Megszólalt az ébresztő órám, mire automatikusan az éjjeliszekrényre csaptam. A csengés abbamaradt.
Visszahúztam a kezemet a takaró alá és a fejemre kaptam a párnámat.
Nem akartam kikelni az ágyból. Ma újra telihold lesz és én túl fáradt voltam még ahhoz, hogy ellenálljak a hold erejének.
-Mal! Ébredj! - haladt el az ajtóm előtt Drew, mire csak motyogtam valami olyasmit, hogy hagyjon békén, de ő nem tette.
Elment ugyan a szobám elől, de néhány perc múlva egy vödör vízzel jött vissza és az egészet a nyakamba borította.
Visítva ültem fel és az ujjammal megemeltem a pólót, hogy a vizes anyag minél kevésbé érjen hozzám.
Gyilkos pillantást vetettem Drewra, amikor a földre dobta a vödröt és a tenyereit összecsapva fordult felém.
-Normális esetben másra sem vágynék, minthogy egy vizes lány ugorjon rám, de mivel úgy fél óra múlva indulunk suliba, azt ajánlom gyorsan szárítsd meg magadat és állj neki öltözködni! - nézett rám pimasz mosollyal, majd megfordult és elindult kifelé, de a küszöbről még visszakiáltott. - Tedd ki az ágyneműt a napra vagy estig nem szárad meg!
Majdnem visszaszóltam neki, hogy este nem fogok aludni ebben az ágyban, de aztán visszafogtam magamat. Jobb, ha senki nem tudja meg, hogy havonta egyszer kilógok az erdőbe.
Kelletlenül másztam ki a paplan alól és elsőként az erkélyemre mentem, hogy kiterítsem az ágyneműt.
Aztán a fürdőszobát céloztam meg és hajszárítóval estem neki a hajamnak. Negyed óra alatt ismét száraz lett, ekkor a szobámba mentem. Fekete, hosszú farmert és terepmintás, rövid ujjú pólót vettem fel, majd egy világoskék kapucnis pulóvert húztam a tetejébe.
Még meleg volt, de fújt a szél és az időjárás lassan átfordult télibe. Lesétáltam a lépcsőn és amikor megláttam, hogy Drew nekem háttal az uzsonnáját csinálja. Mellé léptem és az egyik bárszékre telepedve fordultam felé.
-Nekem is csinálsz? - kérdeztem. - Leöntöttél hideg vízzel. Ennyivel jössz nekem.
-Még van tíz perced. - felelte lazán. - Csinálj magadnak!
Elhúztam a számat.
-Ez nem túl kedves. - motyogtam és leugrottam a bárszékről, hogy kaját csináljak magamnak.
Normális esetben nem szoktam megkérni, hogy csináljon meg helyettem valamit, de a telihold teljesen összezavart. Még ennyi idő után is. Megváltoztatja az ember viselkedését és nem feltétlen jó irányba. Máskor ha nem muszáj, inkább nem szólok hozzá. 
Mire mind a ketten elkészültünk, az idő le is járt és indulnunk kellett. Drew beugrott az apja BMW-jének a volánja mögé, én pedig elfoglaltam a helyemet az anyósülésen.
Andrew a gázra lépett és kifordulva az utcába a suli felé hajtott.
A kocsi lassan fékezve állt meg a parkoló hátsó részében. Mivel általában későn jövünk, a legjobb helyeket, közvetlen a bejárat előtt lefoglalják. És szerintem az is szerepet játszik a dologban, hogy Drew még mindig titkolja a suli előtt, hogy egy házban lakunk és szinte testvérek lettünk.
Kiszálltam az autóból, majd egy laza intést követően elindultam a kopott börtön felé, amit ők nagyvonalúan iskolának mertek nevezni.
A szemem sarkából láttam, hogy Drew nevetve sétál oda egy nagyobb csapat fiúhoz. Lehettek vagy tízen. Több végzőst is kiszúrtam a társaságban, de akadtak Andrewval egyidősek is.
Nagyot sóhajtottam és belöktem az iskola bejárati ajtaját. Diákok sereglettek minden irányból. Néhányan még az első óra előtti szünet utolsó perceit kihasználva beálltak a büfébe, de a legtöbben a szekrényeikbe pakoltak és a termeik felé haladtak.
Hirtelen egy lány jelent meg mellettem és kedvesen megérintette a vállamat.
-Ne haragudj! - szólított meg. - Tudsz segíteni? Ma jöttem még csak, új vagyok. - mosolygott reménykedve.
Lelöktem a kapucnit a fejemről és felé fordultam.
Maximum néhány centivel lehetett alacsonyabb nálam. Vörösesbarna, vállig érő haja és barnás zöld szeme volt. Egy türkizkék színű ruhát viselt, ami a térde felett nem sokkal ért véget, alatta sötét színű harisnyát viselt. Nem tűnt gonosznak.
-Persze. - vontam meg a vállamat, mire elém emelt egy órarendet, amin be voltak jelölve az osztálytermek is.
-Fogalmam sincs hova kellene mennem. - panaszolta.
Elmosolyodtam és kicsit jobban megvizsgáltam az órarendet. Matekkal kezdett, ami a bal szárnyban volt. Mivel a termeket a szárnyak alapján nevezték el, nem csoda, hogy belezavarodott és nem tudta merre keresse a B25-ös termet.
-Erre - intettem a bal oldali lépcső felé és elindultunk felfelé. - Egyébként honnan jöttél? - kérdeztem enyhén mosolyogva.
-Mexikóból. - húzta el a száját. És ekkor vettem észre, hogy a bőre enyhén sötétebb és nem azért mert lebarnult nyáron. - Apámnak jelentős munkát ajánlottak és az egész családot átköltöztette ide, hogy elfogadhassa.
-Ezek szerint nem örülsz a költözésnek? - kérdeztem enyhén felé fordulva, miközben felértünk az első emeletre és én tovább vezettem őt a másodikra.
-Nem igazán. Ki örül annak, ha hátra kell hagynia az egész életét?
Kérdésnek hangzott, de valójában nem várt választ.
Pedig én nem bántam. Nekem soha nem okozott gondot hátrahagyni az addigi életemet. A változás miatt nem kötődtem semmihez, anyát kivéve. És éppen ezért félek tőle, hogy ha most beleéli magát ebbe a kapcsolatba és mégis véget ér, összeomlik.
A második emeleten lefordultam és elindultam a folyosón, majd megálltam és az egyik terem felé intettem.
-Megérkeztünk.
-Köszönöm. - mosolyodott el megkönnyebbülten. - Egyébként Braeden vagyok. - nyújtotta felém a kezét.
-Én pedig Mallory - fogtam meg a kezét, mire összerezzent és elrántotta a kezét. Úgy nézett rám, mintha legalábbis szarvam nőtt volna. Az arca holtsápadt lett és egy pillanat alatt eltűnt a mosoly az arcáról. Hátrált egy lépést, majd még egyet. Mikor nyitottam a számat, hogy rákérdezzek, mi ijesztette meg ennyire, megfordult és besietett a terembe.
Értetlenül néztem utána.
Az óráimon végig Braeden reakcióján agyaltam. Vajon mi üthetett belé, hogy így megrémült? Én ijesztettem meg, vagy esetleg látott valamit.
Amikor ebédnél helyet foglaltam egy eldugott asztalnál, meglepetten vettem észre, hogy Breaden a pompomlányok asztalánál ült és úgy beszélgetett velük, mintha legalábbis ezer éve ismernék egymást. Amikor felém pillantott, a tekintete elsötétült és az arcáról eltűnt a mosoly. Egy ideig tartotta velem a szemkontaktust, de utána hátradobta a haját a válla felett és nevetve visszafordult a miniszoknyás lányok felé. Ez egyre furcsább.
Amint megszólalt az utolsó óra végét jelző csengő, a parkolóba mentem és Drew kocsijának támaszkodva vártam meg őt.
Két sráccal jelent meg. Az egyik alig észrevehetően magasabb volt a másiknál. Széles vállai és izmos karjai voltak. Barna haját két oldalt rövidebbre vágatta és szintén barna szeme előtt napszemüveget viselt. Ő volt Tyler, a focicsapat kapitánya, minden lány álma. A mellette álló fiúnak fekete, félhosszú haja és világoskék szeme volt. Az átlagnál magasabb, de a három fiú közül ő lehetett a leginkább izmos. A legtöbb lány a rosszfiú cetlit aggatta rá a motor és a bőrdzseki miatt, pedig Milan kevésbé volt rosszfiú, mint Andrew és Tyler együttvéve.
Drew mosolyogva köszönt el tőlük, aztán odalépett hozzám és érzelemmentes, de nem rideg arckifejezéssel kinyitotta a kocsit, majd intett, hogy beszállhatok. Az út első fele teljes csendben telt. Drew az útra koncentrált, én pedig az ablakon nézelődtem kifelé, míg már nem bírtam tovább. A hold és az enyhe dűh, amit elfojtottam végül beszédre késztetett.
-Miért van az, hogy az én közelemben senki nem nevet vagy mosolyog? - szólaltam meg halkan.
Drew értetlenül nézett rám.
-Te miről beszélsz?
-Ne add a hülyét! - fordultam felé - Mindig hallom, amikor ti hárman nevettek ott lent, de valahányszor én lemegyek anya és ti is feszültek lesztek. Elhallgattok, és amíg ott vagyok senki nem nevet. Ugyanez van itt, az iskolában. Bárkire rámosolyogsz, aki szembejön veled a folyosón. Viszont az eltelt több, mint egy év alatt egyetlen egyszer sem fordult elő, hogy rám mosolyogtál volna.
Meglepetten bámult rám.
-Én...soha nem gondoltam, hogy ez zavar téged. Mindig goromba és elutasító voltál az első naptól kezdve. Meg sem próbáltál nyitni felénk. Nekem még tisztán rémlik az a nap, amikor az orrom előtt bevágtad az ajtót azután, hogy közölted, meg se próbáljak  közeledni feléd. - magyarázta zavartan és a tekintete az út és köztem ingázott.
-Igen. Kezdetben valóban elutasító voltam, de megvolt rá az okom. - vágtam rá.
-Mi, Mallory? Mi volt az oka a ridegségednek? Egy éve ezen agyalok és még a közelébe sem jutottam a megoldásnak.
Először nem feleltem. Visszafordultam az ablak felé és a számba haraptam. Drew halkan káromkodott és idegesen hajtott be az utcába. Kinyitotta a kaput, majd beparkolt a garázsba. Amikor leállította a motort és arra készült, hogy kiszálljon végül egy nagy sóhaj kíséretében megszólaltam.
-Nem akartalak téged is elveszíteni. - suttogtam magam elé és először abban sem voltam biztos, hogy meghallotta, de amikor a kezében a kulccsal megdermedt, már tudtam, hogy hallotta.
-Nem veszítettél volna el azzal, hogy közel engedsz, inkább pont fordítva. - magyarázta teljesen felém fordulva.
-Te nem ismered anyámat - nevettem fel keserűen. - A leghosszabb kapcsolata hat hónap volt. Kezdetben örültem minden férfinak, aki megjelent a házban. Mind újabb jelöltek voltak az apa szerepre és én könnyen megszerettem őket. Ha hoztak nekem egy tábla csokit, én már boldog voltam. De egyik sem tartott sokáig. És amikor elmentek, az nagyon fájt. Ezért egy idő után már nem próbáltam barátkozni velük. Nem engedtem közel őket és így egyeltalán nem fájt, amikor szakítottak anyámmal, vagy ő velük. Csupán ismeretlenek voltak számomra. Ezért amikor anya idehozott és közölte, hogy Carlosnak van egy fia, nagyon megijedtem. Mert egy dolog távol tartani egy felnőtt férfit, de amikor egy veled egykorú gyerekről van szó, az már nehezebb. Főleg, ha gyakran érzed magadat magányosnak és mindezt úgy, hogy tudod, a szomszéd szobában van. Ezért löktelek el. Egy velem egykorú fiúval hamarabb összebarátkoztam volna, mint egy anya korabeli férfival. Nagyobb lett volna a csalódás, amikor innen is lelépünk. - fejeztem be és lehajtott fejjel ültem a kocsiban, magam elé bámulva. A kezeim tétlenül pihentek az ölemben. Féltem, hogy mindjárt sírva fakadok. Soha senki előtt nem nyíltam meg ennyire. Általában bármi van, akármilyen csalódás ér, azt mélyen elásom magamban és túllépek rajta, mintha meg sem történt volna. Viszont így, hogy most kihúztam a dugót, félő volt, hogy minden kifolyik.
Drew teljesen elképedve nézett rám.
-Ezt eddig miért nem mondtad? - kérdezte fal fehér arccal.
-Most sem könnyű beszélni erről. - motyogtam halkan.
Drew átnyúlt az én oldalamra és a kezemet megfogva erősen megszorította.
-Emiatt ne félj többé! Most már mindent értek és itt leszek melletted, rendben? - mosolygott rám biztatóan.
Amikor bólintottam, közelebb hajolt és átölelt. A dereka köré fontam a karomat és a vállának döntöttem a homlokomat, miközben Drew nyugtatóan simogatta a hátamat.
-Nem volt testvérem soha. És minden ismerősömtől azt hallottam, hogy mennyi baj van velük, mert folyton csak veszekednek. Tudod, olyanok akik egy nagy adag hideg vízzel ébresztik egymást. - motyogtam halkan, mire Drew felnevetett. -Fogalmam sem volt róla, hogy ilyen is lehet egy testvér. - fejeztem be halkan, mire ő sóhajtott egyet.
-Ez még nekem is új. De ha nagyon szeretnéd, leüvölthetem a fejedet.
Erre én nevettem el magamat és hátrébb húzódtam.
-Köszi, jól elvagyok anélkül is. - töröltem meg a szememet, ami időközben megtelt könnyel.
-Menjünk be! - bökött a fejével Drew a ház felé.
Bólintottam és kimásztam a kocsiból.
-Ettől függetlenül ne hidd, hogy valaha is megkíméllek videójátékban, csak mert most már hivatalosan is a húgom lettél. - nevetett a képembe, miközben benyitott a házba és lerúgta a cipőjét.
-Nincs is rá szükség. Gond nélkül a porba söpörlek. - mosolyodtam el és én is levettem a cipőmet az előszobában.
Anya és Carlos felvont szemöldökkel nézett ránk, amikor beléptünk.
-Drew! - kiáltott ki neki az apja. - A hús nem süti meg magát.
A fiú nagyot sóhajtott, majd zsebre tett kézzel és felemelt fejjel rám nézett a szeme sarkából.
-Nélkülem még ezt sem tudják megoldani. Hjaj! Mi lesz velük, ha egyetemre megyek? - kérdezte teljesen komoly arccal, de a szeme sarkában összefutottak a nevetőráncok. Kocogva indult el a konyha felé és mosolyogva ölelte át az apját, aki hátbaveregette őt.
Ekkor legnagyobb meglepetésemre anya egy félős mosollyal felém fordult.
-Mal, segítenél megteríteni? - kérdezte megemelve a kezében tartott tányérokat.
-Persze. - vigyorodtam el és megindultam a konyha felé.