Páncélozott csizmája talpa hangosan csattogott a hideg, nyirkos köveken. Dühösen járkált fel-alá a sötét cellában, miközben kezével nyomatékosította a fejében lejátszódó párbeszéd minden szavát. Alakját halovány égszínkék fényár fonta körbe, ami felizott valahányszor a lovag dühösen felmordult. Páncélja repedt volt, köpenyét megszaggatták, angyali szépségű arcát sebhelyek borították be. Fiatal férfi volt, erős kiállású harcos, aki egy kis cellában a nyitott ajtó előtt ingázva morgott magában. Hirtelen megtorpant, kék szemei villantak egyet, ahogyan a sarokba húzódott alakhoz fordult.

– Mégis hogy bírod mindezt? – csattant fel magából kikelve. Erős, mégis dallamos hangját visszhangozták a falak. A sötétben ülő cellatársa csupán vállat vont, majd ismét maga elé meredve mustrálta tovább a lovag csizmája által felkarcolt köveket.

– Hogy vagy képes mindezt eltűrni? – fordult ismét sarkon, hogy tovább rója a végeláthatatlan köröket. – Hogyan?!

– Ha akarnék sem tudnék semmit tenni – felelte a másik halkan, beletörődve mindenbe. Csillagfényű tekintete megfakult, az arcára elkeseredettség és fájdalom ült ki, szeme sarkában könny csillogott. Tehetetlen volt. Már meg sem kísérelte azt, hogy megszabaduljon a csuklóit és bokáit körülfonó ezüstös bilincsektől.

– Ha akarnék sem tud... – mormogott magában a lovag, majd egy hirtelen mozdulattal a fogolyhoz fordult. – Laramie! – csattant fel dühösen, de az ismét csak unottan vállat vont. – A Társad lelkét lidércek tépik szét! És te nem tennél semmit?

– Tizenöt hosszú éve vagyok ennek a zárkának a rabja... – sóhajtott fel fáradtan, majd ismét feltekintett a harcosra. – Ne légy haragos, Lucas tudja, mit csinál.

– Látom! – horkantott fel dühösen. – Tönkre tesz téged! Tönkre teszi magát! És... Valery mégis hol van azokkal az átokverte kulcsokkal?! – nézett ki a sötét folyosóra, de egy alakot sem látott.

– A saját démonaival harcol, eljön majd, ha elérkezik az ideje... – felelte nyugodtan, míg a katona ismét csak morgott. – Ne dühöngj...

– Nem dühöngök! – csattant fel, majd a cella közepére roskadt és lehajtotta fejét, beletúrt hófehér tincseibe, amikből csillagpor szállt alá az ölébe. – Csupán nem akarom, hogy ismét meghaljon valaki miattam.

– Hogy hívták? – kérdezte halkan, hangjában együttérzés csengett.

– Reinhild... – felelte oly halkan, oly nagy figyelemmel formálva a hangokat, mintha törékeny porcelánból lenne a név. – Ennek is hét éve már, de nem tudtam feldolgozni azóta sem. Nem tehettem érte semmit – ingatta meg a fejét lemondóan. – Engem Gabriel angyalai ki tudtak menteni, de... azt kívántam, bárcsak ott maradhattam volna vele. Cserben hagytam őt, egyedül halt meg.

– Lovelian... nem hagytad őt cserben – szólt halkan, de a lovag csak a fejét ingatta.

– Lucas is azért engedett a lidérceknek, a rettegésnek, mert fél attól, hogy rád találnak és megtudják, melletted vagyok, igaz? – kérdezte elkeseredve. Laramie nem felelt neki, szomorúan nézte őt. – Azért taszított el magától, igaz? Miattam csinálta... igaz? – kérdezte immár remegő hangon. A félvér ezúttal sem felelt neki, csupán egy mély sóhaj közepette lehunyta szemeit egy hosszabb pillanat erejéig.

– Szóval igaz... – suttogta maga elé megtörve Lovelian, de mielőtt a fájdalom és a keserűség behálózhatta volna őt, a távolból halk neszezést hallott. Azonnal felkapta fejét és az ajtó irányába fordult, Laramie is felélénkült, de nem mert mozdulni, ahogyan a lovag sem. A páncél csikorgása és a láncok csörgése elárulta volna őket. Lovelian kérdőn visszafordult hozzá, hangtalanul tátogva kérdezte, hogy az a személy közeledik-e, akire számítanak. A félvér homlokán összeszaladtak a ráncok, feszülten figyelt a halk, már-már nesztelen léptekre. Tétova volt a járása, mintha nem tudná, hogy merre is menjen a sötét folyosón. Valery ismerte a börtönt, ő maga tervezte, neki magabiztos a járása. A csendet egy halk csipogó hang törte meg, ami végigvisszhangzott az egész folyosón. A két fogoly ijedten rezzent össze a hang hallatán. A folyosóra nehezedő csendet halk szárnycsapások zaja törte meg ezúttal, és az ajtó szegleténél fény kúszott végig a köveken, ahogyan az idegen egyre inkább közeledett. Lovelian ugrásra készen várakozott, az ajtót figyelte, amit elért a halványan ragyogó fényár és egy kecses alkat libbent be rajta.

– Eyorien! – kiáltott fel vidáman a lovag, amikor felismerte az ugyancsak pancélba öltözött női alakot. Egy ugrással a társa mellett termett és szoros ölelésbe fonta a kacagó harcost, miközben felemelte a földről és pördült vele egy kört.

– Tegyél le, te bolond! – nevetett fel vidáman, majd mikor a nála két fejjel magasabb Lovelian letette őt, játékosan belebokszolt társa vállába. – Látom te sem vagy a legjobb formádban! – nézett végig rajta rosszallóan, majd a sarokban ülő mosolygó Laramie fele fordult. Barna szemeibe fájdalom költözött, mosolya keserűvé vált, ahogyan a fogoly elé sétált, majd leguggolt hozzá. – Szervusz, drága...

– Örülök, hogy újra látlak, Eyorien... – felelte mosolyogva, jobbját felemelte az öléből, a láncok hangosan csörögtek, lágyan belefésült a harcos kócos, rövid tincseibe, majd végig simított az arcán. – A morcos Jericaelt merre hagytad?

– Itt vagyok – szólt a nyers válasz az ajtó felől. A sovány, nyúzott alkat arcán halovány mosoly szaladt át, amikor a lebilincselt fogolyra pillantott. Éjfekete köpönyeg takarta el páncélját, beesett arcát fekete hajzuhatag keretezte. Mély, reszelős hangon beszélt, mintha ki lenne száradva a torka.

– Örülök, hogy téged is látlak. Mégis miért jöttetek? – fordult hozzájuk Laramie kérdőn. Évek óta alig párszor látogatta meg őt Valery, rajta kívül senki mással nem találkozott.

– Nekem Jericael mondta, aki Valerytől hallotta, hogy Alanielt megkérte Melkyal...

– Térj már a lényegre! – vakkantott rá Lovelian, amire a nő megjátszott sertettséggel elfordult tőle.

– Viharmadár érdeklődött felőled – felelte végül egy sóhaj közepette. Laramie tekintete felragyogott, arcára halovány mosoly kúszott. – És ha minden igaz, sikerült elérnie Vadászt.

– A Purgatórium legmélyére zárták be, mégis hogy érhette volna el? – szólt közbe Jericael, miközben vetett egy hűvös pillantást a társára.

– Ne becsüld alá Viharmadarat – felelte egy rosszalló pillantás közepette, ahogyan hátra nézett a válla felett, majd visszafordult Laramiehez. – A bácsikádék jól vannak, ezt üzente – tette hozzá egy halovány mosoly közepette, a fogoly hálásan biccentett neki egyet. – Róla... még nem kaptunk információt, de...

– Ne áltasd őt – mordult rá Jericael ismét. Laramie tekintetéből minden fény kiveszett, szeme sarkán kibuggyant egy könnycsepp és ugyanebben a pillanatban arcán vékony repedés futott végig. A három lovag ijedten nézett vissza rá, amikor lelke megroppant a szavak súlya alatt.

– Takarodjatok kifelé – szólt egy morajló hang a sötétből, amire Eyorien és társa félve nyelt egyet, majd egy-egy búcsú biccentés után elhagyták a cellát. Lovelian aggódva közelebb akart húzódni a láncra vert lélekhez, de a hang ismét megszólalt a sötétből. – Ez rád is vonatkozik, kifelé! – sziszegett a hang ezúttal ezernyi kígyó módjára. A lovag aprót bólintott, majd meghunyászkodva elhagyta a cellát. Laramie arcán újabb könnyek szöktek alá, amikor az ajtó mellől, a gomolygó feketeségből egy alak formája vált kivehetővé. Tetőtől talpig feketét viselt, fejét csuklya fedte, arcát maszk takarta el, csupán kék szemei csillantak fel a sötétből.

– Igazat beszélt? – kérdezte remegő hangon, amikor az alak közelebb lépett hozzá, majd féltérdre ereszkedett előtte. – Igaz, Valery? – ismételte meg könnyekben elfulladó, suttogó hangon.

– Jóval erősebb a lelke, mint bárki is gondolná róla. Nincs miért aggódnod... – felelte lágyan, miközben finoman végigsimított az arcán keletkezett repedésen, érintése alatt ismét begyógyultak a sebek és Laramie szája csücske mosolyra görbült. – Ne add fel a reményt, megkeresem a Vaslábút, hátha... – ajkait halk reszketeg sóhaj hagyta el. – Hátha tudja merre keressem Őt. Hamarosan találkozunk majd, öcsém... – szólt suttogva, de hangja még így is megremegett, kék szemeiben egy makacs könnycsepp csillogott.

– Álarc nélkül meglehet, fel sem ismerlek – húzta mosolyra száját, amire Valery aprót biccentett és maszkja alatt talán el is mosolyodott.

– Nem kell aggódnod – felelte lágyan, majd jobbjával magához ölelte őt annyira, hogy Laramie arca a mellkasához simuljon. A fogoly viszonozta a gesztust, jólesően belebújt a melengető ölelésbe, kiélvezve a pillanat minden apró töredékét. Valery lehúzta álarcát szabadon maradt bal kezével, hogy egy apró csókot nyomjon az ezüstszínben tündöklő tincsekre. – Fel fogsz ismerni...

~*~

A hatalmas üvegház ajtaja halk nyikorgás közepette tarult fel. Popper ajkait mély sóhaj hagyta el, amikor a bentről kiáradó kellemes meleg, párás levegő az arcát simogatta. A növények illatát mélyen lélegezte be, mielőtt belépett volna a fehér kavicsos útra. Az éjszaka leple alatt több tucat virág ragyogott színpompás fényben. Az épület tetőjéről liánok lógtak alá, amik mögött néhol felbukkant a csillagos ég képe. Az ajtó ismét halk nyikorgás közepette csukódott be a mágus mögött, akinek meg kellett torpannia, amikor szemüvege bepárásodott. Az üvegházba belépő alak érkezése felbolygatta a lakókat. Több tucat tündérke röppent fel kis kunyhójából, hogy a mágus elé siessen. Popper kíváncsian felnézett a feléje közeledő kis fényfoltokra, majd ismét felvette szemüvegét. Az egyik tündérke a mágus felemelt tenyerébe rebbent és vékony, csilingelő hangon kezdett el beszélni, míg társai bőszen bólogattak.

– Csakugyan? – gondolkozott el hangosan Popper, a tündérke bólintott, majd felrebbent a tenyeréből és társaival együtt ismét a távolban magasodó óriási fa irányába repültek.

Arcára halovány mosoly kúszott, követte a tündéreket a tó közepén, egy szigeten álló fához. Csendben sétált, az üvegházban lakó lényeket hallgatta, mindnek megvolt a saját hangja, valaki félénken szólt csupán, megbújva egy-egy növény mögött, mások vidáman adtak koncertet az éjszakában. A tavat elérve egy pillanatra megtorpant, míg visszatért hozzá az a tündér, aki az imént is útbaigazította őt. Ezúttal is egy halovány mosollyal mondott hálát a segítségért, majd tovább indult. A tavacskában világító vízililiomok tündököltek, míg nappal nyíló társaik sötébe burkolódzva összecsukták szirmaikat. Az óriási fa gyökerei sok helyen előbukkantak a föld alól vagy éppen a víz alatt úszkáló világító lények fényében kaptak megvilágítást. A tündér a tó egy sekélyebb oldalához vezette a mágust, ahol a fa gyökerei kesze-kusza módon törtek elő a szigetből. Popper halkan megköszörülte a torkát.

– Wolfgang... – szólt halkan, majd csendben várt egy lélegzetvételnyi időt. – Kedvesem, a csillagok is előbújtak már az égen, te meddig szeretnél még rejtőzni?

– Legszívesebben vízbefojtanám magam – szólt a rekedtes, mormogó válasz a gyökerek közül.

– Ugyan már, fiacskám, ne beszélj bolondságokat – ingatta meg a fejét az öreg, arcán halovány mosollyal.

Valami halkan csobbant, felkavarva a tükörtiszta vízfelszínt, majd a gyökerek közt képződött láthatatlan barlangocskából lassacskán Wolf alakja is feltűnt. A félvér bedagadt, vörös szemeiben könnyek csillogtak, a hajába beleakadt egy-két kisebb kéreg darab, farmerja szárát térdéig felgyűrte, kezében levetett cipőjét fogta, amiből kikandikált a zoknija. Popper ajkait mély sóhaj hagyta el, amikor az ifjú lassan a part felé botorkált, miközben mindvégig a víz alatt felcsillanó köveket figyelte, nehogy megcsússzon a lába.

– Honnan tudtad, hogy merre keressél? – pillantott fel végül bácsikájára egy szemöldökráncolás közepette.

– Peter megkeresett, azt mondta magányra volt szükséged. Gondoltam nem zavarlak, ha vacsora idő előtt visszatérsz. De mivel már bőven túl vagyunk a vacsorán, így idejöttem – felelte lágyan. Wolf ismét csupán a homlokát ráncolta, amiért nem kapott egyenes választ. Popper halovány mosolyra húzta a száját, miközben körbe nézett. – Apád is mindig ide jött, amikor magányra volt szüksége. Néha a fa tövében ücsörgött, máskor a sekélyesben sétálgatott. Egyedül is volt, de mégis itt volt neki a társaság, ha arra vágyott volna – intett fejével a hatalmas lombkoronáról alálógó kicsi és nagyobbacska tündérkunyhók irányába. Wolf felpillantott a lakókra, akik vidáman integettek neki, majd visszafordult Popperhez.

– Nevetséges, ugye? – kérdezte arcán keserű mosollyal, miközben letörölt egy makacs könnycseppet.

– Mégis mire gondolsz, fiam? – lépett közelebb hozzá, ujjait idegesen tördelte. Nem szerette ilyen állapotban látni őt.

– Erre az egészre... – vont vállat, majd a tópartra huppant, hogy ne kelljen szembe néznie Popperrel. Kézfejével letörölte orrát, halkan szipogott magában, próbálva féken tartani a könnyeit.

– Mi történt, fiam? – lépett közelebb hozzá, majd lassan leült Wolf mellé. Magához akarta húzni, a karjaiba zárni egy melengető, vigasztaló ölelés közepette, de a félvér nem mozdult. Popper szívébe keserűség költözött, amiért Wolf nem akart hozzábújni, mint ahogyan kiskorában is tette, amikor szomorú volt.

– Megtaláltam Őt... – sóhajtott fel keserűen, térdeit felhúzta és átkarolta lábait, ujjaival végigsimított az alkarján felgyűrődött vörös ing ujján. Bácsikája szíve kihagyott egy ütemet, arca lesápadt, amikor összerakta a kirakós darabkáit. Sosem szerette a pletykákat, de amikor Peter szájából hallotta, hogy Wolfot nem más mint Overlord bántotta meg, akkor még nem hitte volna, hogy ez áll a háttérben. Ajkai hangtalanul moccantak. "Nem lehet..." suttogta maga elé, ügyelve, hogy Wolf ne hallja őt.

– Popper... – fordult hozzá bizonytalanul, az öreg idegesen nyelt egyet, megpróbált nyugodtnak tűnni. – Lehetséges volna, hogy... – gondolkozott hangosan, miközben ismét a tükörsima tófelszínt figyelte. – Lehetséges volna... hogy mi már találkoztunk?

– Kivel? – kérdezte arcán lágy mosollyal, habár rettegett a választól.

– Lu... mármint... George Overlorddal – helyesbítette ki magát. Szíve szerint a második nevén hívta volna, de eszébe jutottak a daemolius szavai... Az a személy nem a Társa volt, hanem egy gonosz démon, aki megszállta a szerelmét.

– Mégis mikor találkoztatok volna? – kérdezte, hátha hárítani tudja a választ. Nem szabadott volna felismerniük egymást. Úgy szólt a megegyezés, hogy sosem ismerik fel egymást. De mégis ő volt a bolond, hogy engedett Trisra unszolásának, az angyal mindenképp azt akarta, hogy Wolf idejöjjön. Mégis miért hallgatott rá?!

– Gyermekként... – felelte elgondolkozva, ezzel kizökkentve bácsikáját. Próbálta felidézni magában azokat a halovány képeket, amiket szeretett volna emlékeknek hinni. – Akkoriban még nagyon fiatalok voltunk, ő is... talán alig lehetett több, mint... négy, esetleg öt. Van egy kép a fejemben, egy hang, egy ígéret... – suttogta maga elé. – Szeretném úgy hinni, hogy mindezek emlékek, amikről megfeledkeztem, megfeledkeztünk. Látok magam előtt egy tárgyat, de... olyan homályos minden... – ingatta meg a fejét lemondóan. Popper könnyek közt vergődött, a szíve vérzett. Mégis mit tegyen? Nem szabadna emlékeznie semmire. De akkor mégis miért emlékszik Rá? Miért emlékszik arra, amikor az a bolond gyerek felelőtlenül ígérgetett neki? George Overlord a csillagokat is lehozta volna neki az égről, naív, tudatlan gyerek volt, nem tudta még, hogy a világ milyen kegyetlenül tud bánni a hozzá hasonlókkal. Ismét Wolfra pillantott, meg volt törve, de mégis ott pislákolt a remény a szívében. Nem, nem szabad hitegetnie. Inkább szenvedjen, higgye úgy, hogy Overlord lelke már menthetetlen. Nem engedheti, hogy bántódása essen. Az ő szeme fénye nem törhet össze ismét.

Remegő kezekkel nyúlt a kopott barna öltönye belső sebéhez. Olyan óvatosan vette elő az összehajtogatott szürke zsebkendőt, mintha a világ legdrágább kincsét tartaná benne. Wolfnak talán valóban ez az elcsomagolt kis apróság lenne az egyik legdrágább kincs, amit valaha kapott. Egy pillanatra elgondolkozott, szerette volna felvidítani a fiatalt, de aztán mégis győzött a félelem, ami a lelkét mardosta. Lopva tenyerébe zárta a kis tárgyat, majd a szipogó, könnyeit törölgető Wolfnak nyújtotta az üres kendőt. A félvér elmosolyodott, majd szokásához híven hangos trombitálás közepette fújta ki az orrát. Popper mosolya álca volt, a kezébe zárt kis tárgyat ismét az öltönye zsebébe süllyesztette. Nem adhatja oda neki, ha megteszi... elveszti őt és szörnyű veszélybe is sodorhatja.

– Lehet olyat tenni, hogy valamit kitörlünk az emlékeink közül? – kérdezte halkan. Popper szíve kihagyott egy ütést. Mégis miért kérdez ilyeneket?

– Lehetni lehet, de nem egy kellemes varázslat – suttogta maga elé, aggódó pillantását látva Wolf mélyet sóhajtott.

– Valami... vagyis... – gondolkozott el, miközben bedobott egy apró kavicsot a tóba. – Sokkal inkább valaki ellopta a hangom. Talán az alakom is ellopta, fogalmam sincs – suttogta maga elé. Emlékei közt ismét kristály tisztán felhangzottak azok a zajok, amiket a reggel hallott. A gyomra felfordult tőle, az ő hangja volt, valaki kedvtelésből ellopta mindazt, amit a magáénak hitt. Ellopták tőle és szörnyű módon bemocskolták. – Egy incubus volt, aki... – hangja elcsuklott és összébb húzta magát. Soha többet nem akarja azokat a hangokat hallani. Ha tehetné kitörölné ezeket az emlékeket úgy, mint azokat, amiket Popper sosem engedne neki, hogy elfelejtsen.

– Kincsem, tudom, hogy fáj most mindez és bele sem merek gondolni, hogy miket hallottál... De kérlek...

– Nem csinálok semmi butaságot, ne aggódj. Csupán... – ajkait mély sóhaj hagyta el, állát a térdeire támasztotta. – Az fáj ebben leginkább, hogy Ő nem tett semmit. Talán hálát kellene mondanom, hogy Tony feküdt le azzal az incubussal és nem pedig... – hangja ismét elcsuklott. – Azt nem éltem volna túl, ha egy imposztort választ helyettem – tette hozzá oly halkan, hogy a mágus alig hallotta őt meg.

– Szeretném azt mondani, hogy ilyen nem fog soha előfordulni, de... – szólt akadozva, amire Wolf azonnal felkapta a fejét, arcán újabb könnyek csordultak alá, amikor szívébe mart a fájdalom.

– Csak viccelsz... mondd, hogy ez egy rossz tréfa! – szólt könyörögve, mivel Popper beharapta az alsóajkát, ezúttal elszörnyedve csóválta meg a fejét. – Nem. Ez csak egy gonosz tréfa. Nem teheti meg, nem azok után, amiket mondott, amiket ígért. Mindez... – nézett körbe hitetlenkedve. – Csak egy gonosz rémálom. Tudom, hogy szeret, tudom, hogy már találkoztunk egyszer nagyon régen. Emlékszik rám, én is emlékszem rá. Ígéretet tett nekem... – erősködött. – Megígérte...

– Mit ígért neked? – kérdezte csendesen. Tudott róla, hogy Wolf és az ifjú gróf úrficska között történt valami, amikor gyerekek voltak. De egyikük sem beszélt soha róla. Sokatmondóan összemosolyogtak, őriztek egy titkot, amiről a felnőttek nem tudtak semmit. Vagy talán mégis? Igen, ott volt az a sunyi mosoly, az a pillantás, az apró kacsintás közte és Maria Overlord között. Mintha... terveztek volna valamit... Netán össze akarták volna boronálni a két gyereket? De akkor miért nem említette soha egyiküknek sem ezt a tervét? Miért vitte magával a sírba ezt a titkot? Mégis miért könyörgött azért, hogy töröljék ki a két gyerek emlékeit, mintha soha nem ismerték volna egymást? Mi történt, amiről nem beszélt sem neki, sem Aylwinnak?

– Peter honnan ismerheti a papát?

– Tessék? – kérdezett vissza meglepetten. Elkalandoztak a gondolatai, nem figyelt. Mégis mit kérdezhetett az imént?

– Peter megfenyegette Őt, azt mondta neki, hogy örüljön, amiért nem a papa áll most előtte, mert akkor ízekre tépné azért, amit velem tett.

– Oh, ebben nem tévedett nagyot az ifjú Dorian – bólogatott bőszen, amikor felrémlett számára egy-két olyan eset, amikor a hatalmas fekete moomsaul bebizonyította, hogy véres bosszút tud állni azokon, akik a szeretteit bántják.

– Honnan ismeri? – kérdezte kíváncsian. Popper megköszörülte a torkát. "Okos fiú ez a Peter, de mégis honnan jött rá?" morfondírozott magában, miközben Wolfra pillantott. Bárhogy kereste, nagyon ritkán látta meg benne az apja vonásait. Úgy hallotta, hogy a pár napja lefolyt párbajuk igencsak véres verekedésbe torkollott. Lehetséges volna, hogy a felszínre tört az apja vérvonala? Ha mindez igaz, akkor nem is csoda, hogy Peter felismerte őt.

– Nem tudom – hazudta rezzenéstelen arccal. Inkább nevezzék hazugnak, minthogy megemlítse azt, hogy a szüleik nagyon is közelről ismerték egymást. Nem engedheti meg, hogy Wolf kifaggassa Philippe Doriant. Az a férfi nem tudna a szemébe hazudni, a hűsége nem engedné. Jobb lesz Peterrel is elbeszélgetni, habár úgy tűnik, hogy az a fiú tisztában van a játékszabályokkal.

– Értem... – bólintott aprót magában, majd arcára féloldalas mosolyt öltött, amikor visszafordult Popperhez. – Későre jár, jobb ha megyek. Köszönöm, hogy megkerestél... – szólt hálásan, majd adott egy apró puszit a mágus arcára, mielőtt feltolta volna magát a földről.

– Tudod, hogy rám mindig számíthatsz... – pillantott utána, amikor Wolf kilépett a kavicsos útra, talpát ugyan szúrták a kövek, de úgy gondolta, hogy amíg nem szárad meg a lába, addig nem veszi föl a cipőit, mert csupán hínár szaga lesz.

– Tudom – biccentett aprót. – Szép estét, Popper! – intett búcsút bácsikájának.

– Neked is, lelkem... Ne keveredj bajba, és kerüld el az aulát, van egy-két éjszakai lény, aki a főbejáratot szokta használni.

– Nem vagyok már gyerek – mosolyodott el magában látva az aggódó pillantást. – Tudok vigyázni magamra – tette hozzá, majd még egyszer búcsút intett, mielőtt távozott volna.

– Hallottam én már ezt sajnos – sóhajtott fel egy fejcsóválás közepette.

Hosszú percekig csendben ücsörgött a tóparton. A tündérek is mind már aludni tértek, amikor Popper is útnak indult. Gondolataiban elveszve sétált vissza a kastélyba nyíló ajtóhoz, nem vette észre a nyomában haladó árny alakot, aki a sötétben megbújva követte minden lépését. Amikor visszatért a vörös szőnyeges folyosóra, megborzongott, száraz és hűvös volt a levegő ahhoz képest, amit mindeddig az üvegházban élvezett. Az árny a plafonra futott, majd lekúszott a fal mentén, míg el nem tűnt Popper árnyékában. A mágus becsukta maga mögött az ajtót, egy pillanatra tekintett csupán fel a folyosóra, ahol a távolban egy ismerős alakot vett észre.

– Edmund! – integetett neki a ragyogó fényárban tündöklő angyal, aki csillagporrá vált, majd ő előtte öltött ismét alakot. Az említett mosolyra húzta a száját, amikor Mr. Trisra is kedvesen elmosolyodott. – Kerestelek. Sápadtnak tűnsz, minden rendben? – kérdezte aggódva, majd lágyan arrébb invitálta a nála egy fejjel alacsonyabb férfit, hogy menjenek tovább.

– Egy kis múló rosszullét, csupán nagyon aggódom Wolfgang miatt. Az üvegházban találtam meg, nagy eséllyel egész nap egyedül volt a gondolataival. Féltem őt olyankor, amikor magára marad, sok csúnya dolog tud az eszébe jutni – felelte halkan, amire az angyal megértően bólintott. – Pár éve is olyan dolgokat talált ki, hogy szörnyű volt hallgatni.

– Elhiszem. Adj neki egy kis teret, nem lehetsz mindig mellette, hogy fogd a kezét.

– Az apja kezét elengedtem, és mi lett a vége... – sóhajtott fel szomorúan. Az angyal tekintete elsötétült, szája csücske ezúttal lefelé görbült.

– Edmund... sosem fognak begyógyulni a sebeid, ha nem akarod, hogy begyógyuljanak – tette vigasztalóan a vállára a kezét. A mágus lesütötte a szemeit, miközben bólintott egyet. Az árny eközben észrevétlenül melléje kúszott és elragadta zsebéből a kis tárgyat, amit meg akart őrizni Wolf elől.

– Tudom – sóhajtott fel. – Ha úgy látom, egyedül is meg tud birkózni a dolgokkal, akkor nem szólok bele az ügybe. De ha még egyszer ilyen állapotba kell őt látnom, akkor fel is út, le is út... és nem fog érdekelni az sem, hogy egy Overlorddal kerülök szembe.

– Nyugalom, barátom, nyugalom – kuncogott fel jóízűen az angyal. – Mintha csak azt a forró fejű Aylwint hallottam volna. Fiatalok – forgatta a szemeit, míg Popper arcára is mosoly ült ki a barátja említése miatt. – Hagyjuk őket, hadd intézzék maguk a dolgokat. Nem lesz probléma, ne aggódj.

– Úgy legyen, úgy legyen – bólintott reménykedve. – Ha most megbocsájt, ideje mennem.

– Köszönöm, hogy szántál rám időt – bólintott, majd búcsút intett a mágusnak. Amíg Popper alakja el nem tűnt a sarkon, addig az angyal mosolyogva integetett neki, de amint szem elől tévesztette őt, az arca elkomorult. A Trisra árnyékában bújkáló árny alak gomolygó füstként magasodott fel az égi mellett.

– Megszerezted? – kérdezte sokatmondóan, a feketeség alakot öltött, apró biccentés közepette felmutatta a tenyerébe zárt apró tárgyat. Az angyal oda pillantott a szeme sarkából, majd hófehér öltözete alól előhúzott egy nyakláncot, amit a sötét ruhákba öltözött csuklyás alaknak adott.

– Kettő megvan, már csak egy hiányzik – fordult az alakhoz, aki ismét aprót biccentett. Fekete kesztyűjén szinte már ragyogott a két medalion darab. A cirádás mintájú szerkezetet óvatosan összeillesztette, a fémek és a drágakő berakások halk kattanás közepette váltak ismét eggyé.

– Hol keressem a hiányzó darabot? – kérdezte a csuklyás alak mély, eltorzult hangon.

– Ne keresd, van, aki haza vár téged... A medált eljuttatom Jericaelhez – felelte, amire a másik habozás nélkül visszaadta neki az ékszert. – A hiányzó darabhoz szükségem van a Tájolóra – tette hozzá, miközben nyakába kötötte a láncot és az ékszert a ruhája alá rejtette. – Honnan tudtad, hogy Poppernél van? Úgy hittem ellopták és az ellenség kezébe került.

– Ellopni valóban ellopták, de a tolvajunk nem más, mint egy szerelmes kisfiú volt, aki a bátyja holmijai közt turkált.

– Oh, Istenem... –fogta a fejét az angyal. – A lényeg, hogy meglett...

– Melkyal, gondterheltnek tűnsz... – szólt halkan, amire az angyal aprót bólintott, majd felsóhajtott.

– Csupán aggódom... Lovelian az egyik legütőképesebb harcosunk, egy olyan vérvonallal, mint amilyennel Lucas és Laramie rendelkezik... talán fel tudja gyógyítani magát – felelte halkan, majd tekintete megkeményedett. –Több lysrielre lesz szükségem. Megkettőzzük az őrséget, értesítenem kell az őrzőket... szólj Viharmadárnak, hogy tartsa nyitva a szemét. A játszma folytatódik, több harcost nem veszíthetünk el. Aranyszem üzent mostanság?

– Mint általában, most is talányokban szólt – sóhajtott fel. – Az Ördög sosem alszik... Ennyit mondott.

– Ezek készülnek valamire... – suttogta maga elé az angyal remegő hangon.

~*~

Sziasztok!
Tudom, elég sokáig tartott ezt a fejezetet összehozni. 😅
Bevallom, hogy több verzió is született, de az mind karakter idegen volt, szóval napi szinten ugrottam neki a fejezet második felének. Eközben persze más csodás részekkel is haladtam, amik hamarosan majd leírásra kerülnek. 🥰
Hamarosan megismerhetitek George Overlord zsenialitását a rendszer kijátszásával kapcsolatban és nemsokára érkezik egy másik újdonság is, amikor Chris és legjobb barátja megtanulhatja hogyan kell úgy járni és táncolni, hogy ne essen le a fejükről egy verses kötet. Aztán az a bizonyos tangó tánc sem lesz a régi Wolf és Alessandro között, mert felbukkan egy titokzatos spanyol táncos is a bálban. 😏

Az oktatás közben elkezdődött nálam az egyetemen, így majd a profil oldalamon fogom jelezni, hogy nagyjából milyen ütemterv szerint tudok majd új fejezetekkel jelentkezni. ☺️

Köszönöm a türelmet és a megértést! ❤️

Puszi,
makmo57