Suli után Milannal az oldalamon léptem ki az épületből és zsebrevágott kézzel néztem rá. Ő is a zsebébe nyúlt és a kocsikulcsot húzta elő belőle. Még tegnap hagyta itt az autóját.
-Délután még beugrok hozzátok. Majd találkozunk. Legközelebb elmehetnénk együtt futni. - mosolygott rám.
-Jó ötlet. - vontam meg a vállamat.
Milan rámkacsintott, aztán elindult a kocsija felé.
A hátam mögött halk kuncogást halottam és suttogást, majd az egyre erősödött.
-Láttad a lány arcát? De aranyos! Tényleg elhitte, hogy Milan önként találkozna vele? A kis naív! Az a srác még bottal sem piszkálná meg. - nevetett tovább a lány, mire oldalra fordultam. Az utolsó mondatot már meg sem próbálta halkan mondani.
-Tessék? - kérdeztem felvont szemöldökkel.
-Azt mondtam, hogy ronda vagy, de ezek szerint még retardált is. Remélem nem zúgtál bele túlságosan Milanba. A srác menő, helyes és kedves. Te meg ennek a teljes ellentéte vagy. Nagy pofára esés lenne. - vigyorgott rám a platinaszőke lány és összefonta a karjait a mellkasa előtt.
A szavaira az adrenalin felbuzgott a testemben és megindult az átalakulás. Előugrottak a karmaim, de mielőtt a két lány megláthatta volna, Drew jelent meg előttem és a csuklóimat megragadva behúzta kettőnk közé, hogy takarásban legyenek.
-Basszus, Mal! A szemed! - motyogta halkan. - Le kell nyugodnod azonnal, vagy vérfürdőt fogsz rendezni! Vegyél mély levegőt!
Az első gondolatom az volt, hogy megmondom neki őszintén, hogy hova tegye a tanácsait, de aztán rájöttem, hogy csak segíteni akar, ezért tettem, amit mondott. Nagy levegőt vettem és amikor Drew felszólított, hogy folytassam, megismételtem. Legalább ötször szívtam be és fújtam ki lassan a levegő, mire sikerült teljesen lenyugodnom.
A két lány Drew háta mögött megállás nélkül röhögött.
-A kis liba nem bírja a kritikát! - nevetett az egyik. - Majdnem pánikrohama volt, Em!
-Ugyan, Andrew! Pontosan tudjuk, hogy neked hatalmas szíved van, de ez a lány egy csődtömeg! - mosolygott Drewra a másik és közelebb lépve a srác vállára tette manikűrözött kezét. Ezúttal Drew akadt ki és az álkapcsa megfeszült. Láttam rajta, hogy vissza akar szólni, de azt nem hagyhattam. Azzal csak mélyre ásná magát.
Megszorítottam a kezét, mire egyenesen a szemembe nézett. Alig észrevehetően megráztam a fejemet. Egyből tudta, hogy mit akarok mondani és mélyet sóhajtva megfordult, közben elengedte a kezeimet. Mind a két lány szeme rá szegeződött, így én gond nélkül belopózhattam a fák közé és letört ágakon, faleveleken, kisebb növényeken átlépkedve haladtam előre. Utána fogtam magamat és balra fordulva a főút felé vettem az irányt, majd kilépve az aszfalt mellé, tovább sétáltam.
Hirtelen egy kocsi fékezett le mellettem és egyből fordultam az anyósülés felé és csak későn fogtam fel, hogy a kocsi nem Drewé. Olyan gyorsan fékeztem le, hogy majdnem nekimentem a fekete autónak. Az ablak elindult lefelé és Milan vigyorgott rám a volán mögül.
-Kell egy fuvar? - kérdezte.
Elmosolyodtam és beszálltam mellé.
-Drew küldött? - kérdeztem, miközben bekapcsoltam a biztonsági övet, Milan pedig a gázra lépett.
-Drew? - vonta össze a szemöldökét. - Nem. Csak erre jöttem. Miért? Baj van?
-Majdnem elvesztettem a fejemet. Ő segített. - motyogtam, aztán hirtelen ötlettől vezérelve Milanhoz fordultam. - Te hogy akadályozod meg, hogy letépd valaki fejét valahányszor beszól neked valamit?
-Fájdalommal. - vágta rá.
-Ezt most légyszi fejtsd ki! - néztem rá zavartan.
-Ilyenkor a düh miatt változol át. Felgyorsul a szívverésed, a testedet adrenalin önti el és kezdetét veszi az átalakulás. Azt kell megtanulnod, hogy az érzéseidet valami másra koncentráld. Valamire, ami segít embernek maradnod. - magyarázta.
-Ezt nem egészen értem. Ezek szerint legközelebb, ha valaki beszól, csak sétáljak oda egy falhoz és teljes erőből húzzak be neki, vagy mi?
Milan felnevetett.
-Akár. Az is használna. De kevésbé feltűnő módjai is vannak, amitől nem leszel mások számára örjöngő idióta. - nézett rám jelentőségteljesen.
-Hogy tudok feltűnés nélkül fájdalmat okozni magamnak? - vontam össze a szemöldökömet.
Bárhogy próbáltam megérteni, egyre nagyobb zagyvaságnak tűnt az egész.
-Például így. - suttogta Milan, majd az egyik kezét elemelve a kormányról a combjához vezette. Az ujjai végén megjelentek a karmai és a szeme egy pillanatra felragyogott. Elkezdett átváltozni. Aztán az ujjait egy hirtelen mozdulattal a combjába vágta, kiszakítva a farmerét. Felszisszentem, de neki arcizma sem rándult. Viszont a szemei ismét visszatértek eredeti állapotukba.
Milan visszahúzta a karmait és néhány lélegzetvétel után visszarakta a kezét a kormányra.
Egy pillanatra csend telepedett ránk. Végiggondoltam a hallottakat, minden használható információt.
A kocsi lassulni kezdett és megállt a ház előtt. Milan leállította a motort, de nem sietett kiszállni. Engedte, hogy gondolkodjak.
Éppen arra készültem, hogy mondok valamit, mikor mellettünk lefékezett egy autó és Drew ugrott ki belőle. Nem törődött azzal, hogy visszacsukja az ajtót, sem azzal, hogy leállítsa a motort. Egyből mellém lépett és feltépte az ajtót.
-A fenébe, Mal! A frászt hoztad rám! Nem tudtam merre vagy. - esett nekem. De kicsit sem durván. Szinte már testvéri volt az aggódása.
-Semmi bajom. - nyugtattam meg és az övet kicsatolva, kikászálódtam az ülésről.
-Köszi a fuvart és a segítséget! - mosolyogtam Milanra. Csak lazán biccentett.
Kikerültem Drewt és a kocsijánál állva vártam, hogy a két fiú mindent lerendezzen. Végül elköszöntek és Drew becsukta a kocsi ajtaját.
Milan intett egyet felénk, utána kitolatott az útra és eltűnt az első utcában, jobbra.
Drew leállította az autót, kinyitotta a kaput és beparkolt a garázsba, én pedig meg sem várva őt bementem a házba. Aznap már nem jöttem ki a szobámból.