Vér! Mindenütt! Egy tompa puffanás, és egy nagy sikoly. Aztán csak fájdalom. Látom a legszörnyűbb dolgot a világon: a barátnőmet, a számomra legkedvesebb embert a világon, ahogy megerőszakolják, majd fejbe lövik. A gyilkos eszeveszett nevetése visszhangzott a fülemben. Majd sötétség.

¯

Mikor magamhoz tértem már reggel volt. A helyszínen riporterek és rendőrök tömege állt. Éreztem, hogy valaki a hátamra fordít, majd egy fölém tornyosuló alak durva szabású arcát pillantottam meg. Nem voltam képes megmozdulni, hidegnek éreztem magam, mintha valaki egy egész napra egy mélyhűtőbe zárt volna.
- Semmi értelme John. Ő is halott, feltehetőleg még a lány előtt végeztek vele.
- És a halál oka? – kérdezte az odalépő férfi.
- Ugyan az, mint a lánynál. Lőtt seb, de a lánnyal ellentétben ő egyenesen a szívébe kapta a golyót. Szegény kölykök, balszerencséjükre pont egy pszichopata gyilkosba futottak.
A férfi kinyújtotta kezét és lassan lecsukta a két szemhéjamat, ezzel megkímélve attól, hogy tovább bambuljam őket. Habár most a teljes sötétség honolt előttem, ami meg inkább nyugtalanító volt. Azt azonban még ez a sötétség sem gátolhatja meg, hogy halljam a beszélgetésük többi részét.
- Az áldozatok családját értesítették már?
- Igen. A két édesanya teljesen összetört.
- Mindenesetre el kell szállítani a testeket. Amint eltávolították belőlük a golyókat a család rendelkezhet velük.
Ez volt az utolsó mondat, amit hallottam mielőtt a tudatom visszamerült a nincstelen sötétségbe. Még párszor magamhoz tértem, mint például mikor eltávolították a testemből a golyókat, de azon kívül semmi jelét nem mutattam annak, hogy életben vagyok. Azt viszont éreztem, hogy a testem változik.

¯

Hirtelen a szokásos sötétség megszűnt. Nem láttam ugyan továbbra sem semmit, de most inkább olyan volt, mintha valaki hírtelen megtalálta volna a lámpát valahol belül és felkapcsolta volna.
- Mi a zavaros búbánat történik itt, most már tényleg? Nem elég hogy halott vagyok most még ez a furcsa tér is.
- Kicsit lassú a felfogásod, de sebaj. És ez a furcsa tér történetesen a fejedben van zsenikém! – hangzott mögöttem a saját hangom torzított változata.
Megfordulva pedig szembe találtam magam... magammal. Várjunk, magammal? Alaposabban szemügyre vettem a velem szemben álló „személyemet". Én voltam valóban, de egy kicsit más. A haja sötétbarnából teljesen feketébe váltott, és a hajában - ami mellesleg égnek állt, mintha áramot vezettek volna belé – két fekete farkasfül bújt meg. A szemei földöntúlinak, ha ezt valaki mondhatja saját magára. A szem fehér ínhártyája teljesen feketében tündökölt, az írisz pedig vörösen tündökölt kígyószerű pupillával. Ha még más külső változást lehetett volna megemlíteni, akkor az a ruhája volt. Egyszerű fekete cipőt viselt, fekete és vörös mintás terepnadrágot, melynek két oldalán a zsebeknél láncok voltak felvarrva. A nadrágot egy ordító farkast ábrázoló övcsat támasztotta meg. A felsőtestén egy fekete póló, és egy dzseki volt. A dzseki cipzárja vörös akárcsak a szegélye, az ujjai rövidek, a vállától a felkarja feléig értek, talán úgy 3-4 centiméter hosszan, valamint ami feltűnt rajtuk, hogy úgy alakították ki őket, hogy úgy nézzen ki, mintha az ujj többi részét letépték volna. A vállakon ki vas védők telepedtek. A kapucni is furcsa volt. Dupla rétegű volt, az első réted egy normális fekete kapucni, amire egy második láncokból épült fedőréteg ment. És természetesen a nyakában egy fekete maszk ékeskedett. Nyilván észrevette, hogy tanulmányozom, mert így szólt:
- Látom, nagyon vizsgálsz. Nos, tetszik a jövendőbeli formád?
- Jövendőbeli formám? Mégis miről beszélsz? És egyálltalán ki vagy te? Ha ez az elmém, akkor egyedül kéne itt lennem, sót itt sem kéne lennem mivel meghaltam.
- Vovovo nyugodj le drámahuszár. Azt sem tudom melyik kérdésedre válaszoljak először. De talán kezdjük ott, hogy minden vagy csak épp halott nem.
- Ha nem haltam meg akkor mégis mért nem tudok mozogni?
- Azért mert a tested éppen változáson megy keresztül. Vagy, hogy pontosabb legyek visszanyeri az eredeti formáját. A formát, amit elzártál születésed pillanatában.
- Elzártam? Mégis miről hablatyolsz itt össze vissza?- kérdeztem megzavarodva.
- Na, ide figyelj! A végén majd annyi kérdést tehetsz, fel amennyit akarsz, de előbb hagyd elmondani a mondandóm. Oké?- kérdezte, amit csak egy bólintással nyugtáztam.
-Na, szóval: Egyből a lényegre térek. Nem vagy ember. Legalábbis nem teljesen. Egy ősi démon vére folyik az ereidben, és én vagyok az ki eddig ezt az erőt visszafogta. Egy képmás vagyok, amely egy pecsétből született. De a pecsét hamarosan megszűnik, és vele együtt az én személyiségem is eltűnik. Viszont a tudásomat az erőről és a használatáról megöröklőd. Akkor mindent meg fogsz érteni. A külsöm is csak azért ilyen, mert így néznél ki, ha születésed pillanatában tudat alatt nem zártad volna el az erőd. Tudom nehéz megemészteni, de ez az igazság.
- Akkor ezek szerint volt valami, ami feloldotta a pecsétet. Mi volt az?
- A pecsétet csak egy módon lehetett feloldani, mégpedig úgy hogy a teljesen ember énednek meg kellet halnia. Ezzel a tudatalattid gátlása megszűnt, így az erő lassan visszatér hozzád. Estére már fel is ébredsz. Csak a sírból kell kikecmeregned majd.
-Sírból? – nem értettem miről beszél.
- Miközben beszélünk már rég lezajlott a temetésed. Jelenleg egy sírban fekszel a temetőben.
- Nagyszerű, mindig is imádtam a csendes helyeket! – jegyeztem meg szarkazmus és cinizmussal vegyülve.
- Lassan itt az ideje, hogy felébredj. Most pedig visszaadom neked, amit megőrzésre kaptam. – mondta mosolyogva.
A teste hirtelen szétbomlott, nem maradt más a helyén egy sötét energiakupacnál és egy halványuló fényen kívül. A fény egyre halványabb lett, míg a sötétség felém áramlott, beszivárgott a testembe, és lassan szétáradt minden porcikámban. Ismerős érzés fogott el mintha egy régi barát tért volna haza, de ugyanakkor fájdalmas is volt, mert tudtam elvesztettem valami fontosat. Egy darabot magamból.

¯

Kinyitottama szemeimet. Meg sem lepődtem azon, milyen könnyen látok a sötétségben.Megmozgattam a kezeimet, és örömmel tapasztaltam, hogy a hullamerevség eltűnt atagjaimból. Most már koncentrálhattam a kikászálódásra ebből a kényelmetlen„hotelszobából". Talán használhatnám a sötétséget és kirobbanthatnám a koporsófedelét a fölötte levő földdel együtt? Nem, túl rizikós, még valaki felfedezne,és azt nem akarom. Legalábbis most még nem. Így tehát maradtam a vakond módszermellet. A körmeimet karmokká növesztve letéptem a koporsó felső részét, melynekköszönhetően egy rakás föld hullott a nyakamba. A karmaimmal söpörgetve magamelött a földet kusztam felfelé a hideg földben, mígnem a kezem ki nem tört afelszínre. Kétoldalt megragadtam a földet, hogy kihúzzam magam, majd a munkavégeztével felálltam és leporoltam az új ruhámról a rátapadt koszt. Ezutánkörbe néztem, alaposan szemügyre véve a sírokat. Mindjárt a sajátommal iskezdtem. Egyszerű kő kereszt beleállítva a földbe, melyre a következő felíratvolt felvésve: Mark Evans született: 1997elhunyt: 2016 „Utolsó leheletével is szeretteit védte". Csak bámultam azidézetet és kívántam bár igaz lenne.
- Még hogy védte! Semmit sem tudtam tenni! – suttogtam ökölbe szorított kézzel.
Kínomban elnéztem a jobb oldalra, de ez hibának bizonyult. Ugyanis a mellettemlévő sír szintén friss volt, hasonló kő kereszttel, de amint megláttam a rajtalévő feliratot az egész testemen átfutott a realizálás borzalma. Közelebbmentem és letérdelve a sír elé könnyeimmel küszködve olvastam el a feliratot: Elizabeth Smith született: 1997 elhunyt:2016 „még a halál torkában is hűséges társ maradt" Emlékek áradata rohantmeg hirtelen, és nem tudtam visszatartani tovább a könnyeket. A lány, akitszerettem, akit mindenkinél jobban óvtam, most itt fekszik előttem a föld alatt,meggyalázva. Az emlékáradat felkapott és magával ragadott vissza arra abizonyos napra mikor megismertem őt. Meleg nyári nap volt a város a szokásosunott képét mutatta. A helyi menő gyerekek a nagy meleg ellenére mind a parkbanlógtak, és legtöbbjük titokban elcsaklizott alkoholt ívott. Viszont a park kisrészén zavartalan csend és nyugalom honolt, én is épp ezen a részen telepedtemle legjobb barátom társaságában, és önfeledten olvastam, míg utóbbimegszállottan játszott a telefonján.
- Mond, csak hogy nem unod, hogy mindig a könyveket bújod? – kérdezte unottan.
- Már százszor elmondtam, a könyvek egy új izgalmas világba vezetnek és...
- És ha lehetséges te is író szeretnél lenni, hogy mással is megoszthasd ezt azörömöt. Felejtsd el haver rémes a helyesírásod. – piszkált szelíden.
- Ha már helyesírásnál tartunk te sem vagy bajnok – csatlakozott egy harmadiklányhang.
Felnéztünk magunk mögé és megpillantottuk az elmaradhatatlan hármas fogatunkharmadik tagját Mirát amint a fáról lógva – ami alatt épp feküdtünk- nézett leránk.
- Ezt megkaptad. – mondtam széles vigyorral
- Remek, még a barátnőm is kioktat miatta.
- O ugyan már! Tudtad mire vállalkozol, mikor járni kezdtél velem. – hangzott aválasz miközben lekászálódott a fáról.
- De ez most mellékes. Szeretnék nektek bemutatni valakit. Csak nemrégköltözött ide és mivel csak engem ismer, ezért gondoltam bemutatom. Nyugodtanelőjöhetsz, nem harapnak a fiúk! – fordult a fa felé.
Alaposabban szemügyre véve a fát láttam egy lány fejét kikandikálni a törzsmellöl. Egy kis ideig nem mozdult, de aztán kilépett a fa mögül és – láthatólagmeg mindig idegesen – odajött hozzánk.
- Srácok, ő itt Elizabeth. A srác a szánalmas kinézettel ott a fiúm Zack,mellette pedig a könyvmoly Mark. – fejezte be a lány felé fordulva.
- Hé! Ki is jár ezzel a szánalmas kinézetű sráccal?
- Fogd be lükszi!- hajolt a sértődött fiú felé hogy megcsókolja.
A szememet fogattam, ahogy belekezdtek a szokásos smárjukba, és én pedigvisszasüllyedtem a könyvbe, amit olvastam, legalábbis szerettem volna, deElizabeth éppen leült mellém. Látszott rajta hogy ő sincs túlzottanelragadtatva a barátaim nyalakodásától. Sót inkább feszélyezte az egész dolog,mert nagyon próbált valami másra koncentrálni, egészen addig, amíg a könyvemrenem esett a pillantása. Elkerekedett szemekkel nézte a borítót majd engem, amivalljuk be egy kissé idegessé tett. Mikor már épp meg akartam kérni, hogy mostmár legyen szíves és hagyja abba megszólalt:
- Nem is tudtam, hogy rajtam kívül szereti még valaki a Véres Valentint.
- Ismered? – kérdeztem megdöbbenve.
- Nem csak hogy ismerem, de az egyik kedvencem. – villantott rám egy sugárzómosolyt.
Még kérdeztem tőle pár dolgot a könyvvel kapcsolatban, és mire már észbekaptunk már úgy beszélgettünk, mintha egy jó ideje ismernénk egymást. Engedtem,hogy az emlékek szép lassan feltörjenek, mint egy születő forrás. Mindenidőrendben pörgött le, az első csókunktól az első randinkon át egészen az elsőközös eggyütlétig. De nem csak a szép emlékek jöttek vissza. A sok veszekedésemléke, valamint a halálának emléke is. Oh, igen a halálunk. Itt az ideje abosszúnak. Ruhám ujjával letöröltem arcomról a könnyeket és a távolba nézvecsak ennyit mondtam:
- Valaki mér rég kiérdemelt egy édes rémálmot.