Reggel arra keltem, hogy a matrac mellettem besüpped és Drew két kézzel megragadva a karomat ugrálni kezd az ágyon, miközben azt üvölti, hogy ébresztő.
Nyöszörögve lelöktem magamról a karját és a fejemre húztam a takarót. Nem mintha ez megállíthatná őt. Lerántotta rólam a takarót, majd a földre dobta és teljes erőből a fülembe üvöltött.
-Kelj fel!
Az egy dolog, hogy Drew igen lelkes volt és ilyenkor eleve hangosan beszél, de a kiélezett hallásom miatt ez nagyjából egy ködkürt hangjának felelt meg.
Felmordultam, mire Drew szemöldöke a homloka közepére szökött. Igaz, hogy a hangom akkor éppen inkább volt állati, mint emberi, de aki hajnalban felkelt az magára vessen.
-Most takarodj ki a szobámból, vagy kitépem a torkodat! - suttogtam halk, de mély hangon és megvillantottam hozzá a szemeimet is, hogy hatásosabb legyen.
Drew nyelt egyet és felemelt kezekkel hátrált el az ajtóig.
-Rendben. Nem vitatkozom. De én tíz perc múlva elindulok a kocsival. Ha nem vagy ott, a te érdekedben remélem, hogy elég gyorsan tudsz futni. - kacsintott rám.
Mire kipattantam az ágyból, ő már eltűnt a folyosón. Ismét felmordultam és magamra kapkodtam néhány ruhát és egy kevés sminket kentem fel, majd felkaptam a táskám és a konyhába siettem. Nagyjából két percem maradt uzsit csinálni. Hiper gyorsan nekiláttam és már éppen a táskába gyömöszköltem be a szendvicseket, amikor meghallottam a kapu csukódását.
Elkáromkodtam magamat és kilőttem a házból. A hátamra kapva a táskát keresztülrohantam a zöld gyepen. Nekifutásból gondolkodás nélkül átugrottam a kaput és a kocsi tetején landoltam, majd onnan le oldalra és mielőtt Drew a gázra léphetett volna, már az anyósülésen ültem, számban a szendvicsemmel, amit eredetileg még otthon, reggeliként fogyasztottam volna el.
Drew rosszalló pillantást vetett rám.
-Ha behorpasztod a kocsi tetejét, nagyon morcos leszek. - suttogta.
Csak lazán megvontam a vállamat, jelezve, hogy nem érdekel.
-Mi szállt meg? Ma különösen undok vagy. - nézett rám a szeme sarkából most már sokkal komolyabban. Közben ráfordult a főútra és elindult a suli felé.
-Nem is tudom. Talán ahhoz lehet valami köze, hogy hajnalok hajnalán felkeltettél méghozzá nem túl kedvesen. - vágtam rá.
-Vagy harminc percig szólongattalak, de nem reagáltál. Ahogy az ébresztőre sem. - vonta meg a vállát.
Próbáltam visszaemlékezni az óra csöngésére, de semmi nem rémlett.
Ebben a pillanatban a kocsi egy hatalmas rántás kiséretében megállt.
Drew elkáromkodta magát és én a vállamhoz kaptam, ahol a biztonsági öv megszorította a bőrömet.
A szívem egy kicsit hevesebben vert. Próbáltam felfogni, hogy mi történt pontosan.
Kinéztem előre és legnagyobb meglepetésemre Milan állt a zebra közepén és gyilkos tekintettel egyenesen a mellettem ülő srácot nézte.
Drew a fejével a hátsó ülés felé biccentett, mire Milan megkerülte a kocsit és behuppant hátulra, a középső ülésre. Bekötötte magát és a fejét hátrahajtva lehunyta a szemét.
Eléggé nyúzottnak tűnt.
-Megmagyaráznád mit kerestél az út közepén? - kérdezte Drew a visszapillantó tükörbe nézve.
Milan a halántékára szorította a kezét.
-Megtennéd, hogy nem kiabálsz? - kérdezte ingerülten.
-Azta! Neked is megjött? - kérdezte Drew meglepetten és vigyorogva fordult felém. - Szóval összehangoltátok a menstruációtokat? Milyen romantikus! Így már érthető miért vagytok ilyen kiállhatatlanok mind a ketten.
Megráztam a fejemet és én inkább valami értelmes kérdést tettem fel Milannak.
-Másnapos vagy?
A fiú szeme azonnal kipattant és úgy nézett rám, mintha minimum azt mondtam volna, hogy lilára akarom festeni a hajamat.
-Nem, ti hígagyúak! Telihold van! Egyébként mi nem tudunk részegek lenni. És hogy lehet, hogy te nem érzed a változást? - nézett rám értetlenül.
Megvontam a vállamat.
-Én az elmúlt egy évben minden nap így éreztem magamat. Bocs, ha épp az egyik nap nem ragadt meg jobban a többinél. - feleltem szemforgatva.
Milan ismét hátradőlt és lehunyt szemmel a kezét a fejére szorította két oldalról.
-Széthasad a fejem! - mordult fel és alig egy másodpercre mintha láttam volna a hegyes szemfogait.
Drew lefékezte a kocsit, majd leállította a motort és úgy fordult, hogy mind a kettőnket láthasson.
-Hogy fogod így kibírni a napot? Tudod, a diákok együttvéve hangosabbak, mint mi ketten. - mutatott először rám, majd magára.
Milan nagyot sóhajtott és a kezeit az ölébe ejtette.
-Nem tudom. Néha, ha nagyon elviselhetetlen, akkor eljátszom, hogy beteg vagyok és hazaküldenek. De van egy olyan érzésem, hogy a tanárok kezdenek gyanakodni. - húzta el a száját.
Megragadtam a táskám pántját és határozottan néztem Milanra.
-Úgy hiszem, hogy itt az ideje egy jó kis lógásnak. - vigyorogtam hátra, bár nehezemre esett boldogságot színlelni.
Milan furcsán nézett rám.
-Lógni akarsz?
-Hidd el, hogy nekem sincs több kedvem bemenni a suliba. Maximum az utolsó néhány órára, hogy mégse az egész nap legyen igazolatlan. - vontam meg lazán a vállamat.
Milan azonnal fellelkesült.
-Ez igazából egész jól hangzik. Mit csinálnánk?
-Mit szólsz egy kis futáshoz? Elmehetnénk a folyópartra. - mosolyogtam rá és ő viszonozta a mosolyt.
Megragadtam a kilincset, hogy kiugorjak a kocsiból és már most berohanjak az erdőbe, de Drew megszólalt.
-Ácsi! Lassítsatok! - emelte fel a kezeit, mintha csak időt szerente kérni, hogy összerakja a dolgokat. - Szóval néhány órát farkasként az erdőben akartok tölteni, de utána visszajönnétek a suliba?
Bólintottam.
-Csúcs! Akkor két órát kaptok.
Felháborodva néztem rá.
-Kettőt?
-Mal, anyád kinyír engem ha lógni mersz és az kiderül. Minél több az igazolatlanod, annál feltűnőbb a dolog. Egyenlőre örülj a két órának. - magyarázott.
Sóhajtottam egyet.
-Jó rendben. Most már mehetünk?
-Igen. Aztán kevésbé morgósan jöjjetek vissza! Elveszitek minden életkedvemet! - motyogta halkan, de a végét már csak a parkolóból hallottuk, úton a fák felé.
-Ugye nem jövünk vissza két óra múlva? - nézett rám félve Milan, mire felnevettem.
-Ezer százalék, hogy nem.
Az első fa mögé rejtettük a táskáinkat és avarral fedtük be, mint én múltkor.
Utána leguggoltam és vettem egy mély levegőt. A tüdőmet megtöltötte a nedves föld, a fű és a különböző növények egyedi illata. Máris nyugodtabb lettem és lassan indítottam el a testemben az átváltozást.
Amikor befejeztem, feltűnt, hogy Milan már végzett is és csendben várt rám farkas alakban. Nem csinált semmit, pedig a szemén tisztán láttam, hogy mennyire vágyik már a szabadságra.
Közelebb léptem hozzá és a fejemet oldalról az övének döntöttem. Ez emberi mércével mérve leginkább egy ölelésre hasonlított, de a farkasoknál ez sokkal bensőségesebb volt. Állatokként ők nem ölelgették vagy puszilgatták egymást. Ritkán érintették a másikat, de akkor annak sokkal nagyobb jelentősége volt, mint bármilyen emberi érintésnek.
Milan enyhén megdöntötte a fejét és gyengéden végigsimított vele az állkapcsomtól a nyakamig.
A testem ellazult, ahogy minden eddigi feszültség kiszállt belőle.
Milan végül hátrébb húzódott és tett néhány lépést az erdő belseje felé, majd visszanézett, a beleegyezésemre várva.
Bólintottam, mire mind a ketten egyszerre kezdtünk futni.
Nyugalom járta át a testemet, ami félig a sajátom volt, viszont félig Milantól származott.
Halk nevetés hangzott a fejemben, mire meglepetten fordultam a fekete farkas felé, aki a szeme sarkából figyelt és emiatt kis híján neki is ment egy fának.
Abban a pillanatban egy golyó csapódott az egyik fába, ami mellett elhaladtunk. Azonnal lefékeztem és torkomban dobogó szívvel fordultam abba az irányba, ahonnan a lövést leadták.
Újabb golyó süvített el mellettem és egyenesen a földbe csapódott, nem messze Milan mancsától. A farkas ugrott egyet meglepettségében, majd a fejével a suli felé biccentett, de én teljesen leblokkoltam.
Milan figyelmeztetően morogni kezdett, de én képtelen voltam megmozdulni. A földön ejtett apró lyukat bámultam, amit a golyó hagyott maga után.
Még egy lövés dördült és ez egyenesen Milan vállába csapódott.
A fájdalmas kiáltásra magamhoz tértem és futni kezdtem. Milan mögöttem jött, ezúttal önmagához képest lassan, de ahhoz elég gyorsan, hogy magunk mögött hagyjuk a lövöldözőket.
Ahogy az erdő szélére értünk, a félelem miatt csak nagy nehezen tudtam visszaváltozni, de Milannak ennél sokkal nehezebb volt. Halk nyögések és morgások hagyták el a száját, ahogy a nyílt sebbel a vállában megpróbált visszaváltozni. Mivel farkasként képtelen volt kiszedni a golyót, a seb még nem kezdett el begyógyulni.
A végén Milan a földre esett. Azonnal mellé ugrottam. A teste megfeszült.
-Milan, úgy sajnálom! - motyogtam és a teste felett tartva a kezemet hezitáltam. Nem tudtam, mit tehetnék, hogy segítsek rajta.
Milan lassan a vállához vezette a kezét és két újjal a sebbe nyúlt, közben összeszorította az álkapcsát. Felszisszent, amikor megragadta a golyót és kihúzta a sebből, utána pedig egyből ellazult. A két ujjára a saját vére tapadt rá és lassan folyt végig a tenyerén. Viszont hiába kezdett a seb egyből gyógyulni, még így is megállás nélkül ömlött belőle a vér, fémes szaggal töltve meg a levegőt.
Milan légzése lelassult és a szeme megtalált engem.
-Kik voltak ezek? - kérdeztem az erdő belseje felé nézve.
-Vadászok.