondhatni vártam.
Akarta. Kris akarta, hogy elfogadjam feltétel nélkül a munkát és ezért mindent megtett. Pedig, ha tudta volna, hogy én bármilyen bíztatás nélkül megteszem, amit akar...
-Kris - szólítottam meg halkan a férfit.
-Majd holnap - motyogta a nyakamba, én pedig nem firtattam tovább, csak hagytam, hogy szuszogása álomba ringasson.

-Ő a célpont - csapott le az asztalra elém egy vastag aktát Dylan. Ő és Kris az utóbbi irodájában járkált fel alá, míg én egy asztalnál ülve néztem várakozóan rájuk.
Megfogtam a vastag köteget és belelapoztam.
-Majd később átolvasod, most elég pár dolgot tudnod róla - legyintette le Kris mozdulataimat. - A neve Benedict March. Angol származású, de itt, Amerikában él már tíz éves kora óta. Egy multivállalat vezérigazgatója. A feladat nagyon egyszerű. Iktasd ki. Most mehetsz.
-Értettem - bólintottam, majd az aktával hónom alatt távoztam a szobából.
Hogy ki a megbízó? Nem érdekel. Miért kell eltávolítanom? Nem tudom.
Kris-ért teszem, ő pedig a pénzért, melyet kapni fog. És engem addig nem érdekel semmi ezekkel kapcsolatban, míg Kris-nek nem esik bántódása. Többel tartoztam neki, mint az életem. A Sorsom az ő kezében volt.

A szobámba érve többször is átnyálaztam az egész aktát, közben egy papírra vetve ötleteimet. A legkézenfekvőbb megoldás a mérgezés lett volna, de ahhoz a közelébe kellene férkőznöm és nem kockáztathattam meg a lebukás veszélyét.
-Szombat, este hét óra, egy szállodai szoba bérlése egy személyre - olvastam hangosan a két hét múlvára intézett foglalást. - Tökéletes - mosolyodtam el, majd megnyitottam a böngészőt, hogy rákeressek a New York-i hotelre.

Már éjfél is lehetett, mikor végeztem minden apró dolog megtervezésével és nyugodtan dőltem hátra, abban a tudatban, hogy megterveztem a tökéletes gyilkosságot. Fáradtan és álmosan feküdtem be ágyamba, ám álom nem jött a szememre. Még magamnak is féltem beismerni, de rettegtem. Rettegtem, ha lehunyom pilláim és átmegyek az álmok kapuján, újra eluralkodik felettem a múlt. Ez pedig szinte mindennél rosszabb volt.
A múltat sosem fogom elfelejteni, még ha túl is léptem rajta, elmém egyik távoli zugában ott lesz és gyengébb pillanataimban mindig eszembe fog jutni az idő, mikor még minden más volt. Mikor még nem ismertem Kris-t.

-Allison...! - nyitott be a szobámba egy ismerős alak.
-Zara?! - ültem fel egyből és felpattanva ágyamról, rögtön a lányhoz siettem.
-Allison... - ismételte meg nevemet halkabban. A folyosóról beszűrődő fény éppen elég volt, hogy lássam, valami baj történt.
-Mi az? Mi történt?! - fogtam meg vállait, hogy megtartsam legyengült testét.
-Kris... - suttogta maga elé, majd lehunyta szemeit és karjaimba zuhant.
Gondolkodás nélkül vettem a hátamra és fejemben lejátszódott száznál is több lehetőség. Tudtam mit kell tennem. Mit kell tennem, mint egy bérgyilkos. És én teszem, amire tanítottak.
Zara légzése nehézkes volt, szíverrése viszont hevesebb életjelenségeket mutatott, mint kellene.
A folyosóra kirohanva meghallottam a furcsa zajokat. Emberek dulakodtak a felettem lévő emeleten. Először az orvosi szobát céloztam meg, remélve, ott találom Robin-t. A keresett helység elé érve, nem tétováztam, rögtön benyitottam.
-Robin! Segíts! - szólítottam meg a nekem háttal álló nőt.
-Oh, Allison. Jó, hogy itt vagy - fordult hátra és intett, hogy menjek közelebb.
-Mi történt? - kérdeztem, miután Zara-t letettem egy ágyra és odasétáltam a harmincas éveiben járó doktornő mellé.
-Kitörő vulkán - mondta érzelemmentes hangon, mire egy nagyot sóhajtottam.
-Zara?
-Igen - bólintott egyet - Kérlek fogd meg ezt - nyújtott át egy nagyítót, amit elvettem tőle. Könnyen felemelte Zara-t és a műtőasztalra fektette, hogy alaposabban megvizsgálja.
-Megmérgezték - álapította meg.
-Túl fogja élni?
-Még nem tudom. De megteszek minden tőlem telhetőt - borzolta össze a hajam.
-Köszönöm.
-Ne köszönd még. Ha bármi változás történne, elküldöm Britney-t, hogy szóljon. De most menj nyugodtan, meg leszek egyedül is, nem ez az első ilyen esetem.
-Rendben, akkor megyek - bólintottam egyet, majd egy utolsó pillantást vetettem Zara arcára. Izgultam érte, nagyon is, de higgadtnak kellett maradnom. Ez az első számú szabály. Mindig gondolkozz reálisan.

Amint becsuktam az orvosi szoba ajtaját, máris rohanni kezdtem. A keskeny folyosó végén lévő lépcsőn hármasával szedtem a fokokat. Szinte éreztem, hogy valami baj lesz, mikor Zara elment. A kitörő vulkán pedig az egyik legrosszabb lehetőség volt. Ez azt jelentette, hogy Zara lebukott a tudta nélkül és követték egészen a rejtekhelyünkig, ami egy régi gyárépület volt a város szélén, erősen átépítve belülről. Külső szemlélő nem láthatta az apró jeleket, melyek azt bizonyították, igenis zajlik az élet itt, így nem kellett aggódnunk biztonságunkért, egészen idáig.

-Aaron! - intettem a fiúnak, aki a csarnokban állt egy másik taggal beszélgetve, miközben az emberek gyorsan futottak el mellette.
-Allison! Mit keresel itt? - fordult hátra meglepetten.
-Ezt meg, hogy érted?
-Oh, basszus - csapott a homlokára, majd már ott sem volt.
-Ennek meg mi baja? - fordultam az ismeretlen férfi felé.
-Fogalmam sincs. Amúgy Cedric - nyújtott kezet, amit el is fogadtam.
-Allison - biccentettem. Nem ez az igazi nevem. Ezt akkor kaptam, mikor bekerültem ebbe az alvilági körbe. Rajtam kívül senki sem tudja a születési nevemet és ez így van a többieknél is. Ha valaki megtudná, akkor annyi lenne az életünknek.

Pár pillanat múlva meghallottam azt a jellegzetes hangot, melyet az évek során még csak egyszer tapasztaltam.
A jelzést csak mi érthettük. Öt rövid és egy hosszú villanás, sípoló hanggal karöltve.
-Örülök, hogy megismerhettelek, Cedric - fordultam a féri felé.
-Úgyszintén, Allison - mosolyodott el féloldalasan, majd bevetette magát a tömegbe.
Összesen százan lehettünk csak ennek a bandának a tagjai. Nem voltunk sokan, de mindannyian értettünk a dolgunkhoz. Viszont a kis csarnokban összezsúfolódott emberek, többnek tűntek, mint amennyien valójában voltak.
Egy nagy levegőt véve indultam el úticélom felé, elrugaszkodva a faltól, egyenesen bele a tömegbe. Ügyes mozdulatokkal surrantam el közöttük, közben még mindig a pirosan villogó fényt figyelve, mely beterítette az egész épületet. Lerohantam a szobák felé, majd megfogtam a sporttáskámat melyet még tegnap pakoltam össze. Végignéztem a helyen, mely két évig szolgált otthonomul, majd egy utolsót szippantottam poros levegőjéből.
Halvány mosollyal az ajkaimon mentem ki a szobából, melybe soha többet nem térhettem vissza.

A lépcső tetején egy fekete ruhás alakot pillantottam meg, maszkkal az arcán. Egy pillanatra ledermedtem és tömérdek terv jutott az eszembe. Végül a behatoló kezdeményezett.
Az épületben már nem lehetett sok mindneki rajtunk kívül, így a csöndet csak a sziréna halk zaja törte meg.
A sötét öltözékű férfi rontott nekem először. Elkezdett a lépcsőn felém szaladni, kezében egy pisztolyt tartva. Ám én nem mozdultam, nyugodtan álltam, míg elém nem érve rámszegezte fegyverét.
-Add meg magad! - kiáltott rám a maszktól kissé torzult hangon. SFP9-ese kibiztosítva mutatott rám.
Komoly arccal emeltem fel megadóan kezeimet, mire a kommandós teste alig láthatóan, de egy kicsit összegörnyedt. Megkönnyebbült.
Oh, ha tudta volna szegény ember, hogy mi vár rá.
Egy bilincset vett elő, pisztolyát még mindig rám szegezve.
Kilenc miliméteres, csereszabatos tárak, a trigger reset útja rövid, talán ez lehet az egyetlen hibája.
Gondolkodás nélkül vágtam rá egyet a fegyverre, ami ezáltal a földre szegezte elejét. Nem sokkal később elsült, de nem ért találatot. Gyorsan kellett cselekednem, hiszen másodpercek alatt el lehet újra sütni. Ismertem én az SFP9-et, mint a rossz pénzt. Most is ott lapult egy, bő pólóm alatt.
Az ütőszeg viszont nem állt ki a szán hátsó síkjából, vagyis a fegyver nem volt tűzkész. A kommandós pillanatnyi figyelmetlensége is elég volt, hogy egy ágyékára célzott rúgás leterítse őt. Kikaptam kezéből a pisztolyt, majd rászegeztem és szemrebbenés nélkül húztam meg a ravaszt.
A férfi hang nélkül távozott az élők sorából, szívénél egyből kezdte átáztatni az anyagot vörösen fénylő vére.

Kirohantam az épületből még pár társammal együtt, egyenesen a hátsó rész felé véve az irányt, mely valaha vízhűtőnek szolgált. A viszonylag kicsi épületben megannyi motor és autó helyezkedett el, melyeknek nagy részét már elvitték.
Megkerestem a sajátomat, mely a 88-as volt és kártyámat elővéve szedtem le róla a bilincset. Sietve toltam ki, folyamatosan órámra pillantva.

Még öt perc.

A többiek is sietősre vették a dolgot, messziről pedig már hallani is lehetett a kommandósokat, amint felénk igyekeztek, egyre többen.

Még négy perc.

Felpattantam a motoromra, egy Ducati 1098S-re és utoljára visszapillantottam. Alaposan megfigyeltem a kopár tájat, közepén a gyárépülettel.

Még két perc.

Megráztam a fejem, majd bukósisakomat felkapva, ráléptem a gázra és felhajottam az útra, egy véletlenszerű irányba tartva.

Még egy perc.

Mindössze három másodperc múlva már több mint kétszázhatvannal száguldottam az úton.

Még tíz másodperc.

Órámra pillantva elfogott a szorongás, féltem, hogy nem érek elég messzire. De úgy tűnik aznap szerencse napom volt.
A hátam mögött hallottam meg a robbanást, mely elnyomta az emberek kiáltozásait. Nem néztem hátra, csak egyenesen az előttem elterülő útra összpontosítottam.

Fájt, hogy az otthonom így pusztult el, de tudtam, ha ezt nem tettük volna meg, az egész egyesületünknek vége lenne. Kris-re gondoltam, Zara-ra, Robin-ra és Dylan-re. Vajon ők időben kijutottak? Robin-nak sikerült kimenekítenie mérgezett barátnőmet?

Kris. Tudom, hogy neked sikerült, hiszen te vagy a főnök. És én várni fogom, hogy jelezz, hol lesz a következő bázisunk.