Még hosszú percekig ölelkeztünk Arrowval. Úgy kapaszkodtam belé, mint az utolsó esélybe. Ő volt az egyetlen fix pont az életemben. Az egyetlen akiért érdemes élni.
-Ha tudnád milyen régóta vártam erre...- súgta a fülembe Arrow.
-Hát még én...- mosolyodtam el.
-Mit szeretnél csinálni az első teliholdadon?- kérdezte.
-Hmm... Nem is tudom. Kiélvezni hogy ember vagyok.
-Bemenjünk a városba?
-Jó ötlet. Bár... Szabad ezt nekünk?
-Ha nem keltünk feltűnést, szabad.
-Rendben. Akkor felöltözök. Sipirc ki!- szóltam rá Arrowra, aki nem igazán szándékozott távozni.
-Minek? Már úgy is láttalak...
Erre a kijelentésére elkezdtem püfölni a hátát, és kifelé taszigálni. A kis kukkolós!
Mikor sikerült kiterelnem, és végre mindketten felöltöztünk, összekulcsoltuk a kezünk, és elindultunk lefelé a hegyről. Jó húsz perces beszélgetéssel töltött út után értünk le. Miután pár csendesebb utcát elhagytunk, beértünk a városközpontba. Itt valami rendezvény lehetett, ugyanis minden alaposan ki volt világítva, az út mentén sátrak álltak egymás hegyén-hátán. Némelyikben kézművesek árultak, máshol mindenféle csodaszereket reklámoztak, néhol gyümölcsleveket, kolbászt, sajtokat, különleges édességeket próbáltak rátukmálni a nézelődőkre. A távolból egy koncert zaja szűrődött erre, amit az ilyen programok alkalmával ingyenesen meg lehet tekinteni. És mit ad a sors iróniája? Hát csak nem a Windriders az?!? De bizony. Amit azon a bizonyos estén hallottam tőlük, még a fülemben csengett, és határozottan felismertem.
-Merre menjünk?- kérdezte Arrow. A sátrak tömkelege mögött láttam egy pizzériát, és mivel ezer év óta (egy hónapja) nem ettem emberi kaját, arra szavaztam. Beültünk, rendeltünk egy egy pizzát, én sonkás-kukoricásat, Arrow meg egy csokisat. (Komolyan! Volt ilyen!) Meg rendeltünk mellé egy egy üdítőt, Arrow Fantát, én kólát. Amíg kihozták a rendelésünk, beszélgettünk.
-Nem mesélsz nekem egy kicsit az emberi életedről?- kérdeztem.
-Mit szeretnél tudni?
-Bármit. Előző sulid, ilyesmi...
-Nem olyan érdekes. Egyedül te vagy említésre méltó az életemben.
-Most komolyan...
-Jackkel emberként is barátok voltunk. Egy suli, egy osztály, ilyesmi.
-De jó!
-Egészen addig amíg a balesetem be nem következett. És mit ad Isten, ő is farkas lett.
-Ő miért halt meg?
-Belefulladt egy tóba. Ez esetben ez szerencsés halál, ugyanis nem gyanítják hogy miért nincs meg a holttest.
-Tényleg, ezt már kérdezni akartam. Hogy lehet az hogy nem történik botrány amikor nem találják a holttesteket? Nem gyanítanak semmit?
-Az az érdekes, hogy nem. Willnek van egy elmélete, miszerint a természet gondoskodott erről. Azt tapasztalta, hogy a farkassá vált ember rokonai fejében a természet az emlékeket összemossa. Az illető személyek nem tudnak róla hogy a rokonuk meghalt. A fejükben a rokonnal kapcsolatban az emlékek összekeverednek, mindig valami olyasmit hiszek hogy elköltözött, elutazott, stb... Az agyukban ezeknek az emlékeknek egyfajta taszító hatásuk lesz, mint kettő egyforma pólusú mágnesnek. Az emlék taszítja a gondolatot. Nem tudjuk pontosan hogy hogyan, de Will pont ezért találkozott egy rokonával, hogy kiderítse.
Azonban a találkozás felerősíti az emlékeket, kérdéseket vet föl. Ezért kell ilyenkor elkerülnünk az ismerősöket. Mert emlékeznek ránk, csak nem tudják mi történt velünk.
-Hű. Csodákra képes az anyatermészet.
-Így igaz.

Miután végeztünk a pizzákkal, elindultunk vissza a hegyre. Mikor a rönkházhoz értünk Arrow megszólalt.
-Mit szólnánk ha ma inkább kényelmesen aludnánk? Egyszer vagyunk emberek havonta.
-Jó ötlet.-mondtam, s azzal megcsókoltam.
-Ezt miért kaptam?- kérdezte Arrow döbbentséget színlelve.
-Mert szeretlek. Lehet hogy te még korainak tartod kijelenteni, de már rég óta tudom.
-Nem tartom korainak, hiszen én is szeretlek, mióta megismertelek.- mondta Arrow, azzal kézen fogott, és magával húzott a házba.