Csendben hangtalanul, hagytam el a temetőt, ami meg kell mondani igazi kihívás volt, tekintve hogy a kapu minden apró mozgástól nyikorogni kezdett. A kapucnimat fejembe húzva igyekeztem nem nagy feltűnést kelteni az utcán, ami szerencsére be is jött mivel valószínűleg csak egy egyszerű buliból hazatérő fiatalnak nézhettem ki. Nagyobb kérdés volt inkább az, hogy hova tartok. A régi házamba nem mehettem vissza, anyám és a húgom Kelly szívbajt is kapna, ha a halottnak hit kölyök hirtelen betoppanna. Hosszas gondolkodás után megtaláltam a tökéletes megoldást: a menedék, amit még Liza és én alakítottunk ki az erdőben. Gyors léptekkel megindultam az erdő felé és bevetettem magam a sűrűjébe.

¯

Mikor megláttam a kis tavat elmosolyodtam. Gyakran jöttünk ide mi négyen, Liza, Mira, Zack és én. Ez volt a mi úgymond titkos helyünk, ahol elbujthattunk a valóság fojtogató karmai elől. De amiről még Zack és Mira sem tudott az az, hogy a tótól nem olyan messze egy nagy fa odvas részében kialakítottunk egy kisebb bázist.
A tavat megkerülve szép lassan közelítettem az abnormálisan nagy és vastag törzshöz, majd odaérve tapogatózni kezdtem a sötét fakérgen.
- Na, hol a jó csudába... Á meg is van – fogtam meg egy a fa törzsével egyező színű függönyt és félrehúztam.
Elégedetten mosolyogtam amint a szemem elé tárult a kis helyiség. Minden úgy volt, ahogy hagytuk. Az eldobott gyerekágy, amit még az erdő mélyén találtunk meglepően jó állapotban, rajta az összegyűrt takaróval és párnával, amit idecsempésztünk. A sarokban pár sörös doboz és egy pár női fehérnemű hevert.
- Most már legalább tudom hol hagyta el őket. – mosolyodtam el egy pillanatra
Szerencsére nem kellet takarítanom, így teljes szívemből fokuszálhattam a bosszúm tervezésére.
- Na, nézzük csak. Először is meg kéne tudnom, mi az isten nyavalyára vagyok képes.
Kimásztam rejtekemből és a tó felé vettem az irányt. A víz széléhez érve megálltam és lenéztem a tükörképemre. Egy és ugyan az, mint abban az álomvilágban. Annyi különbség volt csupán, hogy a szemeim a régi kékeszöld színben tündököltek és a fejem tetején se virított a két fekete farkasfül ahogy a farkasfarok is hiányzott hátulról. Hirtelen ötlettől vezérelve koncentrálni kezdtem a tükörképemet nézve. A szemem nyomban megváltozott, és éreztem, ahogy kinőnek a farkasfülek, amelyeket követett a farok. A visszaváltozás szintén ugyan így ment, és azt kel mondjam, elég fárasztó volt, de miután egypárszor megismételtem, mar olyan könnyen csináltam mintha egy ujjamat mozdítanám meg. Közben mozgásra lettem figyelmes, ezért amilyen gyorsan csak tudtam beiszkoltam a rejtekhelyemre. És ekkor egy újabb meglepő dologra derítettem fényt. Átváltozva képes voltam átlátni a szilárd tárgyakon, ha akartam.
- Fura, de hasznos. – nyugtáztam le magamban mentálisan
Mélyebben nem gondoltam bele, mert a tó mellett megjelenő két alak sikeresen elvonta a figyelmem. A tónál Zacket és Mirát pillantottam meg, a legeslegszomorúbb tekintettel, amit valaha láttam az arcukon.
- Biztos, hogy jól vagy? – hallottam Zack hangjából az aggodalmat.
- Nem. És valószínű soha nem is leszek jól. Meggyilkolták a legjobb barátnőmet és a gyerekkori barátomat, mégis hogy tudnám ezt feldolgozni. Még mindig nem tudom elhinni, hogy ők ketten má-már – nem tudta folytatni a feltörő zokogása miatt.
- Ne aggódj. Elkapják a gyilkosukat és akkor megbűnhődik majd. Most viszont gyere, hazakísérlek. – karolta át Zack a lányt.
Csak néztem, ahogy együtt eltűnnek a fák között, de a füleim érzékenységének hála még hallottam egy jódarabig a morfondírozásukat a gyilkos személyéről. O, ha tudnák.
- Ne félj Mira, a gyilkos hamarosan megkapja, ami neki jár. - súgtam halkan.

¯

Már legalább két hete vagyok az erdőben. Ebből egy hetet gyakoroltam, és meg kell mondanom megérte. Pláne mikor felfedeztem, hogy teljesen eggyé tudok válni a sötétséggel (ami azzal jár, hogy láthatatlan is leszek egyben, és ez fényben is működik), vagy mikor felfedeztem a démonállat alakomat. Hát igen mi murisabb, mint egy hatalmas háromfejű farkasként randalírozni az erdőben. Nem sok minden ütné az érzést az már biztos. A másik hetet szimplán a bosszú előkészítésével töltöttem. Igen, először is felkerestem a kis „áldozatom", ismertebb nevén Jackson Harrist. Nem volt nehéz megtalálni, tekintve, hogy egy suliba járt velünk. Ő volt az úgynevezett nagymenő, a focicsapat kapitánya és még volt egy elég jó barátnője is. Az már más kérdés hogy szegény csajt rendszeresen megcsalta. És hogy a kis tökéletesek egy szteroidfüggő gyilkos. Miatta vesztettem el Lizát, és ezt most meg fogja bánni.
Már legalább egy hete megjelenek neki, számon kérem a tettéért és biztosítom róla, hogy hamarosan eljövők érte. Szegény srác annyira beszart, hogy még a sírunkhoz is kiment és bocsánatért esedezett. Mintha ezzel el lehetne intézni az egészet.
- Szép időnk van ma a bosszúra. – mondtam a ködös reggelbe.
Eljött az idő a cselekvésre. Jackson már a megtörés határán van. Ideje megadni neki az utolsó löketet. Milyen véletlen, hogy ma épp a haverjaival megy bulizni.

Pár órával később:

Jackson szemszöge:
Végre egy kis lazítás. Már azt hittem beleörülök az egészbe. Már legalább egy hete folyamatosan hallom Evans hangját alkalmanként. Folyton számonkér és azt hajtogatja, hogy eljön értem. Még a sírjánál is voltam a bocsánatáért könyörögve, de ez sem segített. Ma viszont még nem szólt hozzám, és ez furcsa volt. Lehet, már tényleg kezdek beleőrülni ebbe az egészbe.
Némán baktattam hazafelé a városból, mígnem el nem értem egy elágazáshoz. Az egyenesen továbbhaladó járda (amely a kertvárosba vezetett ki) mellett egy földút volt, amely az erdőbe vezetett. A két útszakaszt egy gyéren világító utcai lámpa fénye ragyogta be. Alatta egy fekete ruhás tinédzser volt, lazán a lámpaoszlopnak dőlve.
- Csak nem hitted, hogy annyiban hagyom a dolgot, csak mert a síroknál könyörögsz – fordult felém amint a közelébe értem.
Megfagytam. A félelem szinte minden porcikámat beterítette. Az arcát ugyan szolidan takarta a kapucni, de ez csak még ijesztőbbé tette.
- Mégis miről beszélsz? És egyáltalán ki vagy te? – kérdeztem bátorságot erőltetve a hangomba.
- Ne játszd meg magad. Ide érzem a félelmed szagát. És, hogy ki vagyok, nagyon jól tudod. - nézett rám miközben előhúzott egy fekete kést a nadrágzsebéből és szép lassan felém kezdett lépkedni.
Nem vártam meg még odaér futásnak eredtem, de villámgyorsan elállta az utam
- Csak nem sietsz valahová? – kérdezte gúnyosan.
Nem gondolkoztam csak nekiálltam futni. Egyenesen az erdőbe. A telefonomat az ingem mellzsebébe raktam kamerával bekapcsolt állapotban, hogy a lámpa megvilágítsa, merre megyek, és ha esetleg nem élném túl, akkor legyen bizonyíték. Gondolatmenetem ott hibázott, hogy a lámpa hírtelen meghibásodott és kialudt.
- Francba! – káromkodtam el magam futás közben.

Mark szemszöge:

Nos, a nyúl pont belefutott a csapdába. Mosolyogva mentem utána az erdőbe, miközben figyeltem öt. Csendben mentem, de néha-néha egykét bokrot megzörgettem mikor már úgy nézett ki, hogy éppen lazítani akarna. Ez egészen addig folytatódott még el nem értünk egy göcsörtös tölgyű fa előtti tisztásra. A helyre, ahol az egész kezdődött. Hagytam, hogy egy kicsit fellélegezzen és megnyugodjon, miközben a növények között vártam a megfelelő percre, majd előbújtam.
- Nem szép dolog csak úgy otthagyni a társaságot tudod e? – kérdeztem tőle, miközben élvezettel néztem, ahogy arca elsápad és tagjai remegnek.
- Ki a fene vagy? Mi a fenét akarsz tőlem? – kérdezte mostmár leplezetlen félelemmel.
- Mint már mondtam az elsőre nagyon jól tudod a választ. Hogy mit akarok tőled? Hmm, lássuk csak. Szerintem a bosszú lenne a megfelelő szó, ami összefoglalná. – mondtam negédesen.
Lassan közelebb léptem, és elégedetten láttam, hogy a fához lapul félelmében.
- Felismered ezt a helyet ugye? – mutattam körbe a kis tisztáson.
Megvártam még felméri a környezetet és leesik neki. Kerekre tágult szemekkel nézett vissza rám.
- Úgy bizony. Itt ölted meg őket. Elizabethet és Markot. És itt születtem meg én akkor. – mondtam halkan, de ügyelve, hogy minden szót tisztán halljon.
A rettegés a szemében épp ideális volt. Lassan kezeimmel a kapucnimhoz nyúltam és lehúztam. A megdöbbenés a képén felejthetetlen emlék lesz mindörökre az már egyszer biztos.
- Ev-Ev-Evans? Mark Evans? De e-ez nem lehet. Hiszen én... – kezdett bele, de amikor meglátta a mosolyom elhalhatott.
- De jól gondolod. Akkor éjjel tisztán és egyenesen lelőttél. Mark Evans akkor meghalt. Vagyis csak egy része. – fejeztem be helyette.
- És sajnos, – folyattam kegyetlenül – most te is pont meg fogsz halni.
Arcomra kegyetlen vigyor ült ki miközben hagytam, hogy az átváltozás ismerős érzése hatalmába kerítsen. A szemeim megváltoztak, a barna hajam (félreértés ne essen, időlegesen visszaalakítottam a kinézetem az ébredésem előttire) feketére színeződött és hátrafelé állt, mint egy állat szőre, majd a farkasfarok és fülek megjelentek. De ez még nem volt elég, közel sem! A hátamból a sötétséget használva csápokat növesztettem ki, valamint a két lapockámból egy-egy nyakszerű íven két fekete farkasfejet is.
- Evans! Mégis mi történt veled? – kérdezte Jackson halálra rémülten.
- Evans halott Jackson. Te ölted meg. Az én nevem Darkness. Darkness Nightmare. – mondtam hidegen a szemébe miközben közelebb lépdeltem felé.
Megálltam előtte egy két lépésnyíre, és mosolyogva előreengedtem a két farkasfejet, melyeket a csápok követtek. A farkasok marcangolni kezdték a törzset, miközben a csápok tartották egyhelyben a végtagjainál fogva. Egy idő után visszahúztam a fejeket, hogy egy véres marcangolt törzsű Jackson táruljon a szemem elé.
- Ké-kérlek, n-ne! – nyögte erőtlenül.
- Ne aggódj, már fél lábbal úgyis a sírban vagy. Már nem tart soká.
Újabb csápokkal megfogtam a törzsénél és tőből letéptem a végtagjait, majd erővel a hátába állítottam őket. Lefektettem a haldokló srácot, de még összekarmoltam kicsit a karmaimmal a testét. Kiélveztem a látványt, ahogy szenved, ahogy vonaglik, mindent.
- Édes Rémálmokat! – mondtam miközben karmaim utolsó suhintásával elvágtam a torkát.
Egypár bluggyogó hang és vonaglás után megszűnt mozogni. Végre beteljesedett a bosszúm. Örömmámoromból egy pittyegés ébresztett fel. A hang forrása Jackson mobilja volt, amely éppen befejezte a videózást, mivel nem volt már hely rajta.
- Cseles Jackson, nagyon cseles. Na, nézzük mire képes az erőm a technikával szemben. – mosolyogtam a kis mobilra.