61.rész

- Azt hiszem Seb az ész a csapatban! –nevettem fel kínomban.

- Nem tudtad? Ezért tartja a csapat, meg hogy legyen, aki miatt új bútorokat vehetünk! – morgott Kimi, miközben nagy nehezen feltápászkodott.

- Új bútorokat?

- Ha rájön szétveri a berendezést a szobájában. Kb. három havonta le kell cserélni.

Valahogy ki kell engedni a gőzt. Vettem egy nagy levegőt.

- Dühös vagy rá, ránk? –kérdeztem aggódva.

- Rá?? Egy szerelmes bolondra??

- Akkor rám...

- Seb élénken kifejtette miért kötöttél ki az ágyában.

- De nem tudod megérteni.....

- Megértem, mert én is ezt csináltam rémlik? Csak nem tudom elfogadni....

- Akkor is ott vagyunk, ahol eddig... A nullán....

Kimi bólintott.

- Le kéne feküdnöd.... Mindjárt összeesel....

- Igen. De most már meg akarom beszélni ezt az egészet, tudni akarom hányadán állunk! Lepihenek, és közben beszéljük meg!

- Jó...

Betámolyogtam a szobába és visszamásztam a vackomba. Kimi meg leült az ágyam szélére.

- Nagyon kibuktattalak azzal, hogy beleavatkoztam az életedbe? –kérdezte Kimi.

- Igen. Én mindig a magam erejéből jutottam egyre magasabbra, nem könyörögtem állásért, és bújtam ágyba egy jó meló reményében senkivel. Eddig, ezt mindenki tiszteletben tartotta, és ezzel kiverted a biztosítékot, meg azzal is, hogy a képembe hazudtál. Ahogy pár perce is.

Kimi lehajtotta fejét.

- Én a legjobbat akartam neked. És meggyőzted magam, hogy neked ez a legjobb! Aztán meg....

- Már el is hitted.

Bólintott.

- A pokolba vezető út, is jó szándékkal van kikövezve! Sajnálom ezt a.....dolgot Sebbel...

- Mindent hallottam az előbb! Már akkor felébredtem, amikor felkapcsoltad a villanyt.

- Gyorsan meggyőzted magad megint...

- Igen, Seb rendes srác, és annyira szeret.

- Tudom... De nekem tényleg te kellesz.....Csak kérdés, hogy én kellek e még neked?

Kimi felkapta a fejét.

- Tudod, hogy igen.

- Alig negyed órája még mást mondtál.....

- Hazudtam.

- És most? Ha ennyire jól csinálod, honnan tudjam, hogy most nem hazudsz?

Megsimogatta az arcom, a nyakam, és lágyan, érzékien megcsókolt.

- Szeretlek....- suttogta.

- Ez bizonyíték? –kérdeztem kacéran.

Megint megcsókolt, ezúttal hosszabban, szenvedélyesebben, már egészen úgy, mint akkor pár hónapja.

- Szeretlek....- mormogta a fülembe.

Szorosan átöleltem.

- Szent a béke? –kérdeztem félve.

Mélyen a szemembe nézett.

- Igen. Neked nem tudok nem megbocsátani...

Félszegen elmosolyodtam.

- Mi a baj?

- Mit éreztél amikor ránk nyitottál?

Összeráncolta a homlokát.

- Nem mindegy ez most már?

- Nem. Meg kell beszélnünk....Még akkor is ha fáj...

- Fájt, rögtön bevillant, ahogy Jennyre először rányitottam, dühös lettem. Szerettem volna kitekerni Seb nyakát, és a tiedet is. Úgy éreztem magam, mint akit elárultak....

- Nem tudom mit mondhatnék.....Nem szándékosan bántottalak, nem bosszúnak szántam, egyszerűen csak túl sok volt. Már nem bírtam elviselni. – kitört belőlem a sírás. – És, és...a baba....Állandóan ő jár a fejemben....Az...hogy.... lehetne egy gyerekem, ha minden jól megy....

Kimi szorosan átölelt.

- Lehet még gyereked, az orvos is mondta...

- De az....... a kettőnk babája volt, és....annyira vágytam rá.....

- Én is.....Ennyire szeretnél, pont tőlem, ettől a hülye finntől egy gyereket?

- Igen. Egy szőke, kékszemű, akaratos lányt.

- Miért nem fiút?

- Mert akkor mindig a pártját fognád, és elkényeztetnéd! – mondtam szipogva.

- Mert te nem a lányunkat.

- Szerintem inkább, ő venne le téged a lábadról.

- Egy szép nőnek bármit. - vigyorgott Kimi. – Lehetne két gyerekünk is.

- Nem rossz ötlet. –mosolyogtam rá.

De ő kissé elkomorult.

- Te feladnád a karriered, a lehetőségeidet, csak hogy családod legyen?

- Nem most azonnal, de maximum, és nagyon maximum három év múlva igen. Szeretnék egy szép házat, gyerekeket, rendes életet.

- És ha korábban jönne a gyerek?

- Nem tudom. Biztos nem vetetném el. Csak nehezebb lenne az életem. De ha picit nagyobb lenne egy két év múlva visszaülnék pár évre.

- Értem.

- Miért? Más a véleményed?

- Csak meglepődtem. Amikor a múltkort mondtad, azt hittem csak úgy mondod.

- Csak azért nem mondom, mert ezt várják el, hogy mondjam.

- Rájöttem. –mosolygott. – De örülök, hogy tetszik neked ez a közös gyerek téma.

Hozzábújtam. És ekkor bevillant valami. Upsz! A francba! Hogy lehetek ekkora ökör???

- De hülye vagyok!

- Hm?

- Van egy kis baj.......

Idegesen nézett rám.

- Mi?

- Ennek nagyon nem fogsz örülni....

Összeráncolta a szemöldökét.

- Tegnap....hát....szóval....én.... és Seb....nem....

- Mit nem? –kérdezte ingerültem.

- Hát....nem.....tudod... mi.....nem...

- Mit nem? – kérdezte majdnem üvöltve.

Jelentőségteljesen néztem rá.

- Nem védekezetek????- ordította.

- Nem....- mondtam csendesen.

Kimi felpattant az ágyról.

- Szóval ezért volt ez a gyerek téma!

- Ne légy hülye! Tudod, hogy nem! Csak most esett le, hogy tegnap nem....szóval, hogy mi nem védekeztünk. Még az sem biztos, hogy terhes vagyok egyáltalán!

- És mi lesz? Várunk pár hetet, és imádkozunk? Aztán ha mégis az vagy, akkor neveljem fel Seb gyerekét sajátomként, vagy mi lesz elmondod neki, és hozzámész? Mert amilyen lökött akarni fogja a gyereket!

- Tudod, néha egy vödör víz is megértőbb, mint te! Én speciel arra gondoltam, hogy reggel bemegyek a sürgősségi ambulanciára egy esemény utániért. De kösz a megértést, és a segítséget!

- Ne haragudj! Én....Én csak nem akarlak megint elveszíteni!

- Önző vagy, és a tulajdonodnak tekintesz!

- Igen! Magamnak akarlak! És igen önző vagyok! Mert nem tudnám elviselni, ha elveszítenélek mégegyszer! – bukott ki belőle.

Rám jött a hányinger. A szám elé kaptam a kezem, és igyekeztem mélyeket lélegezni.

- Hozz egy zacskót, vagy mély tálat a konyhából!- mondtam két levegő vétel közt.

De Kimi csak állt ott, mint bálám szamara.

- Gyorsan!

Kicsörtetett, aztán vissza.

Alig ért be, én máris hánytam.

Gyorsan elém tartotta a főzőlábast.

- Jobban vagy?

- Uhum. Ebben sem főzök többet.

- Támogatom. De ugye nem tőlem lett hányingered?

- Nem. Hoznál egy kis hideg vizet?

- Perszer.

Kiment és elvitte a lábast is, és visszajött egy pohár vízzel.

- Hívjam fel a dokit?

- Hát ha lesz még egy kör, akkor igen. Egyenlőre ne.

- Tahó vagyok.

- Kezdem megszokni. És hát a megértés szobrát, nem rólad mintázzák majd. –mosolyogtam.

- Hát nem....

- De a remény hal meg utójára.

- Elvigyelek reggel?

- Igen. Bár lehet, hogy a doki is tart ilyen bogyót, majd megkérdezem. De most pihenek egyet.

Kimi bólintott.

- Ide bújsz?

Bólintott és bemászott mellém.

- Hogy is volt, azaz idézet?

- Melyik?

- Azaz iszonyú nehéz lesz?

- „Nem lesz könnyű, iszonyú nehéz lesz. Minden nap meg kell küzdenünk, de én erre vágyom, mert akarlak téged mindenestül, örökre, együtt, minden nap."

- Én meg téged akarlak!

Bevackoltam magam az ölelésébe.

- Tudom...

Kezdtem azt hinni, hogy ezt a két sort rólunk írták!

Nicolas Sparks: Szerelmünk lapjai