Skacok. Nem megy nekem ez a rendszerezett rész kirakosgatós történet. Úgyhogy mostantól az a rendszer, hogy nincs rendszer.
Kellemes olvasást kívánok! 🥰

Clarke's POV

- Nem félj - bátorítóan nyúl a kezem után, majd megsimítja. Kiráz a hideg, az ajtó kopogtatóra nézek. Egyszerű karika, finom domborművekkel.

- Jó... - motyogom és majdnem összeesek, ahogy Lexa finoman puszit ad a kezemre. A szemembe néz és elfog az érzés, hogy képes volna akármitől megvédeni.

Ujjam idegesen piszkálja a kezén a fásli szélét.

- Clarke - néz rám újra.

- Hm? - kapom oda a fejem. Fürkészi az arcom, néhány pillanatig csendben figyeljük egymást, lassan elnyílnak az ajkai, mintha mondani akarna valamit. Végül, mikor meg akarnám kérdezni, hogy mi az, lassan felém nyúl és egy tincset a fülem mögé simít.

- Szép vagy - súgja halvány mosollyal, aztán lenyomja a kilincset és belöki az ajtót. - Megjöttünk!

A következő pillanatban alig tudom felfogni, mi történik. Egy narancssárga ciklon hasít végig a téren, és visítva ugrik Lexa nyakába. Meglepetten tántorodok hátra a letaglózó energia miatt, míg a mellettem álló lány - mintha számított volna rá - nyugodtan öleli meg a narancssárga bombát.

- Végre haza értél! - csiripel a nő. - Hiányoztál, Lexa!

- Csak suliban voltam - sóhajt ő halvány mosollyal.

- Csináltam neked borsólevest!

- Köszönöm.

- Vendég? - az asszony rám néz, szemüvege többszörösre nagyítja fakóbarna szemét. Finoman ráncolja szemöldökét.

- Ő itt Clarke. Clarke, ő itt a nagymamám.

A nő visítva ugrik rám, és szorosan ölelgetni kezd.

- CLARKE! Végre megismerhetlek! Lexa sokat mesélt rólad. Hogy te milyen szépen fáslizol! - megsimogatja az arcom és boldogan csókol össze. - Te született kis doktor vagy! Jééé, itt tényleg van egy vörös tincsed?! Azt hittem, csak a fészbúk torzít! Nahát... - úgy csavargatja egyetlen befestett tincsemet, mintha az lenne a világ legfurcsább dolga.

- Mama! - szól rá Lexa elképedve. - Te rákerestél?

- Dehogy, dehogy, életem! - pislog az asszony csészealj méretű szemével. - Megnyitva hagytad a laptopodon a kislány oldalát!

Elpirulok, próbálok nem vigyorogni, mint egy debil. Lexa rám keresett...

- Mama... - szisszen fel, nem mer rámnézni.

- Borsóleves? Terítek nektek! Csüccs! - szökkenget a mami, mint egy antilop, alig látom, merre megy, merre jár. Egy fél pillanat múlva már minden szépen meg van terítve. - Üljetek le, friss, meleg a leveske! - bizonygatja, miközben mer mindkettőnknek. - Erőset kérsz e bele, csillagom?

- Nem, köszönöm... - bátortalanul mosolyogva ülök le, ő pedig máris rózsás kendőt terít az ölembe.

- Egyetek, drágáim!

Lexa rám pillant, a levest kavargatja. Szája bocsánatkérő mosolyt formál, nem tudja, mennyire levett a lábamról az idős asszony.

- Sütike! - egy tálca édesség vágódik az orrom elé, miközben Lexa kis piros pürét kanalaz a levesébe.

- Az mi? - kérdezem halkan.

- A rokonaink küldték. Csípős. Kérsz? - nézem, ahogy szája kipirul a - feltehetőleg - paprika miatt. Megrázom, a fejem, miközben érzem, ahogy a szívem őrülten dübörög, amikor pedig Lexa finoman megnyalja az ajkát, majdnem leszédülök a székről. - Ízlik? - kérdezi csendesen. Bólintok és tovább eszek. Mikor befejezzük, épp fel akarok állni, mikor a forgószélkén pörgő nagymama elhúzza az orrom elől a tányért, és helyébe rögtön sütis tányér kerül, egy pohár tejjel.

- Egyetek, annyi van, mint a rossz seb!

Figyelem a velem szemben ülő lányt, és csak akkor veszek sütit - pedig isteni illata van és hihtelenül jól néz ki az olvadozó porcukorral -, amikor Lexa is egy szelet után nyúl. Csendben esszük, önkéntelenül nyögök az íze miatt. Lexa homloka ráncba szalad, kicsit felemeli a fejét.

- Clarke... Minden rendben?

- Igen, csak... Mhhhh... - tovább eszem sütit, képtelen vagyok leállni két szelet után. Csak utólag szégyellem el magam, mikor hat darab süti után már csak morzsa díszeleg a kézzel festett porcelánon.

- Egyél csak, kis drágám! - ölelget hátulról az asszony. - Fincsi? Lexa drágám, hozd csak le azt a szakácskönyvet az emeletről! Clarke biztosan kíváncsi a süti receptjére!

- De mam-

- Menj, menj, csillagom! - izgatottan a lépcső felé biccent és száguld vissza a konyhába.

Lexa rám pillant, majd kelletlenül feláll és eltűnik egy beugróban.

- Van még... Vaníliás sütike! Kugló- Szereted a kuglófot?

- Igen, szeretem - bólogatok, ahogy megérzem a sütemény illatát.

- Na végre valaki! - rikkant. - Lexie utálja a mazsola miatt! Anyácska sem szerette! Ebben összeillettek - tűnődik, majd kucogva vállat von, és lehuppan mellém. Homlokráncolva nézem a kuglófot.

- Anya...?

- Igen, igen, Lexa előző barátnője - cseveg az asszony, miközben a nekem annyira ízlett sütiből eszik ő is. A nyál megkeseredik a számban. - Még tavaly szakított a kislánnyal, de máig néha itt alszik - folytatja, miközben harap az édességből. - Öröm volt őket együtt látni! - mosolyog a számára kedves emlékre. - Én mondom, náluk szebb párt-

- Köszönöm a finom vacsorát - állok fel hirtelen. - Haza kell mennem, nem szóltam otthon, hogy kések...

- Jaj, drágám, persze! - a konyhába siet, majd zacskóba sütit csomagol nekem, miközben én már a cipőm veszem.

- Itt van- jelenik meg Lexa. Kezében megviselt szakácskönyv, ami inkább hasonlít egy kupac megsárgult papírra, két karton között. - Clarke..? - néz rám zavartan.

- Mennem kell. Ne haragudj, otthon várnak... Köszönöm a süteményt - hagyom, hogy a mama összeöleljen, majd kimegyek.

Szóval...