Mallory

Rájöttem valamire a terem közepén ölelgetve Milant. Olyasmit érzek, amit nem lenne szabad. Nem kellene megnyugtatónak találnom a közelségét és nem lenne szabad vonzódnom hozzá. Helytelennek éreztem, ígyhát amikor megszólalt a csengő én kihasználtam az alkalmat és elhúzódtam tőle, mire a fejemben ismét megjelent a lüktető fájdalom. El sem hiszem, hogy Milan az ellenszer a fájdalmamra és én mégis eltávolodok tőle.
A szemében nem láttam megbántottságot, ami meglepett. Inkább úgy nézett rám, mint aki aggódik és ez melegséggel töltött el.
-Kezdődik az óra. - motyogtam.
-Öhm...igen. Akkor este találkozunk! - intett felém és kisietett a teremből.
Nagyot sóhajtottam és a kezemmel masszírozni kezdtem a halántékomat, hogy enyhítsem a feszítő érzést, de amikor nem sikerült felmordultam, mire akaratlanul is megjelent a hegyes szemfogam és a szemem sárgán kezdett ragyogni. Levegő után kaptam, de amikor nem sikerült visszaváltoznom, kezdtem bepánikolni. Mi lesz, ha valaki meglát? És ha negtámadom?
Hátráltam, minél messzebb a folyosótól. A homlokomat a hűvös falnak döntöttem és mélyeket lélegeztem.
A pulzusom lassan visszatért az eredeti sebességéhez, mire megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Ez a telihold dolog egyre nehezebb, ahogy közeleg az este.
Amikor már teljesen biztos voltam benne, hogy nem veszítem el a fejemet összeszedtem a táskámat és a termem felé indultam.
Mire az utolsó órának is vége lett, az idegeim pattanásig feszültek. Minden apró rezdülésre ugrottam és annak is leüvöltöttem a fejét, aki véletlenül nekem jött a tömött folyosón. Alig hogy kiléptem az iskola épületéből, a fájdalom elemi erővel uralkodott el rajtam. Becsuktam a szememet és koncentráltam, hogy elmúljon, de nem vált be. A lábam megbicsaklott és azt hittem, hogy összeesek, de egy kar elkapott és a derekamnál fogva megtartott, majd az iskola oldala felé indult el velem.
-Nehogy össze merj esni! Segíts nekem! - motyogta egy lágy női hang, ami meglepetésként ért, de abban a pillanatban képtelen voltam kinyitni a szememet.
Végül az árnyékban álltunk meg, ahol a lány segített a falnak dőlni és közben állandóan arról magyarázott, hogy vegyek mély levegőt. Mire stabilizáltam a légzésemet, minden diák eltűnt a környékünkről. Lassan kinyitottam a szememet és egyenesen Breaden szemébe néztem.
-Te mit keresel itt? - kérdeztem ledöbbenve és egy pillanatra levegőt is elfelejtettem venni.
-Épp megmentem a szőrös seggedet. - mordult rám karba tett kézzel.
-Mégis mitől? Miért hurcoltál ide hátra, ha ott is megnyugtathattál volna? - vontam össze a szemöldökömet és végignézve magamon lassan rendbehoztam a ruháimat.
-Tömegben nehezebben tudtál volna megnyugodni. És... - itt egy pillanatra elhallgatott. A tekintete az iskola előtti néhány szállingózó emberre tévedt. - az apámtól.
Követtem a pillantását és megláttam a férfit. Zsebretett kézzel állt egy sötétkék terepjárónak dőlve. Fekete bőrdzsekit, enyhén szakadt farmert és bakancsot viselt. Első ránézésre azt mondtam volna, hogy egy nagyon laza és jófej apuka.
Értetlenül néztem Breadenre.
-Mit tehetne az apád?
-Te tényleg ennyire hülye vagy? Már az első nap óta tudom, hogy mi vagy. És neked is tudnod kellene, hogy én mi vagyok.
-Felvilágosíthatnál. Olyan vagy, mint én? - léptem hozzá közelebb és alaposabban nértem végig.
-Dehogy! - fintorodott el. - Sokkal inkább az ellenséged. Vagy ellenfeled... - gondolkodott el. - Vadász vagyok. De eszem ágában sincs ölni. Ez a te nagy szerencséd.
A lélegzetem elakadt.
-Szóval elkerültél, hogy úgy tehess, mintha nem ismernél és nem tudnád rólam, hogy mi vagyok, azért, hogy ne kelljen megölnöd? - összegeztem.
-Tényleg ilyen lassú felfogású vagy? Már az eleje óta ezt magyarázom. - sóhajtott nagyot. - Most megyek, mielőtt apának szemet szúr, hogy éppen neked segítek. Nem kedveli a fajtádat. És akkor még enyhén fogalmaztam.
Mielőtt megszólalhattam volna Breaden összeszedte magát, majd a hátsó ajtón át besurrant a suliba és egy perccel később a bejáraton jött ki és az apjához sétált. Figyeltem, ahogy beültek a kocsiba és elhajtottak, majd egy kissé félénken léptem ki a fénybe, hogy megkeressem Drewt. Ő már a kocsiban ülve várt.
-Hol a pokolban voltál? - kérdezte kissé idegesen.
-Telihold gondok. - húztam el a számat, ahogy beültem az anyósülésre.
-Megtámadtál valakit? - kérdezte félve.
-Mi? Jesszus! Dehogy. Csak fájni kezdett a fejem.
Drew megnyugodva bólintott, majd elfordította a kulcsot és kihajtott a parkolóból.
Hazáig egyetlen szót sem szóltam, csak az üvegnek döntött fejjel és lehunyt szemmel szurkoltam, hogy ne ájuljak el.
Amikor Drew leparkolt otthon, kipattantam az autóból és felrohantam a szobámba.
A délutánt egyenesen borzalmas volt elviselni. A fájdalmat semmi nem csillapította és az idő is mintha visszafelé haladt volna.
De végül csak elérkezett a naplemente kezdete.
Ismét elrendeztem az ágyamat és már éppen indultam volna, amikor az ajtóm kinyílt és Drew zavartalanul nyúlt az asztalomon pihenő laptop felé.
Felhördültem, mire felém kapta a fejét.
-Mit csinálsz te még itt? - kérdezte meglepetten.
-Ezt én is kérdezhetném tőled! Mit akarsz a laptopommal? - fürkésztem az arcát, de a fájdalom egyre erősödött a fejemben és lassan kiterjedt a csontjaimra is. Akaratlanul is lepillantottam a kezemre, ahol már megjelentek a karmok.
-Sárga riadó! - szólalt meg hirtelen Drew és hátrálni kezdett. - Menj már innen!
-Ezzel még nem végeztünk - böktem a laptop felé, majd rámutattam, utána kiugrottam az udvarra és sprintelni kezdtem, majd futás közben ugrottam át a kerítést.
Milan az egyik árnyékban megbújva már félig átváltozott.
-Hol voltál? - kérdezte mély, rekedt hangon, ami félig állati volt.
Megráztam a fejemet, jelezve, hogy ezt ne most beszéljük meg. Rohanni kezdtem az utcákon át, majd berontottam az erdőbe, de csak eddig bírtam. Az átváltozás a földre kényszerített és halkan vonyítottam egyet. Milan megtorpant és félig morogva szólalt meg.
-Ne! Ez így nem jó. Túl közel vagyunk az emberekhez.
-Szerinted én nem tudom? - kérdeztem ingerülten és felkiáltottam, amikor a lábamba fájdalom hasított.
Milan arcán láttam, hogy ő is küzd a fájdalommal, mégis lehajolt és a karjaiba kapva rohanni kezdett tovább. Az ujjaim görcsbe rándultak, mire belekapaszkodtam a pólójába.
-Még egy kicsit tarts ki! - suttogta Milan, de az ő szeme is élénken ragyogott.
Vettem egy mély levegőt, aztán a következő pillanatban Milan térdre esett és az ő teste is felmondta a szolgálatot. Óvatosan letett a földre és utána teljes testével hanyatt vágódott és a torkából mély hang tört fel, amiben egy csepp emberség sem volt.
A testem még kétszer összerándult, utána minden fájdalom visszavonulót fújt és ott feküdtem a fűben, farkas alakban.
Lassan emeltem fel a fejemet és öröm járt át, amikor nem éreztem fájdalmat a mozdulat nyomában.
Megtámaszkodva a mancsaimon feltornáztam magamat és nyújtóztam egyet. Csak ekkor tűnt fel, hogy a fekete farkas mellettem nem mozdul.
Mellé léptem és az orrommal megböktem az arcát, de a szeme csukva maradt. Kezdtem ideges lenni. Ismét megböktem az orrommal, mire lassan kinyitotta a szemét. Hatalmas kő esett le a szívemről. Milan feltápászkodott, utána mellém lépett és az arcát az enyémnek nyomta, amit én autómatikusan viszonoztam.
A csendet egy farkas vonyítás törte meg, majd elsuhant mellettünk egy árnyék. És utána még egy. Mire észbekaptunk, már körbevettek minket. Egy rakás ragyogó szempár nézett vissza ránk.