Sötétség ereszkedett a tájra, az utcalámpák barátságos sárgás fénye világította csupán meg az utakat. A kisvárost vidám csevegés töltötte meg, fellendült az éjszakai élet. Voltak akik beültek egy étterembe, mások a klubokat keresték fel, egy-két diák az utcákat járta és élvezte a kora őszi estét. Az öreg híd vaskos pillérei alatt halkan csobogott át a keskeny folyó, felszínén felcsillant a lámpák fénye. A hídon elhelyezkedő egyik díszes kandelláber alatt egy magányos fiatal ácsorgott, a híd vaskos korlátjára könyökölve meredt maga elé. Nem figyelt a hídon áthaladó alakokra, sem arra, ha valaki felismerte őt. Elengedte füle mellett, ha összesúgtak a háta mögött. Tekintetével mindvégig a folyó sodrását figyelte, ami sötét volt, mint maga az éjszaka. Lopva felpillantott az égre, keresve a csillagokat, a ragyogó Holdat, de sötét fellegek tornyosultak Sketinger felett. Lemondóan felsóhajtott, miközben ismét a folyóra vezette a tekintetét. A harangtorony hangos kongatással jelzett. Negyed tíz – konstatálta magában az időt, majd beletúrt a homloka elé lógó fekete tincsekbe. Mégis kit akar átverni? Dühösen feltolta magát a korlátról, hogy visszatérjen a szobájába, amikor szeme sarkából megpillantott egy ismerőst. Ledöbbenve fordult a parton álló tétova alakhoz, aki mindenhova nézett, csak őrá nem. Mégis eljött. George szíve nagyot dobbant és halovány, boldog mosoly kúszott az arcára. Tekintete végigfutott Wolf alakján, a hanyagul felkapott, gyűrött kék ingen, a fekete farmeron, a be nem kötött csizma cipőfűzőin. A haja hatalmas hullámokban omlott alá vállára, mintha mindeddig felkötve hordta volna, az arca is ki volt pirosodva.

– Bongani kitette a szűröm és elzavart pihenni – mormogott magában a félvér, mindezzel megmagyarázva, hogy miért nem maradt még a teremben gyakorolni.

– Mindent értek – kuncogott fel George. Mégis hogyan gondolhatta, hogy este nyolckor tényleg megjelenne itt? Kezeit zsebre vágva indult el Wolf felé, aki ezúttal a híd végében álló két hatalmas kőszobrot figyelte. Sehogy sem tudott rájönni, hogy milyen lényt akarnak ábrázolni. – Az arcodból ítélve, valami még mindig nem úgy megy, mint szeretnéd.

– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez nem igaz – húzta el a száját egy fintor közepette. – Figyelj, Lucas... – sóhajtott fel, amikor a daemolius eléje lépett. – Kössünk alkut.

– Alkut? – hökkent meg, amire a másik bólintott. – Milyen alkura gondolsz?

– Te nem a barátkozó típus vagy – szögezte le az álláspontját Wolf, amire a másik egy vállvonás közepette bólintott, mert igaz volt a felvetés. – Csak akkor mész oda valakihez, ha akarsz tőle valamit. A tegnapiból tanulván engem fel akarsz szedni. Igazam van? – Kérdésére bólintás volt a válasz. – A reggeli incidens után viszont visszavettél a stílusodból, ami miatt abban reménykedem, hogy kezded felfogni, hogy ez a dolog nem működő képes. Ugye? – kérdezte reménykedve, George a homlokát ráncolva gondolkozott. – Mondd, hogy felfogod végre, hogy nem akarok a szeretőd lenni – sóhajtott fel elkeseredve.

– Tegyük fel, hogy felfogtam, habár nem akarnám elfogadni a tényt, hogy visszautasítasz engem! – felelte egy szemforgatás közepette, miközben mellkason bökte magát. Soha senki nem utasította még vissza. Mégis miért nem alkalmaz varázslatot? Simán megtehetné. Egy tucat angyalt vitt már úgy az ágyába, és egy megfelelő bűbájjal nyert ügye lenne ezúttal is. Felbátorodva visszafordult Wolfhoz, hogy ezúttal behálózza őt, de amikor szembe találta magát az elkeseredett, könyörgő tekintettel, minden terve elszállt a szélben. Szíve összeszorult a látványtól. Mindig is a gyengéje volt az, ha a kutyája, Zero ilyen szemekkel nézett fel rá. Bűnbánó volt, pedig semmi rosszat nem tett, elkeseredett volt, mintha évek óta láncra lenne verve és a gazdája csupán bántani tudta volna eddig. George idegesen nyelt egyet és hálát adott, amiért a parton voltak és nem a hídon. Az a fájdalom, ami a kék szemekben sötétlett azt sugallta neki, hogy a félvér talán képes lenne a folyóba ugrani, ha így folytatódik mindez.

– Kezd eleged lenni belőlem, igaz? – kérdezett rá, miközben megvakarta a tarkóját, amire egy apró bólintás volt a válasz. George magába fojtott egy grimaszt. Nem veszítheti el a fogadást, de a lelke nem engedi, hogy folytassa ezt a játékot. – És gondolom azt akarod, hogy hagyjalak békén.

– Igen – felelte halkan, majd a füle mögé igazított egy kusza tincset, amikor feltámadt a szél. – Ezért gondoltam, hogy kössünk alkut. Így, talán valamilyen szinten mind a ketten megkapjuk, amit akarunk.

– Valamilyen szinten? – ráncolta ismét össze a homlokát.

– Nem szándékozom együtt hálni veled – emelte fel mutató ujját, majd csendesen folytatta, mintha egy sötét cellába zárt rab lenne, aki a kivégzése előtt áll és az utolsó kívánságát szeretné elmondani. – De ezt leszámítva, csinálsz amit akarsz, engem nem érdekel. Cserébe azt szeretném, ha holnaptól úgy viselkednénk, mintha sosem ismertük volna egymást. Te jobbra mész, én pedig balra, és békén hagyjuk egymást. Ez így fer ajánlat, ugye? – nézett fel rá reménykedve.

– Mélységesen értékelem, hogy magad akarod megoldani a helyzetet és nem küldöd a nyakamra Doriant – felelte egy biccentés közepette, majd lemondóan felsóhajtott. – Legyen, áll az alku. Ígérem békén hagylak holnaptól. Ami pedig az éjszakát illeti, egyezzünk ki abban, hogy eljössz velem egy randira és váltunk egy csókot – tette hozzá kihangsúlyozva azt, hogy egyetlen csókról lesz szó. Wolf szája csücske mosolyra görbült, amikor a daemolius feléje nyújtotta jobb kezét.

– Áll az alku – felelte egy biccentés közepette, majd kezet ráztak. Tekintete felragyogott és az elkeseredésből fakadó sötétség szertefoszlott a szemében, akárcsak a sötét fellegek, amik ott lebegtek Sketinger felett. – Hova szeretnél menni? – kérdezte mosolyogva, mintha soha nem is létezett volna az a bánat, ami a lelkét nyomta. George hümmögve gondolkozott, próbálva elrejteni az arcára kúszó mosolyt, ami kikívánkozott volna belőle. Nem akarta a félvér tudtára adni, örül annak, hogy immár sokkal jobban érzi magát mellette.

– Valami olyan helyre, ahol a finnyás, úri gyomrod elégedett lesz az ételekkel – szúrta oda csipkelődve a választ.

– Láttam egy pizzázót az egyik sarkon, egy kis szelet pizzát meg tudok enni.

– Egy kis szeletet? – pislogott ledöbbenve, majd csuklón fogta Wolfot és az alkarjához illesztette a sajátját. – El fogsz fogyni, ha nem eszel – tette hozzá elszörnyedve, amikor a saját alkarjának alig a felét tette ki a félvéré, aki jót kuncogott George ledöbbent arcát látva.

– Évekig étkezési zavarral küzdöttem, egy tányér saláta láttán a mai napig elfog a zokogás és elhányom magam – felelte, amikor George elengedte a csuklóját és kicsit hátrébb lépett, hogy megadja a személyes teret, amire a félvér vágyott a minap.

– Anorexia? – kérdezte vonakodva, tudta, hogy kényes terepre érkeztek és nem állt szándékában megsérteni őt. Wolf aprót bólintott. – Nálam ortorexia, de a doki szerint kacsintgatok a bulimia irányába is – tette hozzá őszintén. Ritkán beszélt bárkinek is arról, hogy kényszerűen csak egészséges ételeket tud enni. Vizsga szezonban pedig mindig rátörnek a falásrohamok, amik miatt sokszor hánytatja meg magát és túlzásba esik az edzőtermi gyakorlatok végzésében is. Wolf megértően bólintott egyet.

– És... javuló félben vagy? – kérdezte finoman puhatolózva, amire George leginkább a fejét ingatta, de közben bólintott is egyet. – Akkor mi legyen?

– Sushi? Aztán mivel nincs olyan hideg, esetleg egy gombóc fagylalt vagy valami? Fizetem, bárhova is megyünk – tette hozzá miközben lezseren zsebre vágta a kezét. Valamiért sokkal könnyebbnek érezte a lelkét amiatt, hogy elmondhatta valakinek a baját és az illető értette is, hogy miről van szó. Lestert megeskette, hogy sem a huguknak, sem az anyjuknak nem szól soha arról, amit magával művel. Wolfról viszont tudta, hogy sosem járna el a szája.

– Oké, ez jól hangzik. Oh, amúgy... – fordult utána, amikor George elsétált mellette. A férfi megtorpant és kérdőn felvonta a szemöldökét, majd együtt tovább indultak a széles macskaköves úton. – Meglehet, hogy három napja vagyok csak itt, de... már előtte is feltűnt, hogy... Itt Manheiában mindenki tökéletes? – kérdezte hitetlenkedve, George nem értette a kérdést így ismét megtorpant, kérdőn végigmérte Wolfot, aki zavarában elmosolyodott. – Mármint, Popperen kívül sehol egy szemüveges alkat, egyetlen túlsúlyos egyént sem láttam, mozgás sérült vagy más betegségtől szenvedő lénnyel sem találkoztam.

– Oh, értem mire gondolsz – bólintott egyet a daemolius, majd intett egyet, hogy menjenek tovább. – A mi világunkban mindenki bájitalokat iszik. Tisztelet a kivételnek – tette hozzá egy biccentés közepette. Wolf kíváncsian hallgatta őt, ami felvillanyozta jókedvét és sokkal élénkebben kezdett el magyarázni. – Van egy-két méreg drága cucc, de szinte bármit képesek helyrehozni. Izmot építenek a semmiből, karcsú leszel tőlük, de közben annyit ehetsz, amennyit akarsz. Helyre tudják hozni az összes létező betegséget. Van olyan, ami ideiglenes, de olyan is van, ami nagyon tartós. Általában a tartós bájital a gazdagabb körökben kelendő az ára miatt, az ideiglenest pedig bárki megengedheti magának. Vannak, akik nem használják ezeket a cuccokat, mint például ott van Popper. Vagy hogy nagyobb nevekkel dobálózzak, ott van Francois Garou, a Véreb. Félig vak volt, a háború alatt a Vaskarom kikapta a szemét és a Véreb hiába volt az egyik legbefolyásosabb személy a hazájában, irtózatos vagyonnal megáldva, nem gyógyíttatta meg magát.

– Bárcsak tudnám, mégis miről beszélsz – mosolyodott el Wolf egy fejcsóválás közben. George a döbbenettől ismét megállt.

– Ne mondd, hogy nem hallottál még erről – nézett vissza rá tágra nyílt szemekkel, de Wolf csupán a fejét ingatta. – Várj, te a másik világból való vagy... Oh így érthető – bólintott egyet magában, miközben megmasszírozta az orrnyergét, majd intett egyet a fejével, hogy induljanak tovább. – Akkor úgy magyarázom, hogy neked is érthető legyen. Nálatok két világ méretű háború volt, ami elvileg azért robbant ki anno, mert lepuffantottak valami trón örököst. Na már most, nálunk az a szokás hogy csináld nagyban vagy bele se kezdj. Szóval nálunk csak világ méretű háborúk robbantak ki mindig is. A legutóbbi pont párhuzamosan zajlott a tiétekkel, tudod azzal, amikor az a furcsa bajszos festő fickó kavarta a szart.

– Őszintén elgondolkoztat a dolog, hogy okos lennél, de magasról teszel a háborús dolgokra, vagy szimplán hülye vagy és nem jegyzel meg semmit – ingatta meg a fejét rosszallóan egy szemöldök ráncolás közepette.

– Kikérem magamnak – horkantott fel sértetten, majd egy csettintésére vörös inge és fekete farmere tűzvörös katonai egyenruhává változott, amit arany gombok díszítettek. Szíve felett egy lófej és egy kard motívuma helyezkedett el. Wolf ledöbbenve pislogott, míg a daemolius büszkén kihúzta magát. – Ez amolyan puccos díszegyenruha, amit azok kapnak, akik hozzám hasonlóan a Lovasokkal kapcsolatban szakosodtak. Az én területem a Háború és minden, ami hozzá tartozik. Csak tudod mi a szomorú? Hogy Blackpool elküldte a legjobb tanárokat, bukott angyalok, démonok, lidércek tanítottak ezen a szakon, amikor ide jöttem. Most mink maradt? Egy-két mágus és dilis öreg bagoly, akik azt sem tudják eszik-e vagy isszák, amit tanítanak. Ha kérdezel valamit, nem tudnak épkézláb választ adni – mordult fel dühösen, majd egy intésére ismét civil ruhája öltötte fel alakját. – Ilyenkor jön jól, hogy a faterom az Ördög – villantott egy széles mosolyt, majd intett egyet, hogy menjenek tovább. – Neki mindig vannak kapcsolatai és sok helyre mehetek kérdezősködni.

– De miért lettek elküldve azok a tanárok? – gondolkozott el hangosan Wolf, amire a másik csak vállat vont.

– Ördög tudja, valakitől hallottam, hogy valamit szerveznek Odelent és visszahívtak mindenkit, akit csak lehetett és vevő volt rá. Szerintem Blackpool is ezért engedte el őket, habár így hatalmasat romlott a színvonal.

– Ezt... sajnálattal hallom – szólt együttérzően, de George csak legyintett egyet.

– Nincs értelme sajnálni. Na de visszatérve... – szólt ismét izgatottan. Szeme sarkából Wolfra pillantott, hátha untatja a téma, de a félvér kíváncsian figyelt, így boldogan folytatta a magyarázást. – Ugye az a két háború párhuzamosan futott, ami azért érdekes, mert voltak olyanok, akik ingáztak a két világ között. Ilyen volt a Vaskaromként ismert báró is, aki Dedvirnben sokáig a Luftwaffe tisztjei között szolgált majd SS tiszt lett, és ezek után jött át hozzánk. A legnagyobb ütőkártyája az volt, hogy emberi cuccokkal dolgozott és Manheia nagyon mágia központú. Ez röviden azt jelenti, hogy nem tudunk sok esetben mit kezdeni az olyan fegyverekkel, mint a bombázók repülők, a gránátok, tankok és még sokáig sorolhatnám. A Vaskarom viszont olyan príma sereget hozott össze, hogy még a Háború is megnyalta szerintem a tíz ujját. Az a fickó egy zseni volt, esküszöm. Olyan szinten össze tudta hangolni a gépeket és a pusztító mágiákat, hogy te olyat még nem láttál. Egyszerűen zseniális volt az egész! – magyarázta csillogó szemekkel és arcán széles mosollyal. – Olyan jól elrejtett bunkereket építtetett, hogy a mai napig nem tudni hol vannak ezek, esélytelen megtalálni őket. A fegyverei megsemmisítették magukat, ha az ellenség kezébe kerültek. Minden katonájának viselnie kellett egy rúnát, ami egy pillanat alatt kivégezte őket, ha eljárt volna a szájuk. Én mondom neked, ez a fickó tudta a dolgát. Szövetséget kötött szinte bármilyen alakulattal, akiről úgy vélte, hogy hasznára fog válni. Sokan rettegtek tőle, az ellenségei közül viszont voltak olyanok, akik csodálták őt. Gondolom a Véreb neve sem ismerős neked... – pillantott Wolfra, aki a fejét rázta. – Ő a Garou falka Alfája volt, hírhedt harcos, aki nem egyszer megütközött a Vaskarom seregeivel. Fiatal herceg volt, hajlamos az őrületre, azért kapta a nevét, mert habozás nélkül rontott neki bárminek, ami az útjába állt. Ha valaki nem értett vele egyett, fogta és kitekerte a nyakát. A katonái rettegtek tőle. Te tudod, hogy Peter mekkora egy dög, na a Véreb két fejjel magasabb volt nála is. És...

– Bocsánat, hogy félbe szakítalak – szabadkozott Wolf, majd a hozzájuk legközelebb eső útszélen álló padra rogyott. George torkán akadt a szó és aggódva a térdére könyöklő, fejét fogó félvérhez lépett.

– Nem vagy jól, mi? – guggolt le eléje, amire Wolf aprót bólintott, de nem emelte fel fejét, végig a tenyerébe döntve tartotta, szemeit lehunyta. Hasogató fejfájás és rosszullét tört rá a semmiből.

– Szerintem sikerült túlhajszolnom magam – motyogta az orra alá. – Pedig Derevis megmondta, hogy egy-két napig maradjak veszteg. Annyira sajnálom, hogy félbe szakítottalak, de egyszerűen beszakad a koponyám, annyira fáj a fejem.

– Semmi vész – felelte, miközben finoman megpaskolta a térdét. – Figyelj, Wolfgang... menj és feküdj le pihenni.

– Pár perc és jobban leszek – erősködött, miközben hajába túrva támasztotta meg a fejét, hogy szembe tudjon nézni a daemoliussal. A tekintete fakó volt, a pillantása bágyatag, az arca is sápadt lett, mint aki az ájulás szélén áll. George nem értette, hogy miért erősködik ennyire a másik, úgy vélte, hogy ki fogja használni a lehetőséget, hogy meglógjon. De mégis maradni szeretne, csak tudná miért?

– Hozzak neked valamit? Van egy üzlet a sarkon.

– Nem úgy volt, hogy te egy utolsó senkiházi seggfej vagy? – kérdezte elgondolkozva, amin a férfi felkuncogott és egy pillanatra lesütötte szemeit.

– A partnereimmel jól bánok. Hozok neked vizet, jó? – kérdezte, miközben feltápászkodott a földről. Wolf halkan hümmögve bólintott egy aprót, de amikor George el akart indulni, akkor bőszen megrázta a fejét.

– Nem kell, jól vagyok – erősködött, megpróbált felállni, de a rosszullét a recsegő ülésen tartotta őt. George a szemét forgatta, lehuppant melléje a padra.

– Rémesen hazudsz – szólt pimaszul, majd körbe nézett, de nem tartózkodott kint senki rajtuk kívül. Az utcára néző ablakok szárnya be volt csukva vagy függöny zárta ki a lámpák fényét. Mikor meggyőződött róla, hogy senki sem láthatja őket fekete szemeiben halovány aranyszín fény lobbant fel, és apró puszit nyomott Wolf feje búbjára. Az ifjú szíve kihagyott egy ütemet, habár nem tudta volna megmondani, hogy a gesztus, vagy a hirtelen megszűnt fájdalom döbbentette le jobban. Szemei nagyra nyíltak, amikor feltolta magát a térdéről és végigmérte a mellette ülőt.

– Ez... mi volt?

– Mivel nem engedted, hogy hozzak neked vizet, így segítettem máshogy. Attól még, hogy daemolius vagyok, néha napján tudok gyógyítani, ha nagyon akarok – felelte morogva. Wolf teljesen ledöbbent mindezen, hosszú másodpercekig csupán csendben nézte George-ot.

– Köszönöm – szólt végül halkan, majd megengedett magának egy félmosolyt, ami hamar viszonzásra lelt.

– Nincs mit – felelte egy biccentés közepette. – Hol is tartottam? Ja igen... Ebben az egész sztoriban az a bosszantó, hogy Louis Garou, a Véreb unokája és örököse... szinte mindent megsemmisített, ami a Vérebbel vagy Luciannal, ugye Louis apjával kapcsolatos.

– És mi a gond ezzel? Mármint...

– Hogy szart sem tudok, és mégis ebből írom a diplomámat – horkantott fel bosszankodva, majd átmasszírozta az arcát. – Louis cseszik velem beszélni vagy valami kézzel fogható iratot a pofámba baszni. Írott forrás nélkül meg mi a fészkes fenére hivatkozzak? Arra, hogy Juliska néni a konyhán azt mesélte, hogy a Véreb sosem szerette a babgulyást? Szerinted mégis mire megyek én ezzel?

Ledöbbenve fordult a jóízűen kacagó Wolfhoz, aki igazán nem tudta már magában tartani a nevetését. Ha George mindeddig a rideg téli tájhoz hasonlította Wolfot, akkor a nevetése most a vidám száncsengőket és a jégcsapok csilingelő dallamát idézte fel benne. Lopva körbe nézett, nem akarta, hogy más is hallja a kacagását. Kapzsi módon csak a magáénak akarta tudni ezt a hangot és a kellemes borzongató melegséget, ami a szívében gyúlt amikor a nevetést hallgatta. Egy elfeledettnek hitt emléket idézett fel benne. Hirtelen állt fel a padról, amire Wolf is azonnal elhallgatott.

– A vacsora menjen a francba, van egy sokkal jobb ötletem, gyere – nyújtotta feléje jobbját, hogy felsegítse őt a padról. A félvér ledöbbenve pislogott vissza rá, majd ezúttal elfogadta a segítséget. George ujjai lágyan szorítottak rá a kezére és olyan óvatosan húzta fel őt, mintha porcelánból lenne. – Teleportálni fogunk, ha nem bánod.

– Mégis... mégis hova? – kapott hirtelen levegő után, amikor George a derekánál fogva átkarolta őt.

– Az titok.

~*~

A kisváros zajait vidám tücsök ciripelés váltotta fel, a macskaköves utak helyén immár dús, zöldellő fű hajlongott a talpuk alatt. A színes házak pedig őszülő fákká alakultak át. Wolf elvarázsolva nézett körbe, észre sem véve, hogy George keze még mindig a derekára simult és lágyan ölelte őt. Egy hatalmas parkban találta magát, amit erdőség szegélyezett. A távolban egy ragyogó, több emeletes kúria állt. Aranyló pompában ragyogott a csillagok fénye alatt. Az épület hátsó részét látta, ahol egy nagyobbacska kert helyezkedett el. Sövényből kialakított labirintus, szökőkutak, formára vágott bukszusok, hófehér kavicsokkal leszórt utak. A kert után egy hatalmas tisztás következett, aminek a közepén egy másik kert volt kialakítva, fákkal, halastóval, pavilonokkal, a tisztást pedig erdő ölelte körbe.

A szél lágyan fújt a birtokon, Wolf mély levegőt vett, élvezve a friss levegőt és a szabadság érzetét. Megnyugtatta a környezet, nem tűnt számára olyan ismeretlennek és riasztónak, mint a kastély és a hozzá tartozó városka. George szája csücske mosolyra görbült, miközben Wolfot figyelte. A mosolyát, a csillogó szemeit.

– Hogy tetszik? – kérdezte suttogva, amivel sikerült kizökkentenie őt.

– Oh... szép – felelte zavarában, majd félre tolta George kezét, ami még mindig a derekánál pihent. – Mi ez a hely?

– Szerény kis viskóm... – felelte viccelődve. – Üdvözöllek az Overlord birtokok. Puccos mi? Látnád a kastélyt, ahol a haverom lakik, ott bizony el lehet veszni – bólogatott bőszen.

– Le se fürödtem, te meg ide hozol egy ilyen birtokra? – jajdult fel Wolf, miközben végignézett magán. – Micsoda szégyen.

– Nem anyámnak akarlak bemutatni, ne óbégass – horkantott fel, majd sarkon fordult és a tőlük nem messze elhelyezkedő hatalmas sziklákból álló domb felé vette az irányt. – Egyébként is, éjszaka van, nem látja senki az ágról szakadt kinézeted. Engem meg aztán a ruhád érdekel a legkevésbé.

– No, de azért mégiscsak... – húzta el a száját egy grimaszba, majd megigazgatta gyűrött ingét, mielőtt George után sietett volna. A domb nagy részét fák takarták el, a sziklák közül egy kis vízesés zúdult alá egy kristálytiszta tavacskába. George megtorpant az egyik tölgynél, majd megkocogtatta a törzsét, mielőtt tovább indult volna előre kimért léptekkel.

– Egy, kettő, három, négy – számolt az orra alatt motyogva, majd vett egy hirtelen jobb kanyart a negyedik lépés végén. Visszapillantott a válla felett a döbbenten pislogó Wolfra, aki leragadt a tölgy mellett. – Vigyázz, komám, hová lépsz – folytatta vigyorogva a mondókát, visszafordult abba az irányba amerre nézett.

– Kettőt előre, hármat balra – dúdolta magában, miközben egy-egy ugrást megtett előre, majd hármat oldalra sasszézva. – Nem vigyázol, kész a csapda. Ugorj, komám, jó magasra! – dúdolta miközben felugrott fél lábbal egy mohával benőtt nagyobbacska kavicsra, ami halk roppanás közepette megroggyant alatta. Wolf elképedve figyelte a jelenetet, jó erősen belecsípett a felkarjába, hátha csupán álmodja mindezt, de nem álmodta.

– Szökkenj bátran, szállj magasra, ha leesel, majd elkaplak – dudolta tovább ezúttal kesernyés szájízzel, ahogyan leszökkent a kavicsról. – Hoppidi hopp hopp hopp – szökdécselt tovább előre menet, de összevissza, mintha csapdákat kerülgetne, majd mikor útját állta a sziklákból épült domb, megtorpant. Wolf teljesen elvesztette a fonalat és immár az arcát csapkodta, hátha mégis álmodja mindezt. – Öreg szikla légy barátom, nyisd az ajtót, egy, kettő, három... – suttogta miközben hármat koppintott a sziklára. Az egyik repedés mentén a fal beljebb ugrott, George arcára pedig széles mosoly ült ki.

– Most már jöhetsz te is – szólt hátra a teljesen ledöbbent Wolfnak, miközben vállal neki feszült az ajtónak és beljebb tolta a vaskos követ.

– És még én azt hittem, hogy Eric a bolond – fogta a fejét, majd hitetlenkedve elindult a rejtek ajtó irányába.