A megszokott felszerelésemben álltam a tükör előtt és bámultam magamat. Nem tudom miért, de ma zavart, hogy nem nézek ki igazán szépnek a kinyúlt pulcsimban, felkontyolt hajjal és smink nélkül. Tegnap óta többször is eszembe jutott, amit a szőke lány mondott.
Azt mondtam, hogy ronda vagy, de ezek szerint még retardált is.
A tekintetem újra a tükörképemre vándorolt. A srác menő, helyes és kedves. Te meg ennek a teljes ellentéte vagy.
Nem tudom pontosan, hogy miért zavart a tudat, hogy mások így látnak engem, de tenni akartam ellene.
Nagyot sóhajtottam és a szekrényemhez léptem. Egy fehér haspólót vettem fel és egy világos, szaggatott farmert, a tetejébe pedig egy piros-fekete kockás inget, aminek az ujját felgyűrtem a könyökömig. Utána a fürdőszobába mentem és a szekrényem legaljáról előástam a sminkes neszeszert és vagy húsz percig bíbelődtem vele. Utána visszaálltam a tükör elé és megkönnyebbülten jelenthettem ki, hogy máris elviselhetőbb látvány vagyok.
A vállamra kaptam a táskámat és lesiettem a konyhába. Drew nekem háttal a pulton könyökölt és éppen a telefonján írt smst valakinek, amikor elléptem mellette és a hűtő felé indultam. Fél másodperc. Ennyi időre volt szüksége. Egy lépést tudtam tenni és ő a derekamat megragadva már vissza is húzott, majd maga felé fordítva jobban szemügyre vett.
-Ez igen! Erről beszélek. Nálam abszolút tíz pontot kapsz. Tapsot Mallory Stantonnak! - mosolyodott el és egyértelmű sikernek könyvelte el a kinézetemet.
Nem bírtam ki és felnevettem.
-Lüke vagy! - jelentettem ki, majd lerázva magamról a kezeit, folytattam utamat a hűtőhöz.
A nehéz része a dolognak akkor kezdődött, mikor Drew leparkolta az autóját a suli épülete előtt, nem messze a bejárattól. A gyomrom görcsbe rándult, amikor kiszálltam a kocsiból. Drew mellém lépett és halkan suttogni kezdett.
-Ne idegeskedj!
-Ez a legrosszabb, amit egy idegesnek mondhatsz! - vágtam rá a fogaim közt szűrve a szavakat. A szívverésem felgyorsult és nagyon nehezen tudtam csak visszatartani az átalakulást.
Nem kellett sok és a parkolóban bandázó összes diák engem figyelt. Felfedeztem egy nagyobb végzős csoportot és a tekintetem azonnal találkozott Milanéval. Mosolyogva biccentett és ettől némiképp megnyugodtam.
Drew elköszönt tőlem és a végzősökhöz csatlakozva mindenkit végigölelgetett.
Nagy levegőt vettem és beléptem a suliba. A legtöbb diák csak egy röpke pillantást vetett rám és utána tovább is fordultak. Így hamar rájöttem, hogy nem az öltözékem keltett nagy figyelmet, hanem, hogy Drewval érkeztem, ezért már sokkal higgadtabban indultam a terem felé.
Abban a pillanatban, hogy beléptem, minden szem rám szegeződött és teljes csend szállta meg az osztályt. Aztán sugdolózni kezdtek, ami nem sokkal volt jobb a csendnél. Főleg, hogy mindent értettem.
Volt olyan, aki nem ismert fel és azt hitte, új diák vagyok. Volt, aki nem is törődött velem, de a legtöbben megdöbbenve néztek végig rajtam.
Az érzékeim kiélesedtek és mintha fülledt szobába lépnék be, úgy csapott arcon az osztálytársaim érzelme. Nem tudtam, hogy melyik kié, vagy, hogy éppen mit jelképez, mégis ott volt és éreztem.
Gyorsan a helyemre siettem, mikor a tanár belépett az ajtón. Az óra további részében csak néha pillantottak felém a diákok, a többiek beletörődtek az új helyzetbe.
Ebédszünetre már teljesen megszokott lett ez a helyzet, mintha csak hónapok óta így öltözködnék. Úgy tűnik, hogy egy gyors stílusváltás a gimiben nem nagy szám.
Letelepedtem az ebédlőben a megszokott asztalomhoz és enni kezdtem.
Két tálca csapódott az asztalra és Milan meg Drew telepedett le mellém. A villa kiesett a kezemből.
-Ti meg mit csináltok? - kérdeztem kikerekedett szemmel.
-Ebédelünk. Azt hittem, hogy van némi fogalmad arról, hogy ez mit jelent. - biccentett a tányérom felé Drew.
-Nem így értettem. - vágtam rá szemforgatva.
-Fogalmazz pontosabban - bökött felém a villájával két falat között Milan.
Nagyot sóhajtottam.
-Miért ennél az asztalnál kajáltok? Nem itt szoktatok.
-Mert itt van a hugicám. - vigyorodott el Drew és felborzolta a hajamat.
Elütöttem a kezét.
-Ez nagyon para. Fejezd be! Valójában miért esztek itt? Kiraktak titeket a végzősök? - vigyorodtam el.
Ekkor egyszerre három tálca csapódott az asztalra és velem szemben három idősebb diák foglalt helyet. Egy lány és két fiú.
-Most ennél az asztalnál eszünk? - kérdezte a lány a mellettem ülő fiúkra nézve. Milan bólintott. - Szuper! Szeretem a változást. - vigyorgott a lány.
-Trina, ő a húgom, Mallory. - mutatott rám Drew. - Mal, ők itt Trina, Jackson és Max.
A két srác lazán intett nekem, majd belefeletkeztek az evésbe. Az egyiknek - gondolom Maxnek - szőke haja volt, míg a másiknak barna haja és szemüvege.
Biccentettem feléjük.
-A húgod? - lelkesedett Trina. - Soha nem mondtad, hogy van húgod, ráadásul a mi sulinkba jár. Milyen báty vagy te, Andy? - kérdezte és áthajolva az asztalon beleboxolt a srác vállába, majd rám mosolygott.
-Örülök, hogy megismertelek! Szívesen mondanám, hogy sokat hallottam rólad, de mentségemre szóljon, hogy ez a barom egy szóval sem említett téged. - intett a fejével Drew felé.
Felnevettem. Egészen szimpatikus ez a lány.
-És az ő mentségére szóljon, hogy nem vagyunk vérszerinti tesók. Csak az anyukám összejött az apjával. Ennyi az egész. - vontam meg a vállamat.
-De mégis egy házban laktok. A szüleitek együtt vannak. A szememben Andy húga maradsz. - jelentette ki. - Egyébként sem sokat számít a vér. Mármint a test és a szervezet szempontjából nyilván létfontosságú, de én most arra célzok, hogy sokkal fontosabb két testvér között, hogyan viselkednek egymással. Nem egy olyan barátom van, akit a testvéremnek tekintek. Éppen ezért bántó, ahogy Andy viselkedik veled. - magyarázta a lány, majd beleharapott a hamburgerébe.
Drew mellettem a halántékára szorította két ujját és masszírozni kezdte.
-Trina... - sóhajtott fáradtan. - Hányszor mondjam még el, hogy ne szólíts Andynek?
-Miért ne? - nézett rá a lány ártatlanul. - Szerintem aranyos.
-Pont azért ne, mert aranyos.
Trina megvonta a vállát és már most tudtam, hogy esze ágában sincs máshogy nevezni Drewt.
-Még a végén lehet, hogy én is így szólítalak majd, ha megtetszik. - vigyorgott pimaszul Jackson.
-Te inkább maradj csendben. A Jacky sem sokkal jobb. - vágta rá szúrós tekintettel Drew, mire a barna hajú, magas srác felnevetett.
-Mallory... - gondolkodott Trina hangosan. - Mit szólsz a Loryhoz? - nézett rám csillogó szemmel.
-Még senki nem hívott így. - jelentettem ki, aztán egy kicsit elgondolkodtam, és végül elmosolyodtam. - Igazából egészen tetszik.
Trina annyira felvidult, hogy komolyan azt hittem, átveti magát az asztalon és ott, helyben megölel.
-Látod, Andy? Neki tetszik. - vigyorgott a bátyámra, mire a fiú egy újabb civakodásba keveredett a lánnyal a becenevekről.
Lassan néztem végig a társaságon és kénytelen voltam elmosolyodni. Trina és Drew olyanok voltak, akár egy öreg házaspár. A srác nagyjából huszadjára szajkozta ugyanazt, de a lány semmin nem változtatott. Aztán ott volt Jackson, aki néha-néha közbeszólt, de az idő nagy részében vagy valami hihetetlenül zsíros kaját zabált, vagy Maxszel bonyolult elméleteket tárgyaltak ki. Milan meg mindenkit kiröhögött vagy csak egyszerűen beszólt nekik.
Az az érzésem támadt, hogy tartozom valahova, van társaságom, számít a véleményem és valami nagyobb része lehetek. Talán ilyesmi érzés lehet egy falka tagjának lenni.