A szobájuk ajtaja előtt megállva zavarában fülig elvörösödött. Nem tartózkodott senki a folyosón, mégis úgy érezte, hogy több tucat szempár figyeli minden mozdulatát. Mind közül egy szempár zavarta őt csupán, mégpedig Peter fürkésző tekintete. Lopva felpillantott a mellette álló Alfára, aki egy ideig magában motyogva memorizálta a szobaszámot, mielőtt visszanézett volna rá. Wolf nagyot nyelt, de nem tudta eltüntetni a torkába kúszó gombócot, ami percről percre egyre inkább fojtotta őt. Mindig is az a típus volt, aki egyedül járt, zenét hallgatott, könyvet olvasott, ha utaznia kellett. A régi barátai soha nem kísérték őt hazáig. Tudták, hol lakott, néha meglátogatták, de sosem mentek vele haza. Talán Popper miatt volt ez is, nem akarta, hogy az öreg azt higgye, hogy többről van szó, mint barátság. Nem mert volna senkivel kettesben hazáig sétálni. Micsoda pletyka alakult volna belőle. A szobakulccsal matatott, miközben tekintetét a földre szegezte. Egyszerűen köszönjön el tőle? Vagy tegye hozzá, hogy reggel találkoznak? Kívánjon szép napot? Jobbulást? Mégis mit mondjon neki? Megköszönje, hogy elkísérte?

– Nem fogok búcsú puszit adni, ha arra várnál.

A csipkelődő megjegyzés hallatán reflexből felkaron csapta Petert, aki jóízűen mosolygott egyet Wolf sértett pillantását látva.

– Azon gondolkoztam, hogy milyen kedves szavakkal búcsúzzak tőled, de akkor nem kapsz semmi kedveset – öltötte ki rá a nyelvét, amivel újabb mosolyt csalt az Alfa arcára.

– Akkor ezek szerint eredjek a Pokolba, és dugjam fel magamnak?

– Azért ilyet neked sosem mondanék! – fortyant fel elszörnyedve.

– Ez megnyugtató. Akkor? Holnap reggel hat? Kint a kastély előtt a szökőkútnál? Úgy készülj, hogy a végére a beled is kiköpöd.

– Rendben – kuncogott fel magában, majd olyan hálával telt szemekkel nézett fel Peterre, hogy ezúttal a falkavezéren volt a sor, hogy zavarában megugorjon a pulzusa. – Merci... Nagyon hálás vagyok mindenért. Köszönöm!

– Csak adtam egy esélyt vagy minek nevezzem ezt... – dünnyögte az orra alatt, tekintetével kerülte a lelkéig hatoló, kék szemekből áradó fényt.

– Ez az esély nekem felér egy új élettel – felelte halk, hálával teli hangon. Peter megvakarta a tarkóját, néha lopva szembe mert nézni a félvérrel, de sokkal inkább a cipője tanulmányozásával volt elfoglalva. Mégis mit mondhatna minderre? Nincs mit, máskor is? Ugyan, mégis hova gondol? Akkor köszönjön el tőle szimplán, ahogyan általában szokott? Esetleg mondjon valami olyat, amiből tudni fogja, hogy fontos számára ez a barátság, ami köztük alakult ki?

– Az öregem pár hét múlva ide látogat – bukott ki belőle minden szó, amiért legszívesebben arcon csapta volna magát. Wolf kíváncsian oldalra billentette a fejét. – Van kedved őt megismerni? Van egy olyan sanda gyanúm, hogy Liz már szólt neki a párbajról, és kínvallatás alá fog vetni engem az öreg.

– Szívesen megismerném őt – biccentett aprót. – Ha ilyen remek fia van, mint amilyen te vagy...

– Ne bókolj, mert gyűlölöm, ha valaki zavarba hoz... – mormogott magában, amin Wolf halkan felkuncogott.

– Észben tartom majd. Szép estét, Peter. És... még egyszer szeretnék mindent megköszönni. Nem fogok taknyos zsebkendőt adni neked a hálám jeléül, de... mindent megteszek majd azért, hogy méltó tagja lehessek a falkádnak.

– Te, meg az angyali beszéded... – horkantott fel sértődötten, amikor arcát pír lepte el. – Takarodj befelé, holnap reggelig hallani sem akarok felőled. Ha a sebeid nem gyógyulnak be teljesen, akkor reggel látni sem akarlak. Világos?

– Igen-igen. Megyek is... Szia! – intett búcsút az Alfának, aki csupán biccentett egyet, majd zsebre tett kézzel tovább állt.

– Meg kell hagyni, Liz szerencsésnek mondhatja magát... – mosolyodott el magában, ahogyan Peter után pillantott, majd a zárba helyezte a kulcsot és kinyitotta az ajtót.

Legnagyobb meglepetésére nem egy üres szoba látványa tárult eléje. A jobbra levő ágyon egy megkötözött, leragasztott szájú, morcos Daniel fogadta. A tündér kék szemei villogtak, rövid haja kócosan meredt a szélrózsa minden irányába, tincsei színe miatt úgy tűnt, mintha egy morcos barack lenne. Az ágy végében egy mosolygó Ginger ült, a boszorkány lila szemei kristálytiszta fényben ragyogtak, kreolos bőrén és hosszú fekete haján csillogott a lámpafény.

– Szervusz – köszöntötte Ginger boldogan a megszeppent félvért.

– Hello – nyögte ki zavarában, kikerekedett szemeit el nem véve a megkötözött Danielről, aki hangos morgás közepette adta tudtára, hogy mennyire meg van sértődve.

– Rá se ránts, majd megnyugszik! – kacagott fel egy vidám, cincogó hang valahol a lába mellett, amire kérdőn lepillantott. Eric széles vigyorral az arcán, aprócska manó alakjában vadul integetett neki egyet, mielőtt felöltötte volna emberi magasságát.

– Lemaradtam valamiről? – hebegett Wolf zavartan, majd becsukta maga mögött az ajtót.

– Szerettünk volna egy ünneplős bulit szervezni neked, amiért bekerültél a falkába – felelte Ginger lágyan, majd a vigyorgó barátjára pillantott. – Eric ötlete volt – tette hozzá, amikor Wolf szemét könnyek öntötték el a meghatottság miatt.

– Daniel nagy csinnadrattát akart, és nem akarta megérteni, hogy nem bírod a hangos zajokat, szóval lekötöztem – húzta ki büszkén magát a manó, míg az említett ismét hangos morgás közepette próbált kiszabadulni a kötelek fogságából. – Ginny sütött sütit, meg szereztem piát, neked alkohol menteset és... – hangja elcsuklott, amikor szobatársa sírva rogyott le az ágyára. Eric lesápadva nézett végig a könnyeit törölgető Wolfon. Ginger egy intésére szertefoszlottak a kötelek a morcos tündér testén és a szájáról is eltűnt a ragtapasz. Daniel a zsörtölődés helyett ugyancsak aggódva figyelte az összeomlott ifjút.

– Valami rosszat mondtam? – kérdezte Eric félszegen, amire a félvér bőszen a fejét rázta, majd szipogva felnézett rá.

– Nem, Eric... Nem mondtál semmi rosszat. Csupán... csupán túl sok minden történt a mai nap és... egy idegroncs lettem, aki egy ilyenen is elbőgi magát. Nagyon szépen köszönöm... – nézett végig a társaságon, miközben a könnyeit törölgette.

– Akkor jó! – sóhajtott fel megkönnyebbülten a leprechaun, majd ismét széles vigyor ült ki az arcára, egy csettintésére megjelent egy csillogó kék partisapka a kezében, amit végül Wolf fejére biggyesztett. – Na, ne itasd az egereket. Milyen dolog ez? Hadd lássak egy széles mosolyt – szólt vidáman, amire a szobatársa egy gyenge félmosollyal felelt. Eric felhorkantott, miközben csípőre tette két kezét és rosszallóan a fejét rázta.

– Nem kapsz sütit, ha nem mosolyogsz. Úgy vigyázz! – kacagott fel Daniel.

– Fiúk, fiúk... – mosolygott magában Ginger, miközben a fejét csóválta, majd átsétált Wolfhoz, hogy melléje tudjon ülni és vigasztalóan megsimogathassa a hátát. – Hagyjátok, hogy magához térjen.

– El nem tudom mondani, hogy mennyire hálás vagyok nektek... – szipogott fel, majd kézfejével letörölte orrát.

– Nem kell hálálkodnod, Eric ilyen... – mosolygott rá a boszorkány. – Ha valakit nem kedvel, egy nap alatt kiteszi a szűrét, ha viszont kedveli az illetőt, akkor többé nem hagy neki nyugtot... – tette hozzá kuncogva, amikor a manó egy csettintésére vidám ír zene csendült fel a semmiből, és a plafonról színes konfettik hullottak alá.

Hosszú órákon át tartott a móka. Eric és Daniel karöltve táncolt és énekelt, néha Ginger is csatlakozott hozzájuk, habár ideje nagy részében a mosolygó Wolf mellett maradt. Szívesen táncolt volna együtt két bolondos barátjával, de a testébe kúszó fájdalom mindig a kedvét szegte. Jól mulatott, élvezte a többiek társaságát. Szerette hallgatni a zenéket és Eric vernyákoló énekét, ami úgy hangzott néha, mintha valaki macskát nyúzna. Amikor a vidám népség nem figyelt, küldött egy rövid üzenetet Peternek, hogy lemondja a reggeli futást. Legnagyobb meglepetésére perceken belül érkezett egy válasz üzenet, amit elolvasva döbbenten pislogott egy sort. "Átadom neki. Puszi, Lizzy." Nem hitte volna, hogy bármelyikük is fent lesz a hajnali órákban. Ő maga nem volt fáradt, meg mert volna esküdni arra, hogy a sütemények miatt volt mindez, és talán a gyümölcslé is közre játszott, amit ivott az alkohol mentes pezsgő helyett. Még akkor is vígan beszélgetett a többiekkel, amikor a felkelő nap sugarai már betörtek a szobájuk ablakán, és megszólalt az ébresztőórája is.

– Uraim, amondó vagyok, hogy ideje lenne befejezni a partit – mosolyodott el Ginger, amikor Eric és a mellette álló tündér nemtetszően felhorkantott az ébresztőóra jelzését hallva.

– Én ma délutános vagyok! – vágta rá a manó büszkén. Daniel viszont látványosan szenvedve az ágyra huppant.

– Én viszont kilenckor kezdek Bongani óráján! Öt óra alatt, hogy kaparom én össze magam? Forog velem a világ, és nem is piruettezek! – nyafogott. – Szép fiú! Te mikor mész főtárgyra?

– Délután négytől mindennap – felelte elgondolkozva. – Még nem vettem át az avilionomat, azt szeretném még az órák előtt letudni. Tíztől lesz zenetörténetem Mr. Flarknál. Aztán ha jól emlékszem, rohanhatok is át a színészi játék órára.

– Nyeh, ne is mondd... – öltötte ki a nyelvét Daniel fintorgás közepette. – Mrs. Hagal olyan tempóban tud beszélni, hogy mellette egy lajhár beszéde már hadarásnak számítana. Oh, Lessie mesélte, hogy két diplomád is van.

– Igen, Dedvirnben, itt viszont nem ér semmit a papírom – sóhajtott fel lemondóan, miközben hátrébb kúszott az ágyán és hátát a fehér falnak támasztotta.

– Ez... szomorú – húzta el a száját Eric is, majd kérdőn Danielre pillantott, aki a száját rágva egy rövid szőke tincset próbált az ujjára tekerni. – Min gondolkozol?

– Igazából azon, hogy tegnap beszéltem Lesterrel – felelte halkan mormogva, majd felpillantott Wolfra, aki a szemeit lehunyva pihent. – És tartok attól, hogy mivel George is ott volt vele, így ezek ketten képesek és címlap sztorit csinálnak a dologból.

– Mire gondolsz? – fordult hozzá aggódva Ginger. Egy kusza fekete tincsét a füle mögé tűzte, majd félre tette a kezében tartott vizes poharat.

– Wolfi és Peter verekedésére – tette hozzá a tündér, amire az említett felnyitotta a szemeit. Tekintete gyanakvóvá vált, homlokát összeráncolta. Daniel idegesen nyelt egyet. – Lucy és még páran felvették a párbajt, és mivel eddig nemigen volt ilyen eset, a suli újság tuti fel fogja kapni a hírt.

– Hát ez remek... – sóhajtott fel Wolf, majd kikászálódott az ágyából, és a szoba végében nyíló ablakhoz lépett.

Szélesre tárta az ablakszárnyakat, majd a párkányra könyökölve lehunyta szemeit, miközben fejét is lehajtotta. A trió aggódva összenézett, Eric látványosan a száját húzta, amikor szobatársa ajkait egy reszketeg sóhaj hagyta el. A szobába lágy őszi szellő fújt be, Wolf arcát melengette a korareggeli napsugarak fénye. Gyomra felfordult a hírek hallatán, rosszullét tört rá. Gondolatai közt több tucat címsor cikázott keresztül, mind negatív volt, mind megkapó volt. El fogják ferdíteni az igazságot. Sehol nem lesz említve, hogy milyen barátságosan indult az ismeretség. Azt sem fogják megírni, hogy Peter bocsánatot kért tőle, amiért addig provokálta, amíg elveszítette a józan eszét. Egy szörnyetegnek fogják leírni. Egy olyan alaknak, aki ártatlan diákokat fenyeget meg, aki a semmiért is eltörné mások nyakát, egy vérengző vadállatként fogják őt bemutatni. Feje zúgni kezdett, nem kapott rendesen levegőt, hiába állt az ablakban.

– Lemegyek levegőzni... – szólt halkan, miközben feltolta magát a párkányról. Minden további szó nélkül a ruhás szekrénye mellé lépett, kivett belőle egy inget, amit felhúzott arra az egyszerű trikóra, amit még az orvosiban kapott. Felkarját és hátát ragtapaszok és kötések fedték el, minden apró mozdulatra végig cikázott rajta a fájdalom. Még szerencse, hogy nem ment el futni, meglehet, felszakadtak volna a sebek. Fekete farmerja zsebéből előkotorta a telefonját, de a kijelzőn nem szerepelt semmilyen értesítés. Mivel barátai nem mondtak semmit, feloldotta a készüléket és írni kezdett. Tudni szerette volna, hogy Peter hogyan gyógyul, és vajon merre jár. Azt mondta neki, ha baja van, szóljon. Ha valóban meg fog jelenni az a cikk, amiről Daniel mesélt, akkor valóban baj van, és nem is kicsit.

"Szia. Írtam hajnalban, hogy nem tudunk találkozni. Lizzy válaszolt a nevedben. Remélem jobban vagy. Daniel említette, hogy..."

Ujjai megmerevedtek, amikor a képernyőn megjelent három kis pötty egy szövegbuborékban, majd kisvártatva felugrott egy rövid üzenet.

"Hol vagy?"

Wolf szíve kihagyott egy ütést. Mi van, ha Eliasabeth mégsem szólt neki? Hat óra múlt tíz perccel. Lehet vár rá odakint? De ha most írt üzenetet, akkor látnia kellett azt is, amit hajnalban írt neki. Beharapta alsóajkát és visszatörölte a leírt sorokat.

"A szobánkban. Eric és a többiek szerveztek egy kis bulit. Valami gond van?"

– Wolfi?

Kérdőn fordult a csendben ücsörgő társaság felé. Daniel a telefonján pötyögött olyan agresszívan, hogy Wolf azt hitte betöri a képernyőt. Eric és Ginger összenézett, majd vissza rá.

– Valami gond van? – kérdezte a boszorkány, amire szíve szerint hazugsággal felelt volna.

"Tudsz sírt ásni? Kedvem támadt kitépni egy gerinctelen alkat beleit." Az üzenetet olvasva Wolf akaratlanul is elmosolyodott.

– Nincs gond – hazudta mosolyogva, hogy eloszlassa a szobára telepedett sötét hangulatot és aggodalmat. – Megyek sétálok egyet. Köszi még egyszer a bulit, majd mindenképp ismételjük meg, ha nem leszek ilyen borzalmas állapotban – tette hozzá vidáman, miközben felhúzta cipőit, és haját copfba kötötte. Nem akarta kimutatni, de forrt a vére és rettentően dühítette őt, hogy hazugság tárgyává vált. Peter minden bizonnyal az újság miatt írt neki. Már csak az a kérdés, hogy mégis milyen cikk jelent meg róluk.

~*~

Úgy telt el a napja, hogy egyáltalán nem tudott az óráira figyelni. Gondolatai minduntalan visszakanyarodtak a reggeli beszélgetésükre. Peter tombolt, habár próbálta elfojtani magában a dühét. Barna szemei villogtak, az aurája ölni tudott volna, egy-két lény vagy falka tag félve menekült, amikor megérezték az Alfát körülvevő erőt. Wolf nem tagadta, térdei meg-megremegtek valahányszor Peter vicsorogva felmordult. Nem akart volna azok helyében lenni, akik a cikket írták. Ő maga is fel volt háborodva, rosszul esett neki minden szó, minden hazugság és ferdítés. Néha magában gúnyosan elmosolyodott, sokan úgy gondolták, hogy Manheia és a benne élők sokkal fejlettebbek és erkölcsileg magasabb fokon állnak az egyszerű embereknél. De mindez csupán egy röhej volt Wolf szemében. Semmiben nem különbözött a két világ. A gonosz ugyan úgy beférkőzött mindenhova és nincs az az erő, amivel ki lehetne pusztítani. Méghogy fejlettebbek... a világukat királyságok, városállamok és diktatúrák uralják. Egy kezén meg tudná számolni, mely helyeken létezik a demokrácia fogalma. Sketinger sem különb, itt is mindenki úgy táncol, ahogyan a birtokos fütyül, legyen szó Maria Overlordról vagy a gerinctelen fiáról.

Bőszen megrázta a fejét, ismét elkalandozott. Visszanézett a tükörbe, csapzott, izzadt képmását figyelte. Felkötött hajából egy-két kusza tincs elszabadult, arcáról verejték csordult alá, pólója ugyancsak átázott, néhol haloványan beszínezte a szürke anyagot a kötések alatt felszakadt sebekből kicsorduló vér. Megigazította lenge rövid nadrágját, amit egy sötétebb szürke harisnyára vett fel, majd lehajolt, hogy a lábszárát fedő bolyhos melegítőt is eligazgassa. Meredten figyelte a tükörképe minden mozdulatát, légzését visszafogta, a terem sarkába állított zongorából szóló zenét hallgatta. Az imént nem figyelt, elrontotta a mozdulatokat. Ezt nem engedheti meg magának. Mély levegőt vett és lassan fújta ki. Felvette a kezdő pozíciót, majd lendületet vett a piruettjéhez.

Puhábban, gyorsabban, vállak hátra, egyenes hát, feszes has, széles mellkas... figyelj a kezedre, ne légy görcsös. Újra! Visszaeresztette magát a földre egy pillanat erejéig, hogy újult erővel kezdje el ismét a forgást. Felfelé törekedj. Pozíció! Kibillentél! Újra! Fordítsd a fejed! Figyelj a lábadra! Ne légy görcsös. Lassú vagy. Újra!

– Ahogy elnézem, te igazán a megszállott típus vagy.

A hang hallatán Wolf ijedten ugrott egyet, amikor kizökkent a gondolataiból. Egy éles fordulattal az ajtó irányába pördült, mindezzel meglepve az ajtóban állót is. Ledermedve nézett szembe a vörös inges férfival, akinek fekete szemei felcsillantak. George féloldalas mosolyra húzta a száját, amikor szembe találta magát a másik rémült tekintetével. Az alfa hangos zihálása egyik pillanatról a másikra szűnt meg, ledermedve, lélegzetét visszafojtva figyelte őt.

Mint egy rémült vad, aki veszélyt észlelt – gondolta magában George, majd beljebb sétált. A farkas egy határozott intésére elállt a zongorából szóló zene, a földről felkapta pulcsiját és felvette, majd ujjával letörölte az arcán legördülő izzadság cseppeket.

– Minek köszönhetem a hívatlan látogatást? – kérdezte nyersen, habár hangja megremegett a kimerültségtől és lihegve tudott csak beszélni, amikor a daemolius eléje lépett.

– Mindenki más az új tagokkal ismerkedik, de te itt nyúzod magad még este tízkor is. Így nem lesz kapcsolati tőkéd, ugye tudod? Minálunk nagyon nehezen lehet bejutni a felsőbb körökbe.

– Ugyan mégis mit érdekel ez téged? – ingatta meg a fejét, egy értetlenkedő pillantás közepette.

George csak mosolygott, kedvére tett a félvér kipirosodott arca, a lihegése, a kimerültségtől remegő hangja. Kellemes borzongás futott végig rajta, amikor gondolataiban egy teljesen más szituációba képzelte magukat. Kellemeset csalódott önmagában, eddig nemigen szánt volna sok figyelmet a félvérre, de minél jobban megfigyelte annál inkább felkeltette az érdeklődését. Vajon ugyan olyan puha, selymes tapintású a bőre, mint amilyennek látszik? Ha megcsókolná vajon mennyire duzzadna fel az ajka? Megtartaná ezt a világos, halovány rózsás színt, vagy vörössé válna, mint egy érett eper? Lágy és mézédes lenne a csókja? Vagy tüzes és vad?

– Ha azért jöttél, hogy mindezt elmond, akkor nagyon szépen köszönöm a tanácsot, és nem veszem zokon, ha távozol – tette hozzá Wolf, amivel sikerült visszazökkentenie az ábrándozó daemoliust.

– Nagyon rideg vagy, ugye tudod? – lépett közelebb hozzá, amire Wolf hátrálni kezdett. George szemei felcsillantak, további hátrálásra késztette a másikat.

– Mindenki ezt mondja – felelte nyersen miközben lassú, folyamatos lépésekkel hátrált, majd hirtelen megvetette lábait így George is megtorpant. – Figyelj... Lucas – mosolyodott el kedvesen. – Nem te vagy az egyetlen, aki elvégezte a házifeladatot – tette hozzá, miközben kikerülte a félvért, és visszasétált a földön hagyott vizeskulacsához. A név hallatán az említett ledöbbenve pislogott, fel sem fogva igazán, hogy Wolf faképnél hagyta őt. Felriadva a gondolataiból megrázta a fejét, és a másik után fordult.

– Oh, netán meséltek rólam? Mégis mit?

– Mintha nem tudnád nagyon is jól, hogy mi mindenről lehet veled kapcsolatban beszélgetni – felelte gúnyosan, miközben felvette kulacsát és belekortyolt. Szeme sarkából szemmel tartotta a férfit, akinek a tekintete ezúttal egy kósza vízcsepp vonalát követte végig, ami kicsordult Wolf szája szélén és legurult a nyakán.

– Ha rákérdezek és megjátszom a hülyét, akkor te ki fogsz röhögni – gondolkozott hangosan, amire a farkas bólintott.

– Valóban – felelte mosolyogva, amíg a másik ismét közelebb sétált hozzá, miközben látványosan méregette őt. – Nehogy azt hidd, hogy Peter olyan sok újdonságot mesélt. Szóval kivele, miért körözöl itt nekem? Netán dögkeselyű voltál előző életedben?

– Ely de éles a nyelved – szisszent fel George, mintha csupán forró parázsba nyúlt volna. – Ha annyira érdekel, lenyűgöző mindaz, amit az önéletrajzodban olvastam, és gondoltam megemlítem... vannak kapcsolataim Párizsban, és annak a kapcsolatnak vannak barátai Moszkvában és Szentpéterváron is.

– Hát ez fantasztikus – felelte cinikusan, miközben visszatette a földre a kulacsot, majd a tükörhöz szerelt farúdhoz sétált és feltette rá jobb lábát, hogy lenyújtsa izmait. – Ha nincs több mondani valód, nyugodtan távozhatsz – vetette oda a válla felett, miközben ráhajolt a lábára. George orra grimaszba rándult, nem tett kedvére, hogy ennyire elutasító vele szemben a félvér. Fejében végig pörgetett egy-két működő képes bókot, majd ismét nyájasan elmosolyodott. Szemei egy pillanat erejéig vörösen villantak fel, amikor testét körbefonta egy láthatatlan erő, amivel már sokak szívét meg tudta hódítani.

– Mondd csak, Wolf. Milyen varázslatot használsz? – lépett közelebb hozzá, ezúttal próbálva jóvalta lágyabb és duruzsoló hangon szólni. Az említett kérdőn pislogott egy sort, majd lopva a levegőbe szagolt, de a kellemes, bódító rózsákra emlékeztető illat facsarta az orrát.

– Ezt meg, hogy érted? – tolta fel magát zavarodottan, majd levette lábát a rúdról, hogy oldalra fordulva kiemelhesse állóspárgába a lábát. George kizökkent a pozíció láttán, ledöbbenve pislogott, próbálva rájönni, mégis hová tűntek el Wolf csontjai és a teste hogyan képes ilyen pozíciót felvenni. Megrázta a fejét, hogy gondolatait visszaterelje a helyes vágányba.

– A hangod, olyan... mintha egy szirén énekét hallanám – felelte nyájasan, miközben Wolf mellé sétált és lazán rátámaszkodott a rúdra, míg a másik felkacagott.

– Akkor azt ajánlom, hogy menj el fülészhez. Még egy varjú károgása is szebb ennél – felelte gúnyosan,  miközben leeresztette lábát és ezúttal balját támasztotta fel a rúdra. George elfojtott magában egy sértett grimaszt, míg a farkas tekintetében a győzelem lángja csillant meg, amikor ráhajolt a lábára. – És még valami, Lucas... Keress magadnak olyan kislányt, aki bedől egy csábos mosolynak, engem meg hagyj dolgozni.

– Mégis miből gondolod, hogy fel akarlak szedni? – fortyant fel sértetten. Habár be kellett vallania, elég nyilvánvalóan viselkedik.

– Ismerem a fajtádat, és még valami... megtennéd, hogy befejezed? Kezdek rosszul lenni ettől a szagtól, amivel próbálsz behálózni... – felelte közönyösen, miközben bal lábát a magasba emelte és ezzel együtt hátat fordított a félvérnek. George arcára látványos fintor ült ki, majd elmosolyodott, mintha jót mulatna mindezen. Megnyerheti még ezt a csatát, ha ügyesen bánik a szavakkal.

– Figyelj, Wolfi, tényleg őszintén mondtam, hogy lenyűgöző, amit csinálsz. Azok az ugrások is elképesztőek, habár feszültnek érződnek.

– Feszültnek? – kérdezett vissza meglepetten, majd visszafordult a daemolius felé, akinek elégedetten felcsillant a szeme.

– Annak, feszültnek – bólintott egyetértően, miközben Wolf elé lépétt, ezzel beszorítva őt maga és a tükör közé. – Mintha valami fogva tartana, ami miatt nem tudsz szabadon szárnyalni.

– Valóban így véled? – kérdezte ezúttal elkeseredve, majd George kezét félrelökve ismét ott hagyta őt, ezzel kiváltva egy sértett pillantást a férfiból. Gyorsan rendezte gondolatait, ismét nyájas mosolyt öltött magára, miközben Wolf a földre lehuppanva terpesz ülésben nyújtotta tovább izmait.

– Ha gondolod, én fel tudlak szabadítani, megtanítalak repülni, a felhők közt járni, együtt táncolni a csillagokkal.

– Te aztán bosszantóan kitartó tudsz lenni – horkantott fel Wolf, miközben angol spárgában elhasalt a földön, az alkarjára támaszkodva tartotta magát miközben bokáját mozgatva hátra feszítette lábfejét, vagy spiccbe hajlította. George egy önelégült vigyor közepette lehasalt a földre vele szemben, ezzel egy szemforgatást kiváltva a másikból.

– Sokan mondták már. Tudok egy jó helyet, a vendégem vagy egy italra.

– Egy pohár vizet biztosan nem rendelnél ki nekem.

– Akkor egy késő esti vacsora? Bekaphatnánk valamit az egyik közeli étteremben – tette hozzá egy féloldalas mosollyal, miközben felrántotta szemöldökét.

– Minden bizonnyal sokan éltek már a lehetőséggel – szólt ezúttal maga is nyájasan. – De tudod, válogatós típus vagyok, érzékeny a gyomrom. Másfelől pedig, nem eszek olyat, amit a séf minden egyes vendégének unalomig ajánlgat. Ha étterembe megyek, olyat kóstolok, amit még senki nem evett.

– Egyszerűen felbasz, hogy ilyen jól bánsz a szavaiddal – ingatta meg a fejét vigyorogva, majd megjátszott sértettséggel feljajdult. – Aucs, valaki eltiporta az önbecsülésem és lotyónak nevezett.

– Én ilyet nem mondtam – húzta pimasz mosolyra a száját, miközben feltolta magát a földről. George szemei felcsillantak, ha eddig bosszantotta, hogy Wolf kihátrált minden ajánlat alól, ezúttal ez a viselkedés izgatta fel leginkább.

– És mit szólsz a holnaphoz? – kérdezte reménykedve miközben talpra lökte magát.

– Mit szólnál ahhoz, ha kimennél a temetőbe és elásnád magad? – kaffogott rá ezúttal, amivel sikerült meglepnie a férfit. – A válaszom: Nem! Kopj le, zaklass valaki mást. És ne is álmodj arról, hogy az ujjad köré tudsz csavarni azok után, ami megjelent reggel az újságban.

– Mégis mi közöm nekem az újsághoz? – Kérdése hallatán Wolf gúnyosan felkacagott. A daemolius elhúzta a száját.

– Szimplán annyi, hogy Ophelia bejött az egyik órám előtt, és volt olyan kedves és megemlítette, hogy mekkora egy seggfej tudsz lenni.

– Az újságot nem én vezetem – vont vállat. – Szimplán lett volna egy ötletem, amit felvetettem nekik, de akkor már minden el volt rendezve.

– Persze... – bólintott egy sértett mosoly közepette. – Én meg királykisasszony vagyok.

– Akkor szólíthatlak ezentúl Hercegnőmnek?

– Undorító, amit csinálsz... – horkantott fel hitetlenkedve. – Azért nyalizol mert félig angyal vagyok?

– Ez nem nyalizás, hanem udvarlás – javította ki, mintha professzora lenne a témának. – És nem azért csinálom mert félig angyal vagy. Szimplán bejössz nekem.

– Két napja még rám uszítottad volna a pokolfajzatod.

– Az két napja volt. Fátylat rá, kiengesztellek érte, ha te is úgy akarod – lépett közvetlen Wolf elé, aki egy sóhaj közepette lehunyta szemeit.

– Nézd, Lucas... nekem erre nincs időm, se energiám – szólt halkan miközben felnézett az előtte állóra. – Keress valaki olyat, akinél van esélyed, engem pedig hagyj békén.

– Az a bajod, hogy démon vagyok?

– Az a bajom, hogy szoknyapecér vagy – felelte miközben orron pöckölte Georgeot, hogy méltóztasson arrébb menni és ne másszon bele az aurájába. A daemolius feljajdult, majd az orrát fogva hátrébb lépett. – Tudod, létezik olyan, hogy személyes tér – tette hozzá egy gúnyos mosoly közepette, majd kulacsát felkapta a földről és faképnél hagyta a férfit.

– Akkor mégiscsak bejövök neked! – kiáltott Wolf után.

– Fulladj meg! – hangzott a dallamos válasz a folyosóról. George felkuncogott magában, élvezte a játékot és volt egy olyan sejtése, hogy Wolf már régen lekevert volna neki egy pofont, ha igazán elege lenne belőle. Egy hirtelen ötlettől vezérelve az ajtóhoz futott hangos csattogó léptek közepette. – Ha most utánam mersz jönni, Isten a tanúm, megverlek!

– Rég mulattam ilyen jól – kuncogott fel magában George, majd a kijárat fele indult, de mégis visszafordult a folyosón arcán széles mosollyal. – Holnap este nyolckor!

– Mégis mit nem értesz azon, hogy ásd el magad?! – hajolt ki az öltöző ajtaján Wolf egy unott horkantás közepette.

– Valld be, hogy élvezed!

– Ennyi erővel a falnak is beszélhetek... – sóhajtott fel fáradtan, miközben átdörzsölte az orrnyergét.

George elmosolyodott, majd egy intésére vörös mágia csapott fel jobb tenyerében és egy rózsát formált meg. Pár lépéssel az öltöző ajtajában álló Wolfhoz sasszézott, majd feléje nyújtotta a virágot ezzel meglepve őt. Ledöbbenve pislogott fel a daemoliusra, aki nem hagyott neki valaszolásra időt. Amíg a farkas nem tudott reagálni, egy laza mozdulattal annak füle mögé tűzte a virágot, majd dobott neki egy légi csókot mielőtt sarkon fordult volna. Wolf megrökönyödve pislogott maga elé, majd a távozó férfi után pillantott, aki a folyosó végében nyíló lépcsőház előtt megtorpant és visszanézett a válla felett.

– Holnap este nyolc, kint a hídnál, ne késs el! – intett búcsút egy száz wattos mosoly közepette.