A kis szobában sötétség honolt, a csendet csupán Eric halk hortyogása törte meg. A leprechaun egy mély sóhaj közepette vackolta be magát még jobban az ágyába, de abban a pillanatban az éjjeliszekrényén megszólalt az ébresztő. A fülsiketítő trombitaszó helyett pár napja már egy ló halk nyerítését állította be, amire minduntalan úgy pattant ki az ágyból, mintha forró vassal szúrkálták volna meg őt. Ha volt olyan lény, amitől mindennél jobban rettegett, az a Kelpie volt. Ezúttal is olyan hévvel ült fel, mintha a víz alá rántó szörnyeteg elől akarna menekülni. Rázta őt a hideg, ugyanakkor a hátán verejték csorgott alá, megborzongott, majd lekapcsolta az ébresztőt. Kell keresnie valami mást, valami olyat, amire fel fog kelni, de mégsem kap szívrohamot, és valami olyat, ami Wolfot sem haragítja fel. Egy mély sóhaj közepette beletúrt kócos, vörös tincseibe, majd megtörölte álmos szemeit. Kíváncsian a szomszéd ágyra pillantott egy hatalmas ásítás közepette. Wolf a fal felé fordulva a takarójába bugyolálva még az igazak álmát aludta.

– Jó reggelt! – szólt rekedtes reggeli hangján, miközben nagyot nyújtózott. Válaszul Wolf átfordult a másik oldalára, karjaival a párnát ölelve arcát belefúrta a tolpihékkel tömött anyagba. Szája csücske mosolyra görbült, miközben ismét kényelmesen bevackolta magát új pozíciójába.

– Jó reggelt! – szólt a lágy, dallamos válasz. Eric kérdőn felvonta a szemöldökét.

– Legalább kettőnk közül te kialudtad magad – mormogott végül magában. Fogalma sem volt, hogy mikor tért vissza a félvér a szobájukba. Ő maga talán éjfélig fent volt, hogy tökéletesítse tervét a kluedon levelekkel. Már csak oda kell adnia az elkészült port Sabrina Overlordnak, hogy az olyan süteményt készítsen belőle, amit a bátyja meg fog enni.

– Álmodozom, de nem aludtam... – felelte ugyanazon az elvarázsolt hangon. A leprechaun megvakarta a fejét, miközben szobatársára pillantott, aki még mindig mosolyogva ölelte a párnáját.

– Wolf, nekem reggel van még ehhez. Akkor most aludtál vagy sem?

– Álmodozom egy angyal csókjáról... – felelte egy halk sóhaj közepette. Eric a szemöldökét ráncolta a szavai hallatán.

– Én ezt nem értem... – dünnyögte az orra alatt, majd félre lökte takaróját, hogy felkeljen az ágyból. A szoba hideg levegőjétől megborzongott és gyorsan felhúzott egy kikészített vastag zoknit, hogy legalább a talpa ne érje a hideg padlót. – Na, keljél fel... úgy volt, hogy ma lemész az orvoshoz.

– Ha azt mondtam, hogy lemegyek, akkor nincs mit tenni... – húzta el a száját, majd felült az ágyában. Tincsei kócosan omlottak rá vállaira, és amikor nyújtózott egyet, gyűrött vörös ingén még több ránc keletkezett. Eric egy ásítás közepette újra megdörzsölte álmos szemeit, majd a homlokát ráncolva nézte a barátjára igencsak bő ruhadarabot.

– Mióta van neked ilyen inged? – kérdezte ásítva.

– Kaptam, az angyalomtól – felelte mosolyogva, miközben feltolta magát és éjjeliszekrénye fiókjából kihalászott egy fésűt. Tincseit előre húzta, miközben fejét oldalra billentve fésülni kezdte a haját, halkan dúdolva sétálgatott a szobában. Eric döbbenten pislogott, félálomban levő tudata nemigen fogta fel a látványt.

– Te szívtál valamit?

– Ugyan, mégis hova gondolsz? – kapta feléje a tekintetét egy morcos pillantás közepette, majd ismét ábrándozva nézett ki az ablakon. – Csupán... a felhők közt járok, szinte már szárnyalok... – fésűjét félre tette, hogy szélesre tudja tárni az ablakszárnyakat. A szobába szökő hajnali fagyos levegőtől Eric megborzongott és gyorsan magára kapta takaróját, míg barátja felült az ablakpárkányra. – Oh, Eric, olyan csodás volt ez az este... – sóhajtott fel ábrándozva. A leprechaun orra fintorba rándult, miközben méginkább magára építette takaróját.

– Igazán lehetnél rám is tekintettel! Én itt megfagyok, amíg te ábrándozol – horkantott fel sértetten.

– Csak ő jár a gondolataim közt, a mosolya, a pillantása... a szívem hevesebben kezd dobogni, ha...

– Áh, a szerelem – sóhajtott fel Eric ugyanazon az elvarázsolt hangon, ahogy Wolf beszélt percek óta. A manó ábrándozó mimikája egy pillanat alatt váltott ismét morcossá. – Az ég áldjon meg, csukd már be az ablakot! – förmedt rá barátjára, aki kelletlenül, de mégis lemászott a párkányról és eleget tett a kérésnek. – Köszönöm! – szúrta oda a hálálkodást sértetten.

– Tán olyan nagy bűn, hogy...

– Nem bűn, csak tudod... Én itt halálra fagyok! Amíg téged fűt a nyavalyás angyalod csókja, addig szegény leprechaunból jégkocka lesz. Egyáltalán kivel sikerült összejönnöd? – mormogott magában, míg Wolf egy sóhaj közepette már-már elolvadt, úgy támaszkodott rá kezeivel a párkányra, aminek háttal állt.

– A neve Lulu... az ölelése lágy és melengető, mint a nyári napsugarak, a csókja pedig az egekbe repít, fel a felhők fölé, egészen a csillagokig...

– Lulu? – horkantott fel, miközben megvakarta fejét. Nem ismer semmiféle Lulut az angyalok között, még úgy sem, hogy nagy eséllyel Wolf egy becenevet használt. Tekintete visszavándorolt a gyűrött ingre, ami jóval nagyobb volt, mint amilyet a barátja valaha is viselne. Az angyalok nem szoktak ilyen színt viselni... Szíve kihagyott egy ütemet és minden álom elszállt a szeméből.

– Te lefeküdtél Overlorddal?! – csattant fel Eric jóval élesebb hangon, mint arra maga is számított volna. Wolf ijedten rezzent össze, majd egy sértett grimasz ült ki az arcára. – Mondd csak, neked teljesen elmentek otthonról?!

– Eric ezt te nem érted... – lépett közelebb hozzá, amire a manó kipattant az ágyból és egy szempillantás alatt magához ragadta Wolf telefonját. Mire a félvér kettőt pisloghatott volna a leprechaun alakja köddé vált a szemei előtt. – Eric! – fakadt ki, amikor az említett ágya alól felhangzott az ismerős csörgő hang, ahogyan tárcsázott valakit. – Mégis ki a fenét akarsz kora reggel hívni? – térdelt le a vörös ágya mellé, hogy megkísérelje visszaszerezni a telefonját.

– Az egyetlen személyt, akire hallgatni fogsz ilyen elvarázsolt állapotban! – felelte a vékony cincogó hang igencsak agresszívan. – Vészhelyzet! Nálunk! Most! – kiabálta, amint felvették a telefont.

Wolf dühösen felmordult, de mielőtt bármit is tehetett volna ijedten ugrott talpra, majd azzal a lendülettel visszaesett a fenekére. A falka vezére a semmiből jelent meg előtte, zihálva vett levegőt, szürke edző ruháján patakokban folyt alá az izzadtság. Peter szemeiből az aggodalom abban a pillanatban tűnt el, hogy meglátta társán a vörös inget, és orrát megtelítette a félvért körülfonó szag. Wolf lesütötte a szemeit, meghunyászkodva húzta volna össze magát, amikor az Alfa tekintete villant egyet.

– Peter... én... – kezdett bele halkan a magyarázkodásba, de hangja elcsuklott, amikor vezére figyelmeztetően rámordult.

– Hallottam, hogy napok óta próbál az ujjai köré csavarni az a seggfej, de azt hittem, több eszed van ennél! – csattant fel dühösen.

– Peter, kérlek szépen, hallgass meg – nézett fel rá könyörögve, de a barna szemekben nem látott mást csak dühöt és mérhetetlen csalódottságot.

– Kicsit sem érdekel a magyarázatod! – kaffogott vissza rá, amire Wolf ismét összébb húzta magát. – Megmondtam, hogy kerüld el jó messziről! Erre te összefekszel azzal a kéjhajhász lelketlen pöcsfejjel! Eszednél vagy?! Ne! Meg ne merd próbálni, hogy kimagyarázod! – vakkantott oda ismét, amikor a félvér szólni akart volna. – Azt hiszed te más vagy, mint a többiek, akiket eddig megfektetett? Akkor hadd világosítsalak fel. Egy senki vagy a szemében, egy futó kaland, akit kénye, kedve szerint kihasznált. Egy eldobható játékszer vagy, semmi más!

– Ez...

– Nem igaz? – kérdezett rá, mielőtt Wolf befejezhette volna. – Ha nem lenne igaz, akkor most Overlord ágyát melegítenéd még mindig! De amint látod, hajnalban kidobott téged. Senkit nem tart maga mellett, még napkelte előtt megszabadul minden egyes szeretőjétől. Egy pillantásra sem fog téged méltatni ezek után!

– Peter... – szisszent fel, miközben feltolta magát. Nem akarta elhinni. Nem azok után, amiket George mondott neki az éjszaka. Ez mind csupán hazugság. Szereti őt és tudja, hogy George is viszont szereti. A lelkük egymásra talált annyi év után. Két kis töredék voltak, amik most ismét eggyé váltak. Peter meg fogja érteni. Érteni fogja, hogy George mennyit jelent számára. Hogy mindez jóval több, mint egy futó kaland.

– Fogalmam sincs, milyen mágiát alkalmazott rajtad, de térj észhez és ne várd meg, hogy én rángassalak ki a csodás ki álomvilágodból!

– Csak annyit kérek, hogy hallgass meg! – fakadt ki, amire az Alfa szemei villantak egyet.

– Nem. – A válasza nyers volt és ellentmondást nem tűrő. Wolf szívébe mart a fájdalom, amikor Peter megvetően végigmérte őt, majd sarkon fordult.

– Ő Az!– fakadt ki, amire az Alfa megtorpant. Szemei nagyra nyíltak a döbbenettől és lélegzete elakadt egy hosszabb pillanat erejéig. Eric óvatosan előbújt az ágy alól, de még nem öltötte vissza emberi alakját. Cipője takarásából figyelte a jelenetet. Wolf remegett, kétségbe volt esve, hogy talán félre érti most a barátja mindezt. Elmormolt magában egy imát, hogy Peter megértse a szavait. Az Alfa a fejét csóválva, hitetlenkedve fordult vissza hozzá.

– Meg fog ölni téged... – suttogta maga elé remegő hangon. Félelem látott napvilágot a szemeiben, amit a félvér nem tudott mire vélni. – George évek óta arra játszik, hogy megszabaduljon a lelkétől!

– Nem fog bántani – lépett közelebb hozzá, arcán féloldalas mosoly húzódott, próbálta megnyugtatni a felzaklatott Alfát, de az csak a fejét ingatta.

– Te nem ismered őt... – suttogta maga elé, majd remegő kezekkel vette elő telefonját és tárcsázott. Szemeit lehunyva motyogott maga elé, de Wolf nem értette a szavait. Ugyanakkor megrémisztette, hogy Peter mennyire lesápadt az elmúlt pár percben.

– Minek köszönhetem a megtiszteltetést, drága egyetlenem? – szólt egy gúnyos férfi hangja a telefon túlfeléről. Peter az orrnyergét masszírozva felmordult magában. – Csak nem hiányoztam már neked, szépfiú...? – kuncogott fel magában. – Este lejössz a ringbe, ugye? Egész nyáron a péntek esti kis játékainkon járt az eszem. Naaa, Peter, válaszolj már. Ne légy ilyen gonosz.

– Rendben van, te szarházi, éjfélkor a hetesben, élve megnyúzlak, ha ennyire akarod – felelte ridegen, majd kinyomta a telefont. Egy mély sóhaj után Wolfra pillantott, barna szemei villantak egyet. – Öltözz, meglátogatjuk a drágalátos pasidat.

– Tessék? – kérdezett vissza félve. Megrémisztette Peter pillantása.

– Tony olyan szinten be van tépve már most, hogy engem becézget. És ez tudod mit jelent? Hogy órák óta a te drágalátos szíved csücskénél tanyázik – szólt nyersen. – Vele ellentétben George olyan józan lesz, mint egy katolikus pap. Nem tud sem betépni, sem berúgni, előbb hányja ki a belét, minthogy önkívületi állapotba kerüljön. Mégis mit ácsorogsz még mindig? Azt mondtam, öltözz! Kiváncsi leszek, mennyire fogod még mindig egy angyalnak hinni azt a pokolbéli szörnyeteget.

– Miért csinálod mindezt? – kérdezett vissza remegő hangon. Szemébe könnyek szöktek, amik alácsordultak arcán. Szíven döfte őt minden kimondott szó. Peter egy halk sóhaj közepette lesütötte szemeit.

– Csupán meg akarlak védeni... – felelte halkan, hangja meglágyult, bocsánatkérővé vált. – Tudom, hogy most fájdalmat okoztam. Hidd el... én lennék a legboldogabb, ha nem lenne igazam – tette hozzá, miközben visszapillantott barátjára. Wolf szipogva rogyott az ágya szélére, a fejét rázta, ujjaival görcsösen túrt bele hajába és kezét rászorította koponyájára. Peter az ujjait tördelte, az ágya alá bújt Eric is szörnyen érezte magát. Mindketten vigasztalni akarták volna a megtört Wolfot, de tudták jól, hogy nem hitegethetik mézédes hazugságokkal.

~*~

Tony Saburo vidáman röhögcsélve tette el ismét a telefont, majd szétterpeszkedett a fekete kanapén. Mélyet szippantott a füsttel telített szoba levegőjéből, majd szeme sarkából körbe pillantott. Két bukott angyal és három démon volt a társasága, mindegyikük a szoba közepére állított kis asztalt ülte körbe. Az egyikük cigarettát tekert, a másikuk egy üveg vodkával a kezében magyarázott elmélyülten valamit a társának. Ügyet sem vetettek arra, hogy ő hívást kapott. De nem úgy a fotelban ülő házigazda, aki baljával a karfára könyökölt, fejét belehajtva tenyerébe, jobbjában pedig egy pohár whiskeyt tartott, amit néha körkörös mozdulattal felkavart. George felrántotta egyik szemöldökét, amikor tekintete találkozott a lycan pillantásával.

– Peter hívott... – felelte a kérdő pillantásra, majd fejét hátradöntve a kanapé támlájára felkuncogott. Ujjai végigfutottak a nyakán levő véraláfutások nyomain, amik napok után sem voltak hajlandók teljesen eltűnni, hiába volt híres arról, hogy gyorsan gyógyul. – Az őrületbe fog kergetni ez a szag, ami rád ragadt... Igényt tartasz még arra a szukára? Vagy eljátszadozhatok majd vele én is?

– Nem tartok igényt rá – felelte unottan, majd belekortyolt poharába.

Rezzenéstelen arccal tudott már hazudni, de vajon a lycan el is hiszi mindezt? Azt hitte könnyebb dolga lesz, hajnalban elkísérni Wolfot a szobájához valami bugyuta ürügy miatt, ami miatt nem aludhat a kúriában. Aztán váltani még egy utolsó csókot, és amint becsukódik az ajtó, úgy tenni, mintha soha semmi nem történt volna köztük. De alig csukódott be a szoba ajtaja, amikor ő máris kopogni akart volna, hogy meggondolta magát és szeretne a párja mellett ébredni. Gondolataiban ismét feltűnt a kép, ahogyan összebújva alszanak egymás karjaiban, a szívét egyszerre öntötte el melegség és keserűség. Hiába szeretné mindezt, nem teheti meg. Mi lesz a hírnevével? Mit szólna az anyja, ha kijelentené, hogy szerelmes egy korcsba?

Át kellett hívnia egy-két ismerősét, hogy lefoglalják, különben már rég Wolf mellett lenne ismét. Szíve nagyot dobbant, mikor visszagondolt az együtt töltött percekre. Bárcsak lenne hatalma az idő felett, megállítaná azokat a pillanatokat, hogy örökké bennük éljen. Ölelné és csókolná élete párját.

– Ezt örömmel hallom... – Tony hangja ragadta ki a gondolataiból, ismét felrántotta a szemöldökét. – Legszívesebben itt helyben kiverném, mennyei illata van még úgy is, hogy csupán a rád ragadt szagát érzem – kuncogott fel ismét, amire már a démonok is felfigyeltek és villantottak egy perverz mosolyt.

– Tényleg, George, jól hallottam, hogy fogadtatok Lesterrel? – kérdezte kíváncsian egy vékony, vörös hajú démon, miközben feltápászkodott a földről. Cigarettájából szívott még egy utolsót, majd az ugyancsak a földön ülő szőke hajú succubus társának adta. Kiropogtatta nyakát, szemei túlvilági sárga fényben izzottak fel. Alakja lassan változott meg, rövid vörös tincseit hosszú ezüstszín hullámok váltották fel, alakja némileg alacsonyabb lett, ugyanakkor izmosabb. Horgas orra kiegyenesedett és arca az angyalok szépségével vetekedett. Csupán szeme színe nem változott meg. George íríszeiben pokolbéli tűz lobbant, amikor a társát igéző incubus a lycan elé lépett és kezeivel megtámaszkodott a morgó férfi feje mellett a háttámlán.

– Hm? Igaz, hogy fogadás volt? Vagy csupán ostoba fecsegést hallottam? – kérdezte csilingelő hangon, miközben szeme sarkából visszapillantott George irányába. Arcára egy halovány gúnyos mosoly ült ki, majd visszafordult Tonyhoz és az ölébe ült.

– Jól hallottad... fogadás volt – felelte erőltetett nyugodtsággal a hangjában. – Három napot kaptam, a határidő péntek este volt.

– És nehéz dolgod volt vele? – kérdezte kíváncsian miközben csípőjét Tony ölében ringatva hergelte tovább a lycant. Szőke barátnője kajánul vigyorgott és oldalba könyökölte társát, akit Azinak, az egyik angyalnak kellett visszafognia, nehogy maga is részt vegyen Memphis játékában.

– Mégis melyiküket akarod hergelni, te köcsög? – kuncogott fel a barna hajú bukott angyal, miközben szorosan magához ölelte hátulról a ficergő démont.

– Ne szólj bele – intette le a szőke vigyorogva, amikor Memphist a fenekenél megmarkolva rántotta magára a lycan. Szeme sarkából a daemoliusra pillantott aki kívülről nyugodtnak tűnt, olyannak, akit nem hat meg a látvány. George vére felforrt és legszívesebben porig égette volna Memphist. Hiába tudta, hogy egy incubus öltötte fel a párja alakját, mégis feldühítette a helyzet. Mikor Tony a kanapéra lenyomva kezdte el vetkőztetni és csókolni a démont, az mindvégig George fele pillantgatott arcán kaján vigyorral. Várta a pillanatot, amikor a daemolius robbanni fog.

– Valóban ilyen kéjesen nyögdécselt neked? – pillantott fel a szőke Liriel a fotelben ülő férfira. Erre már a cigarettát tekerő másik angyal, Gabo is kérdőn felnézett.

– Memphis egy kurva – felelte megvetően, miközben belekortyolt italába. – Te jobban tudnál alakítani.

– Köszönöm, George, köszönöm! – emelte homlokához a kezét Liriel, majd kihívóan az említetthez fordult. – Csodálom, hogy ez a két gyökér hím nem csapott még le rád, csak úgy ragyog a lelked, drágám.

– Bagoly mondja, olyan nedves vagy, hogy úszik tőled a szoba! – öltötte ki rá a nyelvét a fogva tartott Glutto.

– De legalább nem áll a farkam, mint valami győzelmi zászló – vetette oda a nő félvállról. A fekete hajú sértetten felhorkantott, míg a két angyal jót mosolygott a jeleneten.

– Gabo, szopj le – fordult Glutto a meghökkent férfihoz.

– Én, méghozzá téged? – kérdezett vissza, majd látványosan megborzongott. – Nincs is rajtad mit szopni. Ennyi erővel a kisujjam is nyalogathatom.

– Na, de fiúk! – szólt közben Azi békítően, amikor az incubus minden erejével azon volt, hogy kiszabaduljon a karjai közül és agyonverje a bukott égit. Liriel jót mulatott a jeleneten és George is megengedett magának egy félmosolyt a frappáns megjegyzés miatt. Figyelme visszaterelődött a kéjesen nyögdécselő Memphisre, akit immár magáévá tett a lycan, méghozzá az ő kanapéján. Orra fintorba rándult, bosszantotta a hang, amit kiadott az incubus. Hiába öltötte magára Wolf alakját, felbőszítette a nyögdécselése. Gondolataiban visszaidézte a halk sóhajokat, az elsuttogott szavakat, testén kellemes bicsergés futott végig, mintha most is magán érezné a hosszú ujjakat, ahogyan lágyan ölelik. Egy-két párna megsínylette, amikor Wolf karmai felvágták azokat, de ő benne sosem tett kárt egyszer sem. Pedig mit meg nem adott volna azért, hogy a hátán mélyen felkarmolt sebekből csorogjon a vére, mint most Tonynak. Orra újabb fintorba rándult, a lycan túl agresszív volt, állatias, Memphis pedig olyan módon viselkedett, hogy hányingere támadt tőle.

– Az undor győzött, pedig már azt hittem egy pillanat erejéig, hogy netán élvezed a látványt – húzódott közelebb hozzá Liriel, amire kérdőn feléje fordult. – Memphis azt nyújtja, amire Tony vágyik, én viszont a te képzeleted váltom valóra, ha úgy akarod... – tette hozzá, miközben ujjaival végig szaladt George combján. – Mit szólsz... Lucas?

Egy pillanat erejéig Őt látta maga előtt. Ahogyan ártatlan, gyermeki tekintettel néz fel rá, majd mint egy könyörgő kiskutya a lábához bújik. Szíve a torkába ugrott és kezében megremegett a kristálypohár. De a kép szertefoszlott a szemei előtt és ismét Lirielt látta, ahogyan szemei vörös fényben izzanak és arcán elégedett mosoly húzódik. Amikor a succubus lassan felemelkedett előtte, ismét ártatlan gyereknek érezte magát, aki egy bordélyban kereste azt az élvezetet, amiről sokaktól hallott már. Arcába szökött a vér és idegesen nyelt egyet, amikor a nő ujjai lassan a mellkasára simultak.

– Édesem, mit tett veled az a korcs? – kérdezte lebiggyedt ajkakkal. – Hogy megszeppentél, pedig ismersz évek óta, tudod, hogy nem harapok.

George ajkai megremegtek, egy pillanatra lenézett a démon kebleire, ami az arcával egy magasságban volt, majd idegesen nyelt egyet, miközben visszanézett a vörös szemekbe. Szíve vad dobogásától fel sem figyelt arra, hogy a barátainak nem nevezhető két személy elérte a gyönyört és hangos zihálás közepette terültek el a kanapén. Gabo unottan cigarettára gyújtott, míg társa a fészkelődő Gluttót vette kezelésbe és csókba fojtotta az incubus hangos ellenkezését.

– Mutasd azokat az emlékeket, szépfiú... – Liriel ujjai a nyaka köré fonódtak, miközben helyet foglalt az ölében. Az arca lángokban állt olyannyira zavarba jött a démon duruzsoló hangjától. Idegesen fészkelődni kezdett, amikor kidomborodott ágyékának simult a succubus öle.

– Lir... – húzta zavarában mosolyra a száját, miközben próbálta megtörni a szemkontaktust, de a szőke már az ajkaihoz hajolt és szorosan hozzá bújt.

– Igen, Lucas? Mondd csak kedvesem... mit szeretnél? – kérdezte lágyan.

Az ajtó hangos csattanása ragadta ki őt a révületből, amikor meglátta a szobába belépő alakot, George félre nyelt, és olyan lendülettel lökte el magától a démont, hogy az a döbbent Gabo karjai közé esett egy sikoly közepette. A szobában terjengő bódító illatokat fojtogató erő váltotta fel. A szagok hatására Tony azonnal kijózanodott és Memphis sem habozott azon, hogy visszaöltse valós alakját. Vérfagyasztó csend állt be a szobában, a lycan fuldokolva tapasztotta arcára a kezét, amikor izmai önmaguktól mozdulva a földre parancsolták őt, hogy fejet hajtson. George legszívesebben eggyé vált volna a fotellal, eltűnve az Alfa pillantása elől. Hiába állt már szembe nem is egyszer Louis Garouval, az a dorgáló pillantás, amelytől a háta borsódzott semmi nem volt ahhoz képest, ahogyan most Peter nézett rá. Érezte a húsába maró karmokat, a csontjait törő fogak erejét. A teste remegni kezdett, nem bírt mozdulni, ő, a nagy George Overlord... nem volt más, mint egy sarokba szorított nyuszi. A többiek sem mertek mozdulni, reménykedtek abban, hogy a falka vezér nem veszi észre őket, ha nem mozdulnak meg. Peter arcára fogcsikorgató vicsor ült ki, szemei villogtak, ahogyan tett egy lépést a daemolius irányába. George ijedtében felpattant ezzel feldöntve a fotelt is, úgy kezdett el reszketve hátrálni. Mégis miért jöhetett az Alfa? Wolfot úgy hagyta ott, mint soha egyetlen partnerét sem. Szépen elbúcsúztak, talán még esélyük is lett volna utána folytatni a kapcsolatot. De akkor miért van itt a nagyfőnök?

– Ah, Peter... szervusz... – szólt remegő hangon, miközben az Alfa magabiztos, lassú léptekkel közeledett feléje. – Micsoda kellemes meglepetés...

– Érezd magad kibaszottul szerencsésnek, Overlord! – vakkantott rá mély morajló hangon, amibe a szoba is beleremegett. A többieknek sem kellett több, menekültek, tudták, hogy Peter közel van ahhoz a pillanathoz, hogy alakot öltsön és ízekre tépje a daemoliust. – Mondj egy hálát az Atyának, a Fiúnak, a Szentléleknek és az összes többi létező istennek, te szarházi!

– Miért is? – kérdezett vissza, amikor háta neki ütközött a sötétszürke falnak. Szíve megállt egy pillanat erejéig, amikor Peter galléron ragadta őt. Térdei megremegtek és a falnak lapulva nézett fel az előtte álló alakra, aki puszta tekintettel megölte volna őt.

– Rebegj el egy-két hálás szót azért, hogy én állok most veled szemben, és nem a Társad apja! Az egy dolog, hogy én kitépném a gerincedet, márha van neked olyan... de az a fickó olyan apró cafatokra tépne szét téged, hogy még a saját anyád sem ismerne rád, és még maga Sátán sem tudna téged összerakni! – vicsorgott rá, majd magával ragadta, és az ajtóig vonszolta a lesokkolt férfit, mielőtt a folyosó falának vágta volna őt.

George nagyot nyekkenve esett a mélybordó színben úszó szőnyegpadlóra. A zajok hallatán egy-két ajtó résnyire kinyílt, de igazán senki nem mert a folyosóra menni, amikor az Alfa ismét megjelent, hogy talpra rángassa a lesokkolt daemoliust. Remegve kapaszkodott rá Peter alkarjára, amikor az ismét lábra állította őt, mielőtt ökle lesújtott volna. George ismét a padlón volt, ezúttal már szédülve terült el a földön, a feje zúgott és orrából vér folyt alá ajkaira. Szemei előtt összemosódott a folyosó képe, amikor megpróbálta feltolni magát. Egy pár cipőt vett észre a szeme sarkából, megrázta a fejét, próbált fókuszálni a hosszú lábakra, amiket kopott farmer fedett, de még így sem lehetett elrejteni a térdek remegését. Tekintete lassan felkúszott egy hanyagul felkapott, gyűrött pasztelzöld színű ingen. Szíve kihagyott egy ütemet, és úgy érezte, mintha a világ összeomlott volna körülötte, amikor meglátta a sápatag arcon lecsorduló könnyek záporát. Wolf csendesen zokogott, néha felszipogott, de azt is olyan halkan, mintha egy egér motozna a sarokban. Szemeiben mélységes óceánként sötétlett a bánat és a fájdalom, amiben az undor is felcsillant. George ledermedve nézte őt, ahogyan apró darabokra hullik szét a szemei láttára. Ajkai megremegtek, szólni akart, megnyugtatni a párját, de hangja elcsuklott, amikor Peter ismét talpra rángatta őt.

– Kérj tőle bocsánatot! – sziszegte a fogai közt, majd belerúgott George térdhajlatába, hogy az térdre rogyjon Wolf előtt.

Visszanézett a könyörgő szemekbe. Wolf valóban képes lenne megbocsájtani, ha ezt kérné tőle? Ugye megbocsájtaná neki? Semmi rosszat nem tett, nem történt semmi. Ő nem akarta volna mindazt, amit Liriel ajánlott neki. A lelkiismerete ugyan nem patyolat tiszta, de nem is bűnös annyira, hogy ezt érdemelje. Fülét halk nesz ütötte meg, egy-két bátrabb társa a folyosóra merészkedett és összesúgtak a kialakult helyzetet kibeszélve. Nem! Ő nem lehet ilyen helyzetben! Nem lehet gyenge! Nem gyűrhetik le! Szíve vadul kalapálni kezdett. Nem kérhet bocsánatot, nem lehet gyenge! Egy Overlord nem lehet gyenge! Meg kell védenie magát, meg kell védenie a testvéreit! Ha ő gyenge, akkor mégis ki fogja megvédeni Lestert és Sabrinát? Kiharcolta a tiszteletet, elérte, hogy oly sokan féljenek tőle. Nem mutatkozhat gyengének!

– Bocsánatot? – kérdezett vissza gúnyosan, majd a fejét ingatva felkuncogott. – Kérjek tőle bocsánatot? Ugyan mégis miért? – nézett hátra a válla felett az Alfára. Peter ledöbbenve nézett vissza rá, nem akart hinni a fülének. – Megint én vagyok a bűnös, igaz? De mondd csak, Peter... mindenről tudsz, vagy csak az egyik felét ismered a történetnek? – vonta fel a szemöldökét kíváncsian. A falkavezér nem tudott mit felelni, Wolfot sem hallgatta meg. Ő a saját ösztönére hagyatkozott, semmi másra. George gúnyosan felkuncogott, majd feltolta magát a földről. – Gondoltam... Tudod, drága Peter, mi kötöttünk egy alkut. Igaz, Wolf? – fordult nyájasan a falnak támaszkodó remegő félvérhez, akinek az alakja egyre inkább megtörtté vált, akárcsak a szíve.

– Te akartál alkut kötni, te szabtad meg a feltételeket... Oh és képzeld, te voltál az, aki megszegte mindezt – szólt ridegen, majd kezét vörös mágia fonta körbe és ujjai közt egy felgöngyölt pergamen öltött alakot. – Az Ördög fia vagyok, velem nem lehet szórakozni... – tette hozzá egy önelégült mosoly közepette. – Nem elég, hogy megszegted az alkut, de még bűnösnek is állítasz be, és orvul rám uszítod a vérebedet!

– Lucas, én soha... – kezdett bele remegő hangon. A név hallatán George szemei vörösen felizzottak és ökle lesújtott. A folyosón tartózkodó többi diák és Peter maga is, a sokktól ledermedve nézte végig, ahogyan Wolf a földre esik.

Remegve tolta fel magát annyira, hogy az alkarjára tudjon támaszkodni, fejét végig lehajtva tartotta, hajzuhataga eltakarta az ütés hatására kivörösödött arcát és a szája csücskénél keletkezett sebet, amiből egy vékony vérpatak csordult alá az állára. Az elméje nem akarta felfogni mindazt, ami történt. Nem lehet, hogy a Társa kezet emelt rá. Ez mind csupán egy rossz álom, amiből fel kell, hogy ébredjen.

– Tisztázzuk a játék szabályokat, Angel – vetette oda a szavakat lenézően. Wolf testén remegés futott végig, szívét újabb tőrdöfés érte. Ez nem az ő neve. Ez egy rossz álom. Mindez nem történhet meg. – Ha még egyszer a második nevemen mersz szólítani, kitépem a nyelved – szólt halálos nyugodtsággal, majd szemei villantak egyet. – És ha még egyszer fel mersz bősziteni, eltöröm a lábadat. És ne aggódj... gondoskodni fogok róla, hogy soha többé ne tudj felépülni és színpadra állni... Megértetted? – kérdezte nyájasan. Wolf zihálva vett levegőt, nem bírta feldolgozni mindazt, ami történik. George szavai keselyűként keringtek a gondolatai közt. Ajkait reszketeg sóhaj hagyta el, miközben remegő kezekkel feltolta magát. Arcán patakokban folytak alá a könnyek. Ez nem az ő Társa. Ez nem az az angyal, akiért a szíve dobog.

– Megértetted? – vonta fel unottan a szemöldökét, amikor Wolf tekintete találkozott az övével.

– George... – mordult fel Peter, amire a daemolius megvetően feléje fordult. – Fejezd be...

– Különben? – kérdezett vissza, de addigra az Alfa már becsukta a száját. – Szólsz apucinak, hogy a kicsi korcsának össze lett törve a pici szíve? – kérdezte gügyögve. A férfi lesápadva nézett szembe vele.

– Hogy merészelsz? – kérdezte hüledezve. – Wolf a Társad... és az apja...

– Szánalmas vagy, Peter, egy nevenincs senkinek az árnyékából ugatsz és fenyegetőzöl. Egyáltalán miből gondolod, hogy megvédené a kölykét? Ha nekem lenne ilyen gyerekem, letagadnám a létezését.

– Te rohadék... – mordult fel Peter.

– Hagyd őt – szólt közbe Wolf suttogva. Az Alfa megadóan visszalépett, míg George felvonta a szemöldökét. – Igaza van... – tette hozzá halkan, majd lassan feltolta magát a földről. Meg kell nyugodnia, el kell nyomnia ezeket az érzelmeket. Mindez... nem történt meg. Igen, úgy fog tenni, mintha semmi közük nem lenne egymáshoz. Hiszen ezt akarta, ezért kötött alkut tegnap. Tovább kell lépnie, mosolyognia kell. Még akkor is, ha elsőre lehetetlennek tűnik most mindez. Szemeit lehunyva vett egy mély lélegzetet, mielőtt ismét szembe nézett volna a daemoliussal. Ha az édesapja tovább tudott lépni azok után, hogy elvesztették a Mamát... Porcelán arcáról eltűntek az érzelmek, tekintete rideggé vált.

– Vannak dolgok, amikben csak a bolondok hisznek... – suttogta maga elé, arcán keserű mosollyal. – Egy kicsit már meguntam ezt a szerepet. Nem akarom többé a bolondot játszani.