Fekete szemeiben gyermeteg fény csillogott, arcán őszinte mosoly tündökölt. Wolf akaratlanul is elmosolyodott George lelkesedésén, tett volna feléje egy újabb lépést, de alig mozdult meg, éles fájdalom söpört végig az egész lényén, amitől megtántorodott. Gondolataiban egy kép villant fel, ami szörnyű fejfájást okozott számára. Egy kisfiút látott, alig volt több mint három éves. Rövid fekete tincsei összeborzolódva meredtek a szélrózsa minden irányába, szemei boldogan csillogtak, az arcán hatalmas mosoly virított. Izgatottan, kézen fogva rángatta őt valahova, talán arra, amerre George is hívta most őt. A fejéhez kapott a fájdalom miatt, szemei előtt elhomályosult az éjszakai kert képe. Amikor szűnni kezdett a fájdalom, akkor eszmélt fel, hogy a lába nem éri a talajt, és elgyengült testét erős karok tartják meg. Riadtan nézett szembe az aggodalommal telt tekintettel, ami minden apró rezdülését nyomon követte. Hallotta George szívének hangos dobogását, érezte, ahogyan a teste remeg és halk reszketeg levegőket vesz. A daemolius nem szólt semmit, lassan, óvatosan eresztette le őt a földre, míg talpa ismét talajt nem fogott. De bal karját ezután sem vette el Wolf hátától, ott tartotta, ha netán a félvér tartása ismét meginogna.

– Jól vagyok, csupán megszédültem... – szólt halkan, ezúttal kerülve a tekintetét, a fűből felszökkenő szöcskéket figyelte. George apró bólintással felelt. – Minden bizonnyal a teleportálás utóhatása megint.

– Minden bizonnyal – ismételte meg csendesen egy újabb bólintás közepette. – Elég szűk lesz a folyosó, ami oda vezet, szóval...

– Klausztrofóbiás vagyok – vágott közbe, egy pillanat erejéig felnézett a döbbent férfira, majd szemeit lesütötte, mintha bűnt követne el mindezzel.

– Annyira nem szűk, csak... ha megint elájulnál, akkor elég csúnyán összetörnéd magad – felelte, miközben úgy helyezkedett, hogy Wolfnak szabad rálátása nyíljon a titkos alagútra. Karjával még mindig lágyan támasztotta a félvér derekát.

A sötét folyosó láttán Wolf körül forogni kezdett a világ és olybá tűnt, hogy a járat be akarja őt kebelezni. A falak egyre inkább szűkűlni kezdtek, dohos, rideg levegő áramlott ki a sötétből. Térdei remegni kezdtek, ujjai görcsösen markoltak bele George vörös ingébe, hogy kapaszkodót találjon magának, ha esetleg legyűri őt a szédülés. A daemolius aggódva figyelte, ahogyan a félvér légzése egyre gyorsul és immár minden porcikája remegni kezdett. Egy hirtelen mozdulattal elfordította a barlang bejárata felől, tenyerei közé zárta az arcát és egy magabiztos mozdulattal annyira hátradöntötte Wolf fejét, hogy a csillagokat lássa és semmi mást. A hirtelen döbbenettől a lélegzete is elakadt, próbált az előtte álló férfira pillantani, de az erősen tartotta a fejét, nehogy mozdulni tudjon.

– Nem, most ne foglalkozz mással. Nézd a csillagokat, keresd az angyalok országát – szólt halkan, miközben finoman végig simított Wolf arcán. – Keresd a csillagok közt élő lelkeket, ha szemfüles vagy, látod hogy mozognak, hogy még élnek abban a messzi világban. Látod őket?

– Most miért csináljuk ezt? – suttogta zavarodottan, George ezúttal engedte, hogy lehajtsa annyira a fejét, hogy vele nézzen szembe. – Nem gondolod, hogy személyiség zavaros vagy?

– Minden félvér az – vont vállat nemtörődően, Wolf egy szemforgatás után bólintott. – Általában nem szoktam jópofizni másokkal, a húgom és az öcsém persze kivétel ez alól. De, ahhoz képest, hogy angyal véred van, nem csesz fel a puszta létezésed. Christopheré viszont rohadtul felbasz, képmutató polyáca.

– Szerintem pedig minden éremnek két oldala van – felelte miközben lehúzta az arcáról George kezeit. – Kösz a figyelem elterelést. Ha esetleg van egy kendő nálad vagy valami hasonló, akkor bekötött szemmel talán nem esek össze a pániktól.

– Szabad kérdeznem, hogy mitől alakult ez ki? – gondolkozott el, miközben kezeit maga előtt tartva ujjait vörös mágia fonta körbe, ami lassacskán egy fekete sál alakját vette fel. – Ha nem akarsz róla beszélni, az sem gáz. Én például kicsi korom óta tériszonyos vagyok, de Ördög tudja, hogy mitől alakult ki.

– Igazából, nem emlékszem. Fiatal voltam, egyszer csak nem bírtam már elviselni annyira a szűk tereket. A színpad mögött nincs bajom, ott tudom, hogy igazából tágas minden, csak sok a kellék. A szűk folyosók, a kis terek viszont a halálom. A vonatúton is be kellett ülnöm egy másik diák mellé, mert egyedül bediliztem volna. Oh és még valami, ez mind hadi titok, oké? Nem tartod a szádat, megengedem Peternek, hogy kitépje a nyelved.

– Ha fel akarnám használni ellened a titkaidat, szerinted elmondtam volna a saját bajaim, amiket hét pecsét alatt őrzök a családommal szemben is? – kérdezte egy féloldalas mosoly közepette, miközben átnyújtotta az elkészült fekete sálat.

– Való igaz, habár lehet, hogy mind hazugság, és csak szimpátiát akarsz kelteni – gondolkozott el hangosan Wolf, majd a szemére kötötte a sálat. George megengedett magának egy látványos fintort.

– Már megmondtam, nyílt lapokkal játszom. Mehetünk?

– Remélem tisztában vagy vele, hogy milyen szintű bizalmat próbálok itt mutatni irányodba – húzta fel fél szeméről a sálat, George elmosolyodott mindezen, majd óvatosan kézen fogta Wolfot, miután az visszarendezte a szemkendőjét.

– Mélyen megtisztelsz... A saját anyám nem bízik bennem ennyire – tette hozzá vidáman, majd tett egy hirtelen lépést, hogy magával tudja rántani a félvért. Wolf az egyensúlyát elvesztve nekitántorodott a daemoliusnak, aki úgy kapta el, hogy szorosan magához tudja ölelni.

– Egyszer el fogod érni, olyan pofont lekeverjek neked, hogy a fal adja a másikat – förmedt rá a bohókás fiatalra, aki nehezen tudott komolyságot erőltetni magára. Megrészegítette a félvér lelkéből áradó angyali fény.

– Jól van, viselkedek – kuncogott fel magában, majd ezúttal lassú léptekkel indult el, hogy Wolf is biztonságosan tudja követni őt. Pár lépés után beléptek az alagút bejáratán, Wolf aprót botlott egy kiálló kavicsban.

– Rémes vezér vagy. Szólni mégis ki fog arról, hogy göcsörtös a talaj? – förmedt rá dühösen.

– Ne nyavalyogj már annyit, esküszöm szólni akartam volna. Gyere szorosan mögöttem, a fejedre nem kell vigyáznod, elég magasan van a plafon – szólt halkan, miközben tovább indultak.

Csendben sétáltak a sötét folyosón, George tekintete a kövek közt ragyogó kékes, zöldes mohát vizslatta és azt a pár szentjános bogarat, ami betévedt az alagútba. Elfojtott magában egy-két keserű sóhajt, amiatt, hogy Wolf nem látja most mindezt. Játékosan hozzáért az egyik mohafolthoz, ami még fényesebben ragyogott fel a sötétben.

– Ez érdekes... – szólt halkan Wolf, amire kérdőn hátra pillantott. – Amikor láttam, hova akarsz vezetni, minden érzékszervem megbolondult. Nyirkos, csúszós, hideg köveket láttam, dohos, penészes, mocskos szag vett körbe... Olyan volt, mint valami börtön vagy csatorna. De most egész kellemes. A levegő tiszta, jól érzem, hogy ez moha? A folyosó végén pedig víz van, igaz? Egy tó vagy valami hasonló... a plafonról csepeg bele a víz.

– Wow – mosolyodott el George teljesen elképedve. – Igen, a falak itt végig mohával vannak tele, világítanak a sötétben, és vannak...

– Szentjános bogarak. Hallom, ahogyan repdesnek – szólt közbe Wolf mosolyogva. – Nem is tudom mikor láttam utoljára. Tudod, Dedvirnben nagyon kevés helyen lehet már látni őket.

– A barlangban majd megnézheted őket, szép és tágas hely lesz. Nemsokára ott vagyunk.

Csendben sétáltak tovább, George egyre izgatottabb lett, évek óta nem járt már ezen a helyen. Minél hamarabb a barlangban akart lenni, de ugyanakkor nem szerette volna Wolfot maga után rángatni, mint egy győzelmi lobogót. A félvér hangtalan, kecses lépteit hallgatta, amik csak akkor csaptak zajt, ha véletlen megbotlott egy kis kavicsban. Mikor meglátta az alagút végét, szíve hatalmasat dobbant. A barlangot ezüstös ragyogásba fonta be a Hold fénye, ami bevilágított a plafonon keletkezett résen. A falakat végig világító mohák és kúszónövények borították be, a plafonról kisebb nagyobb cseppkövekről csepegett alá a víz a barlang közepén álló kristálytiszta tóba. Szentjános bogarak százai repdestek a hatalmas térben. A tó felszínén visszacsillant az égen ragyogó csillagok képe.

– Megérkeztünk – terelte óvatosan maga mellé Wolfot, aki először csak fél szeméről húzta fel a sálat, hogy küldjön egy morcos pillantást George számára.

– Tizenhétszer botlottam meg, úgy volt, hogy szólni fogsz.

– Nem kellett volna csoszogni – felelte pimaszul. Wolf a szemét forgatta, miközben levette fejéről a sálat. Amikor felnézett, a lélegzete elakadt egy pillanat erejéig és ajkai elnyíltak az ámulattól.

George csendben nézte őt, ahogyan elvarázsolva, gondolataiban elveszve járta körbe a helyet. Maga sem tudta volna megmondani, hogy miért mutatta meg a féltve őrzött helyét. Még Lester és Sabrina sem tudott róla. Ez a hely csak az övé volt és egy olyan személyé, akinek a létezését le akarná tagadni.

– Én... jártam már itt... – szólt Wolf halk, bizonytalan hangon. Tekintete a plafonba vájt résen át a csillagokat fürkészte, majd a falakról lelógó világító növényeket pásztázta végig szemeivel.

– Mégis mikor jártál volna itt? – kérdezett rá hitetlenkedve. Soha senki nem járt itt. Csak ő maga és... Megrázta a fejét, el akarta hessegetni az elméjében megjelenő emlékeket.

– Lehet, hogy csupán egy álom lett volna? – gondolkozott el, miközben az egyik lelógó indához lépett és lágyan ujjai közé vett egy kék fényben vibráló virágot. – De akkor miért érzem úgy, hogy jártam már itt? Olyan ismerős, olyan... megnyugtató... – suttogta maga elé. – Oh, mily bolond vagyok – ingatta meg a fejét. – Mégis hogyan járhattam volna itt?

– Nem feleltél a kérdésemre – lépett közelebb hozzá, amire Wolf hirtelen feléje fordult. – Mikor?

– Gyermekként. Mindezt más szemszögből láttam. A növények nem voltak ennyire alburjánozva, a tavacska vize nem koptatta még el ennyire a köveket. Ott fent – mutatott egy távoli sarokba. – Egy furcsa madár fészkelt, a párjával mindig együtt jártak.

– Tizennyolc éve már, hogy a kriamris elvesztette a párját, és elköltözött innen. A fészke elhagyatottá vált, többé nem fog visszatérni – ajkait mély sóhaj hagyta el és a fejét ingatva lesütötte a szemeit. – Én lőttem le a párját, csúzlival.

– Ugyan mégis miért? – fordult hozzá Wolf ezúttal elszörnyedve. George vállat vont. Sosem tudta volna megmondani senkinek, hogy miért tette mindezt. Gyerek volt, abból az évből másra nemigen emlékszik, csak erre az emlékre. Ismét maga előtt látta a fénylő tollú kriamrist, akit célba vett a csúzlival. Pontos lövés volt, megölte őt, a madár lezuhant és élettelenül hevert a hideg köveken. A párja sokáig sírt mellette, napokig el sem hagyta a holttestét. Egy ideig azt hitte a kriamris párja bele fog halni a fájdalomba, de aztán mégis elrepült és azóta sem látta őt. Mégis miért ölte meg azt a madarat? A víz halk egyenletes csobogását bánatos dallam törte meg. Meglepetten kapta fel a fejét a tátongó rés irányába, ahol egy fénylő tollú madár alakja rebbent be a barlangba és visszaszállt az elhagyott fészekbe. Szomorú éneke megtöltötte a helyet és összefacsarta George szívet. Ismerős volt a dallamból áradó fájdalom, de mégis más volt, mint amire emlékezett. Wolf csendben hallgatta a madár énekét, szája csücske szomorúan görbült lefelé.

– Féltékeny voltam rá.

George suttogó hangját hallva ismét feléje fordult, a madár is abbahagyta az énekèt.

– Féltékeny? – vonta fel a szemöldökét, majd hitetlenkedve megcsóválta a fejét. – Féltékeny voltál és megölted őt?

– Gyerek voltam. Nem emlékszem már rá, hogy miért tettem. De tudom, nagyon fájt látni, hogy azok ketten odafent boldogak.

– Én is féltékeny voltam azokra a gyerekekre, akiknek volt édesanyja, mégsem öltem meg a mamájukat, csak azért, mert azt akartam volna, hogy átérezzék a fájdalmamat.

– Az Ördög fia vagyok, te meg egy angyalé. Ne akard megérteni azt, hogy mit és miért teszek.

– Nem fogok veled veszekedni mindezen – sóhajtott fel egy fejcsóválás közepette. – Mindegy. Zárjuk le a témát. Én állom a szavam, ha egyszer kimondom. Tégy, amit akarsz... – tárta szét kezeit, majd ernyedten engedte, hogy karjai a testének csapódjanak ismét. George kifejezetten kellemetlenül érezte magát a helyzet miatt, pedig az évek során nem egy kellemetlen pillanatot kellett olyan irányba terelnie, hogy jól jöjjön ki belőle.

– Én is állom a szavam – felelte végül, amire egy biccentést kapott csupán. Lemondóan felsóhajtott, ezt a helyzetet sehogy sem fogja tudni jó irányba terelni. Tett egy lépést Wolf felé, aki ezúttal nem hátrált meg, a büszkesége nem engedte. Erős szikla volt a pusztító viharban, a tekintete rideg volt mint a fagyos téli táj, ahol az ember nem talál menedéket, ami megóvhatná egy vihar elől. George elbizonytalanodott. Ha most visszalép, akkor több esélye nem lesz, és elveszti a fogadást. Ha viszont azt teszi, amihez ért, akkor is veszíteni fog, mert alkut kötött. Nem fog tudni nyerni. Saját maga alatt vágta a fát. Nincs remény, soha nem is volt esélye nyerni. Talán annyi nyeresége lesz, hogy megcsókolhat egy angyali teremtményt, és talán lesz egy nyugodt éjszakája. Mikor a rideg, kék szemekbe nézett, megértette, hogy Wolfnak valóban semmit nem fog jelenteni most mindez. Feláldozná az első csókját, hogy végre valahára békén hagyja őt.

Közvetlen Wolf elé lépett, vonakodott, rosszul érezte magát, amiért vesztésre állt. Eszébe jutott Alec, aki a nyáron sírva mesélt arról, hogy élete társa milyen rideg, visszautasító szemekkel nézett vissza rá. Vajon az a róka tényleg hasonlóan nézett akkor a barátjára? Nem. Balgairról tudta, hogy a szíve mélyén szereti a herceget, de mindezt elnyomta a rettegése és a halálfélelme. Wolf nem félt, hanem undorodott. Nem azért néz most rá úgy, mert félne a következményektől. Undorodott, és ezt George tudtára akarta adni a rideg tekintetével és az összepréselt ajkaival. A daemolius már várta, hogy a félvér összefonja a karjait a mellkasa előtt, ezzel még nyilvánvalóbbá téve, hogy ne merjen közeledni hozzá. Még egy lépést tett, mindvégig Wolf tekintetét fürkészte, de nem látta benne azt a halovány csillanást, amit a minap felfedezett benne. Ha látná, akkor reménykedne, hogy talán mégsem olyan kényszerű ez a helyzet a számára. Lassú, óvatos mozdulattal emelte fel jobbját, hogy Wolf füle mögé tűzzön egy kusza ezüstszín tincset, ujjai alig láthatóan, de remegni kezdtek. Az ifjú pillantása nem változott, megvetően nézett szembe a daemoliussal, akinek az ujjai ezúttal az arcára akartak simulni. George szíve a torkában dobogott, ujjbegyei bizseregni kezdtek, ahogyan Wolfhoz ért. Eddig is érezni vélte a másikból áradó tiszta, makulátlan fényt, de mintha most felerősödött volna mindez. Valóban olyan puha és selymes volt a bőre, mint ahogyan azt gondolta.

Szó nélkül tűrte, hogy George ujjai az arcát cirógassák, majd az állára csusszanak, miközben a férfi lesütött szemekkel odahajolt hozzá. Visszafojtotta lélegzetét, amikor a fekete tincsek a homlokát csiklandozták és a daemolius ajkai már-már az övéhez értek. George nem csókolta meg azonnal, várta a jelzést, amiről tudta, hogy sosem fogja megkapni. Azt szerette volna, ha Wolf közelebb simul hozzá, hogy egy reszketeg sóhaj elhagyja a száját, esetleg megremegjen az alakja. De nem kapta meg azt amire vágyott. Homlokát finoman nekidöntötte Wolfénak, szemeit lehunyva egy hosszabb pillanat erejéig csendben élvezte azt az erőt ami körbe lengte a félvért. Makulátlan, becses fénye volt, mint a csillagoknak az égen. Áhítozott utána, magáénak akarta tudni, de korántsem azért, hogy megrontsa. Szerette volna ha betöltené azt az űrt, amit mindig is érzett, habár sosem tudta volna megmondani, hogy mi hiányzik belőle annyira. Lassan közeledett hozzá, megtört lelke mélyén talán még félt is valamennyire, mintha nem is Wolfnak, hanem ő neki lenne ez az első csókja. Ajkaik alig simultak össze, amikor végig futott rajta egy furcsa érzés, pusztító és taszító volt, de ugyanakkor úgy érezte, mintha egy pillanatra ismét eggyé váltak volna lelke darabokra tört részei. Olyan volt, mintha erős áramütés érte volna, aminek hatására szárnyai kivágódtak. Ijedten hőkölt hátra, de nem amiatt, hogy ez az erő végig cikázott rajta. Szíve kihagyott, amikor a torkának szegülő kard pengéjén megcsillant a kék virágok fénye. Wolf remegve tartotta jobbjában a díszes fegyvert, megijesztette őt az, hogy George szárnyai kivágódtak, és hogy a tarkójába nyillalt a fájdalom. A daemolius lassan emelte meg kezeit, nehogy Wolf támadásnak vélje a mozdulatot.

– Szép fegyver – szólt a megszokottnál magasabb hangon, amit az ijedtségének tudott be. Nagyot nyelt, amikor ádámcsutkáját csiklandozta a kard hegye. Wolf mintha mély álomból riadt volna fel, meglepetten pislogott egy sort a kezében tartott fegyverre.

– Mégis... – hangja megremegett miközben leeresztette a kardot. – Eddig soha... – tekintete a pengét díszítő vésett motívumokon időzött, majd az ezüstös keresztvasban csillogó kék drágakövekre pillantott. Ujjai remegve simítottak végig a markolatot borító bőrrel bevont felületen. A kard felragyogott a kezében, majd fénylő porrá vált, ami rácsavarodott jobb kezén a mutatóujjara, hogy ott egy ezüstös fényben ragyogó gyűrű alakját vegye fel.

– Mégis... – hebegett teljesen ledöbbenve, majd inge gallérja alá nyúlva körbe tapogatta nyakát, de nem találta a nyakláncot, amit éjjel nappal viselni szokott, tanácstalanul felnézett az előtte állóra.

– Ne nézz így rám. Nem értek annyira a fegyverekhez – emelte fel kezeit védekezően ismét. – Ezekhez meg pláne.

– Apám adott egy nyakláncot – szólt halkan, miközben ismét körbe tapogatta a nyakát, majd az ujján levő gyűrűre pillantott. – A bácsikám azt mesélte, hogy elvarázsolt fegyver, de... soha nem öltött még alakot nekem.

– Lehet nem fogadott el a gazdájának – vont vállat George, habár több ötlete nem volt ennél. – Ha nyaklánc volt, akkor az apád nemigen használhatta a fegyvert. Nem volt a keze ügyében. Most viszont gyűrű lett belőle, ami azt jelenti, a fegyver úgy akarja, hogy kéznél legyen, ha szükséged lenne rá. Kellően vérig vagyok sértve, hogy tőlem akar téged védeni ez a nyavaja.

– Esélyem sem lenne ellened. Csupán... még sosem ijesztett meg senki ennyire. Lehet ez volt az oka – sóhajtott fel majd átmasszírozta a tarkóját. – A nyavaja essen belé, lehet Peternek igaza van, és belső sérülésem lenne?

– Napokkal ezelőtt volt a párbaj, helyre kellett volna már jönnöd, nem? – kérdezett rá talán sokkal nagyobb aggodalommal a hangjában, mint szerette volna.

– Lassabban gyógyulok, van egy-két seb, ami még mindig kötés alatt van, mert félő, hogy felszakadna – sóhajtott fel lemondóan. – Holnap visszamegyek az orvoshoz – tette hozzá, majd tekintete megakadt George fekete tollas szárnyain. – Azt hittem bőr szárnyaid vannak.

– Nem – fordult el tőle úgy, mintha Wolf megjegyzése hatalmas sértésként érte volna őt. – Angyalnak születtem, de mivel hiányos volt a lelkem így... Mindegy is. Nem lényeges. Tollas a hátam, és gyűlölöm. Gyere, visszaviszlek a kastélyba. Későre jár – tette hozzá csalódottan, miközben visszahúzta szárnyait.

– Javíts ki, ha rosszul tudom, de ez nem számít csóknak, nem? – szólt utána Wolf vonakodva, amikor a daemolius a kijárat fele vette volna az irányt. George meglepetten fordult vissza hozzá, amire a félvér lesütötte a szemeit. – Nem akarom, hogy félre értsd, csupán igazságtalannak érzem most mindezt, és amúgy is... fegyvert szegeztem a torkodnak a semmi miatt.

– Szóval kiváncsi lennél, hogy milyen egy igazi csók...? – lépett ismét eléje ezúttal sokkal magabiztosabban. – Valamilyen szinten francia vagy, igaz? Nem sértődsz meg egy francia csóktól, ugye?

– Fogd be, és csinálj amit akarsz, van jobb dolgom is, mint veled enyelegni – sóhajtott fel fáradtan.

– Jól van, Bolhás.

– Nem vagyok bolhás – horkantott fel sértetten, amikor szembe találta magát George pimasz tekintetével és mosolyával.

– Legyen úgy, ahogyan akarod... Fenség – tette hozzá némi habozás után. Wolf a szemét forgatta minderre.

– Nem érdemlem meg, hogy így nevezz – suttogta maga elé, amikor George visszahajolt hozzá. – Egyszerű földön futó vagyok.

– A lelked nemesebb, mint azoké a főúri polyácáké, akiket ismerek. Tudod... néha emlékeztetsz valakire...

– Igazán? – kérdezett vissza zavarában. Tett volna egy reszketeg lépést hátra, de George keze a derekára csúszott és nem engedte, hogy kihátráljon a helyzetből.

– Csupán azt nem tudom, hogy ki az, akit az eszembe akarsz juttatni olyankor... – suttogta az ajkaira, amire Wolf nagyot nyelt, ezzel egy elfojtott elégedett mosolyt csalva George arcára. – Egy megfakult kép táncol a szemeim előtt, valami olyan, amire emlékeznem kellene, de mégsem tudok.

– Kívánom, hogy egyszer eszedbe jusson – szólt halk, reszketeg hangon, amikor ajkaik összesimultak.

Ezúttal is belenyilallt a fájdalom a tarkójába, el akart hátrálni, ajkain nyögés szakadt fel, ami hamar elfulladt a csókban, amikor George jobb kezével a hajába túrva vonta közelebb magához és nem eresztette őt. A fejében egy ér lüktetni kezdett, minden egyes szívdobbanására fájdalom hullámzott végig a testén. Nem tudott a lágy ölelésre koncentrálni, sem a puha ajkakra, amik az övéhez simultak valahányszor felnyögött volna a fájdalomtól. Teste remegni kezdett, lángokban állt minden porcikája, szeme sarkán kibuggyant egy könnycsepp.

– Lu... – Hangja megremegett a torkát fojtogató sírástól. Kezeit maguk közé akarta húzni, hogy eltolja magától a férfit, de az nem engedte őt ezúttal sem.

George nem akarta elengedni, amíg rá nem jön, mi a probléma forrása. Érezte, hogy Wolf szenved, hogy menekülne mellőle, de fogalma sem volt róla, hogy miért. Néha elfojtott magában egy morgást, amikor testén kellemetlen érzés futott végig. Taszitotta őt az erő, és amikor mégsem hátrált meg, akkor törött lelkét ostromolta a fájdalom. Valami el akarta őt belülről pusztítani, és úgy gondolta, hogy hasonló fájdalmat élhet meg Wolf is. Minden erejével arra összpontosított, hogy megtalálja a probléma forrását, de bárhogy kereste, nem találta.

– Lu... – Wolf lelke zokogva menekült volna a fájdalomtól.

– Kérlek, tarts ki egy kicsit – súgta maga is remegő hangon. A lelkét összeroppantó energia egyre erősebbé vált. Nem fogja tudni megtalálni a forrását. Éppen el akarta már engedni őt, amikor Wolf ugyancsak szabadulni akart volna. George ujjai a félvér tarkójának irányába csúsztak meg. Szívéről hatalmas kő esett le, nem érdekelte az sem, hogy ujjait talán megégette a mágia. Megtalálta a varázserő központját.

– Shhhh, semmi baj – suttogta a halkan zokogó Wolf ajkaira miközben finoman végigsimított a tarkóján. Ujjai alatt alig érezhetően, de mintha rúnák nyomát vélte volna felfedezni. – Van itt egy csúnya kis varázslat.

– Szedd le, bármi is az... szedd le – szűrte ki összeszorított fogai közt a szavakat. Ujjai görcsösen markoltak bele a vörös ingbe, amikor arcát belefúrta a férfi vállába.

– Egy pillanat és szabad leszel – felelte mielőtt ismét csókba hívta őt.

Bal kezével félre húzta Wolf tincseit, hogy ne takarják a nyakát, jobbján az ujjait vérvörös mágia fonta körbe, ami a félvér tarkóját célozta meg, mint milliónyi nyílvessző. George lelke hangos roppanás közepette tört még apróbb darabokra, amikor az általa kreált varázserőre a másik mágia támadással felelt. Nem evilági varázslat volt, sokkal erősebb, sokkal ősibb annál, amiket valaha is megismert. Szeme sarkán kibuggyant egy könnycsepp. Nem fogja kibírni.

Amikor már azt hitte, minden remény elveszett és ő maga talán belepusztulna mindebbe, hallott egy másik roppanást is. Halk volt, mintha csupán egy hajszálrepedés keletkezett volna egy üvegfalon. Szíve hatalmasat dobbant, amikor Wolf ujjai a hajába túrtak és mélyen belemarkolva rántotta őt magához. Újabb roppanás, tovább szaladt a repedés az üvegen, a félvér ajkain sóhaj szakadt fel, oly szenvedéllyel csókolta őt, hogy George térdei megremegtek. Viszonozta a csókot, tomboló tűzvészként lobbant fel benne minden olyan vágy, amiről eddig csupán álmodozni mert. Testét hatalmas hullámként öntötte el az az erő, amit haloványan érzett, amikor Wolf mellett lehetett. Az egekbe repítette őt, a felhők közt járt. De még többet akart, ölelni, csókolni azt, aki után a szíve sóvárgott annyi éven át. A hiányzó darabot, aki nélkül sosem érezte egésznek magát. Fel sem fogta hogy ujjai már a kék ing gonbjain táncolnak, csupán akkor eszmélt fel, amikor tenyere rásimult Wolf felhevült felsőtestére, és az ifjú megremegett az érintése alatt. Vadul csókolta őt, mintha nem lenne holnap és csupán ez az egy éjszaka lenne az övüké. Kéjvággyal telt sóhajaikat elnyelték a barlang falai, titokban tartva minden pillanatot. Wolf lábai egy sóhaj közepette összecsuklottak, amikor George a nyakát hintette tele csókokkal. Hangos zihálás közben rogyott a hideg földre, teste lángokban állt, tekintete előtt minden összemosódott kivéve egy alakot, egy angyalt, aki vette a bátorságot hogy megszabadítsa őt a láncaitól. Hallotta ahogyan megreped a csuklóit és bokáit körülfonó rideg fém, érezte, ahogyan a bilincsek szorítása enyhül, de még nem szabadulhatott a fogságból. A varázs túl erős volt, még George számára is. Hiába tört be a börtönébe, hogy kiszabadítsa őt, a bilincsek nem eresztették. Csak a börtönőr kulcsaival szabadulhat majd. Az ajtó nyitva, a szabadság hívó hangja ott táncolt a cella falai közt, de ő mégsem szabadulhat. Kell az őr, kellenek a kulcsok. De addig is, a párja itt van vele, mellette fog maradni, míg az őr visszatér. Vissza fog térni, megígérte. Szabaddá fogja őt tenni, megígérte, hogy csak egy kis időre kell rabként láncra verve élnie, messze a szabadságtól, messze Tőle. Talán azért kellett most szenvedniük, hogy az őr tudjon erről, hogy megjelenjen a sötét folyosón a kulcsokkal. Amikor George letérdelt eléje és csókba hívta őt, hallani vélte a kulcsok csörgését, de az is meglehet, hogy csupán a láncai zörögnek.

– Te vagy az... – suttogta George az ajkaira egy-egy csók megszakításának közepette. Tenyere lágyan simult Wolf arcára, aki a vörös inget markolva vonta közelebb őt magához. – Te vagy az, aki miatt az a madár meghalt. Téged vesztettelek el, a te hiányod szülte a féltékenységet.

– Nem álom volt csupán? – kérdezte félve. Már a saját emlékeiben sem biztos. A sötét cella, a magányos napok összezavarták őt.

– Nem álom volt – felelte George olyan magabiztosan, hogy immár ő maga sem kételkedett ebben.

Szívét boldogság töltötte el, együtt szárnyalt a madarakkal az égen. Nem érdekelte már a bilincs, ami fogva tartotta őt, amíg Ő vele van, minden egyes pillanat többet ér, mint a szabadság érzete.

A lelkükben tomboló szenvedélyeket hideg víz hűtötte, amikor a tóba estek. Wolf nagyokat prüszkölve bukkant fel a víz alól, míg George egy halk kuncogás közepette próbált megszabadulni a felsőtestére ragadt ingtől. Izmai domborulatán játékosan versenyezve futottak végig a vízcseppek, amikor beletúrt koromfekete tincseibe és hátrafésülte őket egy laza mozdulattal, hogy ne a szemébe csepegjen róla a víz. Wolf közelebb húzódott hozzá, karjaival körülkulcsolta a daemolius nyakát, akinek kezei a félvér derekára csúsztak és úgy vonta olyan közel magához, hogy felsőtestük összesimuljon. Lágy szerelmes csókokat váltottak, néha egymás szemébe nézve figyelték, mikor fog a felszínre törni igazán a lelkükből áradó ragyogás.

– Légy az enyém – bújt hozzá George, arcát belefúrva Wolf nyakába.

– Bolond, mindig is a tied voltam – mosolyodott el magába.

A lágy csókokat hamarosan ismét a vad szenvedély töltötte meg, és a barlang hűséges társként nyelte el a két fiatal által elsuttogott szavakat, a vággyal telt sóhajokat. A tó vize hangos csobbanással kísérte hullámzó mozgásuk, a sziklaperem olykor belevágott a bőrükbe, de csupán kellemetlen horzsolások nyoma maradt utána. George lelkének darabkái lassacskán ismét eggyé váltak, a sok elszenvedett fájdalom lepergett róluk, és új fénnyel töltötték meg a daemolius testét. A fellegek közt járt, úgy érezte mintha szárnyalna, szabadon, mintha semmi szörnyűség nem létezne a világon. Egy messzi tájon járt, messze a világuktól, egy olyan helyen, ahol csupán ők ketten léteztek. Egy olyan helyen, ahol nem érheti őket fájdalom, ahol biztonságban vannak. Szorosan ölelte magához a párját, lelkének hiányzó darabját. Csókolta és oly sokszor súgta meg neki, mennyire hiányzott számára, és nem tudna létezni nélküle, hogy már maga sem tudva volna számon tartani mindezt. Wolf hűségesen követte minden mozdulatát, ezúttal nem keresett magában hibákat, tökéletes volt az összhang közöttük. Együtt táncoltak a csillagokkal az égen, úgy, mint egyszer nagyon régen. Hiába érezte magán a gonosz bilincsek súlyát, nem érdekelte. Egyszer, mintha hallani vélte volna a börtönőr lépteit, a halk járását, amit elnyel a padló. Érezni vélte a pillantását, és titkon elmotyogott magában egy imát, hogy az őr megszabadítsa őt. Ha szabad lehetne, mindenét odaadhatná a párjának, amíg a láncok fogvatartják őt, addig nem lehetnek igazán egymásé. Mikor szembe nézett a párjával a koromfekete szemek helyét gyémántfényű tiszta ragyogás vette fel. George haja kifakult, az övéhez hasonlóan ezüstös árnyalatban ragyogott.

– Jöjj velem – suttogta ajkaira, de Wolf csupán a fejét tudta rázni. – Kérlek, Laramie... jöjj velem – könyörgött neki. Esdekelve nézett bele a kék szemekbe, amikből könnyek csordultak alá.

– Nem tudok, nem lehet... – sírt halkan. – Láncra vertek, nem engednek ebből a halandó testből. Menj nélkülem, várni foglak.

– Nélküled ne... – Hangja elfulladt egy csókban, Wolf szorosan ölelte őt, ezúttal maga diktálva testük hullámzó mozgásának ütemét. Arcán lecsordult egy könnycsepp, amikor arcát nekidöntötte George fejének. Ő nem lehet szabad, még nem, de a párja szabadon szárnyalhat. Karmai kiugrottak és mélyen felkarcolták a George hátának nyomodó szikla felületét. Testét forróság öntötte el, lelke szabadulni akart a bilincsek közül, de azok erősen fogták őt és nem eresztették. Egy pillanat erejéig látni vélte a hófehér, ragyogó tájat, hallotta a fűben csilingelő virágok dallamát. De a kép hamar szertefoszlott a szemei előtt. Arcán újabb könnyek szöktek alá, amikor párja ölelése halk zihálás közepette elernyedt és feje bágyatagon a vállára bukott. Szorosan hozzábújva ölelte őt, halkan szuszogva figyelte ahogyan George haja lassacskán ismét befeketedik.

– Gabriel a gondjainkra akar bízni egy lelket... közülük – suttogta erőtlenül, amikor megemelte fejét. Wolf lágy csókot lehelt az ajkaira, amikor a párja bágyatagon felnézett rá.

– Vigyázni fogunk rá – felelte halkan, majd ismét csókba hívta őt.

Emlékeik fakulni kezdtek, szívüket enyhe keserűség töltötte meg, amiért halandó életükben megfosztják őket azoktól az emlékektől, amiknek tudatában van a lelkük. Wolf ajkait mély sóhaj hagyta el, amikor George halk morgás közepette szorosan hozzábújva ölelte őt.

– Wolf... – mordult bele a sápatag bőrbe, miközben elnyújtotta az o betűt. Az említett kérdőn felvonta a szemöldökét.

– Hm?

– Van kedved velem tölteni az éjszakát? – kérdezte reménykedve, miközben lágyan közelebb húzta magához, hogy Wolf is szorosabban ölelje át a derekát a lábaival. Idegesen beharapta az alsóajkát, amikor párja ismét felvonta egyik szemöldökét, és végigmérte őt. – Légyszi?

~*~

Sziasztok!
Ez a rész a megszokottnál kicsit hosszabb lett ugyan, de nem akartam ketté bontani. :D
A következő fejezetben majd még kaptok egy kicsit a cuki pofa oldalukból, de aztán visszatérünk a jó öreg, megszokott utálkozós karaktereikhez. És hamarosan megtudhatjátok, hogy milyen titkokat és bűnöket rejt a föld alatt Sketinger. ;)

Puszi,
makmo57