Ezúttal szótlanul követte Petert. Amíg vissza nem tértek a kastélyba, naívan úgy hitte, csupán Popper fogja tudni lelombozni a kedvét. Ugyan lefolyt egy borzalmas párbaj közte és Peter között, mégis minden jól alakult. Úgy érezte, mintha a fellegek közt járna, nem elég, hogy a falka tagja lett, egyenest az Alfa egyik legközelebbi társává vált. Végre vannak hozzá hasonló barátai, egy olyan otthona, ahol feltételek nélkül elfogadják olyannak, amilyen, és mindezek mellett, családtagként tekintenek rá. Míg vissza nem tértek a kastélyba, Peter boldogan beszélgetett vele. Mesélt a goromba és igencsak félelmetes apjáról, a karót nyelt édesanyjáról és a kisöccséről, aki igazán az idegeire tud menni, és legszívesebben megverné ezért, de csak néha. Aztán felkacagott azon, hogy Kölyöknek hívja Wolfot, pedig kettőjük közül igenis ő maga a fiatalabb. Mivel a félvér nem bánta mindezt, így Peter sem vonakodott attól, hogy használja a becenevet. Az viszont igazán meglepte az ifjút, amikor az Alfa kikérte a véleményét, miszerint ő maga nem tudja eldönteni ezek után, hogy a fivérének vagy az öccsének kezelje Wolfot. A kérdésen sokáig tépelődtek, Peter nem akarta megsérteni újdonsült barátját, a félvér pedig igazán nem tudta, hogy mit kellene felelnie mindezre. Hiába volt idősebb, szinte semmiben sem érezte okosabbnak magát az Alfával szemben. Nem akarta, hogy a másik kényszerből nézzen fel rá és kezelje úgy, mintha az idősebb tervére lenne. Így végül arra a döntésre jutottak, hogy Wolf marad a Kölyök, akinek még rengeteget kell tanulnia.

Amíg vissza nem tértek a kastélyba, azt hitte semmi nem fogja a kedvét szegni. De aztán megjelent Ő... A gúnyos mosolya, a nyájas, mégis bántó hanglejtése, a tekintete, amivel a lelkébe akart látni, hogy minden olyan titokról tudjon, amit később fegyverként tudna használni ellene.

Egy mély sóhaj közepette összébb húzta magát, tartása meggörnyedt, amikor gyomra a felére zsugorodott a lelkét elöntő érzelmek hatására. Talán fel kellene végre nőnie... nem lehet többé naív kisgyerek, aki mindenkiben csak a jót keresi. Csupán újabb sebeket fog szerezni, ha hinni akar abban, igenis szorult jóság az olyan lelkekbe is, mint George Overlord. De mégis kit akar áltatni? Egy démonról van szó, aki immár nagyon is jól tudja, mivel lehet őt igazán megsebezni. Tudta a nevet, amit soha többé nem akarna hallani. Az egy másik élet volt... amit szíve szerint ki akarna törölni az emlékeiből.

– Minden rendben, Kölyök? – fordult hozzá Peter aggódva. A hang hallatán kizökkent a gondolataiból, kérdőn kapta fel a fejét, amikor társa a vörös szőnyeges folyosó szélére húzódott.

– Igen – felelte habozás nélkül, de a kiérdemelt pillantás hatására arcáról lehervadt a műmosoly. – Vagyis... majdnem... – javította ki magát csendesen.

– Overlord egy seggfej, ne törődj vele. Nem érdemel meg annyit sem, hogy miatta érezd rosszul magad. Már bocsánat a kifejezés miatt, de... Szard le, és jó ívesen. És ha mégis szívózni akar, akkor seggbe harapom megint, és ezúttal elintézem, hogy...

– Szóval te voltál az? – kérdezett közbe ledöbbenve, amikor eszébe jutottak azok a szavak, amik elhagyták Peter száját pár órával ezelőtt. Az Alfa arcán ezúttal egy széles, büszke mosoly jelent meg, miközben kihúzta magát.

– Liz a Társam, nem tűröm, ha valaki bepróbálkozik nála. És amúgy is, velem még mindig jobban járt az a félszerzet ördög fattya.

– Ha te mondod, én elhiszem – húzta féloldalas mosolyra a száját, majd elgondolkozva összeráncolta a homlokát. – Hogy érted, félszerzet?

– Úgy, hogy egy hozzá hasonló korcsnak semmi joga nem lenne ahhoz, hogy más félvér lényeket lenézzen. Tudod, George nem tartozik sehova, a démonok kinézik, mert lélekkel rendelkezik, az angyalok megvetik, mert pokolbéli erőket ural. Ha jól hallottam, akkor eredendően lusangun lenne, olyan angyal, akit megrontott és bemocskolt a Pokol tüze, ezáltal uralni tudja azt az erőt. Ismerem már pár éve, egyre nagyobb az ereje, és... egyre veszélyesebb – tette hozzá halkan, majd megrázta a fejét, hogy elhessegesse gondolatait. – Tudtommal tavaly már a daemoliusok közé sorolták be hivatalos iratokon is. Szóval immár olyan démon, akit Isten ereje gyengít és szennyez. Ha így folytatja... egy-két éven belül tisztavérű démon lesz.

– Oh, szóval az angyalok és a démonok között vannak ilyen stádiumok? Vagy hogy nevezitek ezt?

– Valami hasonló, bevallom neked őszintén, engem nem érdekel ez az egész, amit George művel – vont vállat nemtörődően. – Te pedig ne lógasd az orrodat, főleg ne amiatt a seggfej miatt. Oké? – húzta féloldalas mosolyra a száját és finoman vállon veregette Wolfot, aki megpróbálta viszonozni a mosolyt. Kék szemei ezúttal nem tündököltek úgy, mint a csillagok az égen. Sötét fátyol borította be őket, és emiatt Peter mosolya keserűvé vált. Mégis hogyan tüntethetné el ezt a sötétséget a másik tekintetéből?

– Peter, nem kell aggódnod – szólt lágyan, próbálva nyugtatni az Alfát, de az csak a fejét ingatta és a fal mellé terelte Wolfot, hogy ne a folyosó közepén ácsorogjon. Nem értette, hogy Peter miért törődik vele ennyire. Meglehet, hogy rosszul esett neki mindaz, amit George mondott, és olyan volt, mintha tőrt döftek volna a gyomrába és megforgatták volna benne. Ugyanakkor tudta magáról, hogy egy órán belül tovább fog lépni az eseten és nem fog ezen rágódni.

– Figyelj, Kölyök... – sóhajtott fel Peter miközben egy pillanat erejéig lesütötte a szemeit, ajkait benyálazta, mielőtt visszanézett volna Wolfra. Ismerte ezt a tekintetet, habár nagyon régen nem látta már. Szíve összeszorult, szemét könnyek szúrták, amikor felrémlett előtte egy megfakult kép. Bőszen megrázta a fejét, hogy elhessegesse a kék szemű férfit a gondolatai közül.

– Minden oké? – nézett végig rajta Peter aggódva.

– Igen, csak eszembe jutott valami – vágta rá habozás nélkül. – Mit szerettél volna mondani?

– Csak annyit, hogy George tényleg egy tuskó, és ezt tartsd észben. Nem akarom, hogy baj legyen miatta – felelte egy mély sóhaj közepette. Wolf aprót bólintott. Sejtette, hogy hasonló dologról lesz szó. Az apja is mindig így nézett rá, ha valamitől óvni akarta. Hallani vélte még a lágy, melengető hangját, amiben aggodalom csengett ilyen helyzetekben.

– Öltözz fel rendesen, életem... hidegek a téli napok, nem szeretném, ha megfáznál. – Látta maga előtt a halovány mosolyát, a tengerkék szemeit, amiben a mérhetetlen szeretet fénye alatt fájdalom lappangott. Érezte arcán a lágy érintést, a puha selyemre emlékeztető ujjak tapintását, az apró puszit, amit mindig a homlokára kapott. Egy másik kép kúszott be gondolatai közé, nyár volt, a nap ragyogóan sütött, a fák zöldellő lombkoronája közt aranyló napsugarak törtek át és a szél játékában halkan zizegtek a levelek. Fel akart mászni az egyik hatalmas fa tetejére, megcsodálni onnan a kilátást, de alig nyúlt volna fel az egyik ághoz, amikor sietős léptek hangzottak fel mögötte.

– Kicsim! Mit mondtam neked? – Az apja futva érkezett hozzá, az arca sápadt volt, fekete haja összekócolódott. Hirtelen kapta fel őt és szorította oly erősen, mintha az élete múlna rajta. Hangosan zilált, minden porcikája remegett, miközben arcát a nyakába fúrva ölelte őt. – Soha többet ne tűnj el szó nélkül...! Megértetted? – Hangja remegett, mintha sírás fojtogatná őt. – Megrémültem. Mi van ha bajod esik? Egyetlenem, a papa nem élné túl, ha bármi bajod esne.

– Csak annyit akarok mondani...

Peter hangját hallva ijedten kapta fel a fejét, ismét elkalandozott a gondolata. Nem figyelt. Valami fontosat mondott volna neki? A barna szemekben halovány csillogást vélt felfedezni. Az Alfa megértően biccentett egyet, türelmesen várt míg eltűnt a riadság a félvér tekintetéből.

– Tényleg vigyázz azzal a seggfejjel... lehet, hogy tegnap szívózott veled, ma sértegetett, aztán lehet, hogy holnap meg akar dönteni... – A kijelentés hallatán Wolf fintorogva felhorkantott ezzel mosolyt csalva Peter arcára is.

– Nála sosem lehet tudni, hogyan fordul a kocka, csak... ennyit akartam mondani. Ha nem akarsz balhét, szólj nekem és intézem, mondhatni ismerem már... valamennyire. Oké?

– Mondanám, hogy tudok magamra vigyázni, de van egy olyan sejtésem, hogy okkal aggódsz ennyire.

– Én seggbe haraptam, ő egy kicsit megropogtatta a csontjaim, ennyi az egész – vont vállat nemtörődően. – Gyere, menjünk, itt van már a közelben az orvosi.

– Mr. Dorian, egy szóra!

Ékesen csengő, dallamos hang szólította az Alfát, aki megrökönyödve torpant meg, majd hátra nézett a válla felett. Wolf ugyancsak kérdőn megfordult, hogy megtudja, ki szólt a társa után. A lézengő diákok közt egy ragyogó, hófehér alkat jelent meg. Magas, vékony, törékeny testét tetőtől talpig fehér ruházat fedte. Egy vékony vászonkabát, mely lábszárát verdeste, alatta aranyozott cirádákkal díszített mellény, ami egy fehér inget takart el. Lábait fehér vászonnadrág és bőrcipő fedte. Hátán hófehér tollas szárnyak libbentek meg minden lépésére. Derékig érő egyenes haját magas copfba fogta, amit egy egyszerű fejdísz ékesített. Wolf nagyokat pislogva nézett végig az idegen alakon, akinek sápatag, mégis élettel teli ragyogásban tündöklő arcára mosoly kúszott, és aranyszín szemei felcsillantak. Peter kelletlenül felhorkantott az angyal láttán, majd mégis megfordult, hogy ne tűnjön annyira tiszteletlennek. Unott grimasszal az arcán összefonta kezeit a mellkasa előtt, amíg az angyal eléjük nem ért.

– Elnézést a modortalan viselkedésem miatt – szabadkozott az égi a maga csilingelő, dallamos hangján, majd rámosolygott Wolfra. – Engedelmével, Melchior Trisra, a Szabad bölcsészet alapszak egyik professzora, és szabadidőmben a Nagnurok egyik kapitánya.

– A Nagnurok felelnek a közbiztonságért – szólt közbe Peter, hogy a döbbenten pislogó társa megértse az angyalt.

– Wolfgang Moser, örvendek, megtisztel – felelte zavarában hebegve-habogva.

– Miben segíthetünk, Professzor? – horkantott fel Peter, amikor barátja segítség kérően feléje pillantott. Igazán nem tudta mire vélni, hogy Trisra miért mutatkozott be neki, ha előtte az Alfát szólította le.

– Hallottam hírét, hogy Ignatius kiment hozzátok a Tisztásra. Szeretnék bocsánatot kérni a modora miatt, egyúttal azt szeretném megtudni, szükségetek van-e bármilyen segítségre?

– Nem, köszönjük – felelte Wolf egy hálás mosoly közepette.

– Popper – tette hozzá Peter nyersen, aminek hatására az angyal szemei nagyra tágultak, és a félvér idegesen nyelt egyet. – Wolf tart tőle, hogy rosszul reagálna... mindenre – felelte végül egy fintor közepette. Trisra kérdőn összevonta a szemöldökét.

– Oh, értem – szólt egy halk sóhaj közepette és elmosolyodott. – Edmund mindig is az aggódó típus volt... Aylwin rengetegszer élvezte az itteni nővérek társaságát, néha apád is csatlakozott hozzá, habár az ő becsülete sokszor fontosabb volt, mint az egészsége... – tette hozzá sötéten, amikor egy hosszabb pillanat erejéig elkalandoztak a gondolatai, majd ismét vidáman elmosolyodott. – Mr. Dorian is hasonlóan járt pár éve, amikor megismerte Mr. Overlord sötétebb oldalát. Azóta minden apró karcolás miatt is inkább ellátogat az orvosokhoz.

– Professzor, nem akarok goromba lenni – sóhajtott fel Peter –, de ön sokszor többet szól...

– Mint illene? Oh, igen-igen, tudom sajnos. De mit tehet egy angyal, ha igazat és őszintén szólhat csupán? Nem is tartom fel önöket, ha viszont mégis szükségük lenne bármire, nyugodt szívvel keressenek meg, vagy bármelyik kollégám.

– Elnézést, Professzor... – nyelt nagyot Wolf, majd idegesen lesütötte szemeit, mielőtt visszanézett volna az angyalra, aki kérdőn oldalra billentette a fejét.

– Igen? – kérdezte lágyan, arcán barátságos, biztató mosollyal.

Wolf önbizalma elszállt, amint megfogalmazódott benne a kérdés, amit fel szeretett volna már tenni egy ideje. De vajon megérné kérdezősködni? Eltelt tizenöt év, miért ő keresse azokat, akik elhagyták egykoron? Peter csendben figyelte őt, akárcsa Trisra, aki a dereka mögé rejtette kezeit, aranyszín szemeiben a fény egy pillanatra mintha megfakult volna és a férfi kelletlenül elmosolyodott. Az Alfa feléje pillantott a szeme sarkából, amikor orrát megcsapta egy kesernyés illat, amit eddig sosem érzett egy angyal közelében sem. Trisra ideges lenne? De mégis miért? Az angyal nem vette észre, hogy Peter őt figyeli a szeme sarkából. Dereka mögött idegesen babrált az ujjain csillogó aranygűrűkkel, miközben próbált nyugodtnak tűnni. Wolf szólásra nyitotta az ajkait, de a szavak cserben hagyták, a torkán akadt minden, amit megfogalmazott magában. Lemondóan aprót ingatott a fején.

– Nem fontos, bocsánat, ha feltartottam önt most mindezzel – felelte végül egy bocsánatkérő mosollyal. Peter egy szemöldökrándítás közepette nyugtázta Trisra megkönnyebbült mosolyát, mintha egy hatalmas kő esett volna le az angyal szívéről, amiért a félvér meggondolta magát. Miért vált ennyire idegesség? Netán van valami olyan, amivel kapcsolatban nem szabadna beszélni? Netán... hazudnia kellene? De hiszen azt nem teheti! Megvakarta az orrát, ha Elisabeth mellette lenne, azonnal tudná, hogy valami bűzlik. De a párja most nincs mellette, Wolf pedig nem ismeri még az ilyen fajta jelzéseit.

– Értem... – bólintott Trisra megértően. – Oh, mielőtt elfeledem... örülök, hogy az a kis vasmadár visszakerült a társa mellé – tette hozzá boldogan. A két moomsaul értetlenkedve pislogott, majd Wolf a homlokára csapott és széles mosoly ült ki az arcára.

– Most már értem mire gondolt, Popper mesélt róla egyszer-kétszer, így elmentem érte. De honnan tud róla? – vonta össze a szemöldökét kérdőn. Az angyal tekintete elkomorult, fájdalommal telt meg.

– Erről, most nem szeretnék beszélni, sok szörnyű dolog történt azokkal, akik közel állnak a szívemhez. Ha megbocsájtanak, fel kell keresnem egy barátom.

– Semmi gond, köszönjük, hogy megtisztelt minket az idejével – biccentett Peter nyersen, majd megvárta, amíg Wolf is köszönés képpen biccent egyet a professzornak, mielőtt az távozott volna.

– Valami rosszat kérdeztem? – fordult oda az Alfához aggódva, de az csak a fejét ingatta.

– Ne foglalkozz vele, Trisrát csak Sreithis tudja megérteni, és ez fordítva is igaz. Na, gyere... van az orvosi mellett egy mosdó, és fűrdőt is kapcsoltak hozzá. Fürödjünk egyet, mert Derevis megver minket, ha így jelenünk meg.

– Oh, oké – bólintott egyet zavarában, majd az Alfa után sietett, aki magabiztos léptekkel indult tovább és csupán a szeme sarkából pillantott vissza újdonsült társára, nehogy elveszítse őt.

~*~

Ha tudta volna, mire vállalkozik, a háta közepére sem kívánta volna a fürdést. Arcára látványos fintor ült ki valahányszor a zuhanytálcában felgyülemlett higított vérre pillantott. Orrát facsarták a szagok és úgy érezte nincs az a sampon és tusfürdő mennyiség, amivel meg tudná szabadítani magát a vér bűzétől. Néha csendesen elkáromkodta magát, amivel sikerült kiváltania egy-egy halk kuncogást a szomszéd zuhanykabinból. Vele ellentétben Peter büszkén használta az általa ismert trágár szavak szótárát, amikor a hátán levő sebeket mosta a víz.

– Tízes skálán mennyire fáj a hátad? – szólt át Peter kíváncsian, amire a félvér egy szarkasztikus kacajjal felelt.

– Tízes skálán adnék rá egy harmincast... minimum – felelte egy elfojtott nyögés közepette, amikor egész teste görcsbe rándult és meg kellett támasztania magát a hideg, kék csempefalon mielőtt lábai összecsuklottak volna. tekintete előtt összemosódott a fülke fala. Nem láthatta, hogy lapockái közt hatalmas sebhely tátong, ahol a nyers húst érte a zuhanyrózsából alácsorduló meleg víz. – A macska rúgja meg... szóval erre mondják azt, hogy az ember csillagokat lát a fájdalomtól.

– A Tisztáson megtalálod szerintem azt a darabot, ami hiányzik a hátadból.

– Eredj a Pokolba – kuncogott fel kínjában és remegő kézzel leállította a csapot. Hosszú tincsei vizesen lógtak az arcába, amikor ismét felegyenesedett és grimaszolva átmozgatta vállait. A fülke ajtajának belső oldaláról leakasztotta az odakészített szürke törülközőt, és amennyire a hátába nyilaló fájdalom engedte, megtörölte haját, majd derekára kötötte a törülközőt. Amikor kinyitotta a fülke ajtaját, Peter éppen a zuhanyzókkal szembeni kézmosócsapok egyikére támaszkodva rázta ki hajából a vizet. A látványtól Wolf akaratlanul is felkuncogott, amire az Alfa felkapta a fejét és a vele szemben levő tükört nézve pillantott a zuhanykabin ajtajában ácsorgó nevető alakra. Fekete tincsei vizesen lógtak homloka elé, arcára mosoly kúszott és ismét kirázta a hajából a maradék vizet is.

– Meg lennél lepődve, ha azt mondanám, hogy úri ficsúr voltam egykoron, mi? – kuncogott fel Peter miközben kisujjával megpróbálta kitörölni hallójáratát, majd a körmére ragadt fülzsírt a csapba pöckölte. Wolf arcára akaratlanul is fintor ült ki, majd együtt kuncogott fel társával, aki ezúttal a tenyerével kezdte el csapkodni a bal fülét, amibe víz ragadt.

– Ezüst kanállal a szádba születtél és mégis ily módon viselkedsz? Szégyelld magad, Peter – ingatta meg a fejét rosszallóan, miközben a csapban hagyott véres ruháihoz lépett és nadrágja zsebéből előkotort egy hajgumit, amivel rögtönzőtt kontyba fogta tincseit.

– De ez kettőnk közt marad, ugye? – pillantott rá az Alfa, amire aprót bólintott, majd fejét oldalra fordítva, a tükörhöz hajolva szemrevételezte a nyakán tátongó sebeket, amikből kis patakokban csordult alá vére.

– Ennek vajon nyoma marad?

– Majd elintézzük, hogy ne maradjon nyoma – vont vállat Peter miközben ő maga is végigmérte a nyakán levő sebeket, amik ugyan sokkal halálosabbnak bizonyultak azoknál, amiket ő ejtett a félvéren, mégis gyorsabban gyógyultak. – Áldom az eget, hogy angyal félvér vagy, ebbe bele kellett volna döglenem. Adnál rá egy-két gyógypuszit, nem is kellene bemennem az orvoshoz. Mondjuk, ha nem megyek be, akkor Liz elevenen megnyúzna... – horkantott fel végül.

– Legalább ennyi haszna van, én mindig is a lassan gyógyuló típus voltam Aylwin bácsikám szerint. Úgy tűnik ezt apámtól örököltem, a bácsikám azt mondta egyszer, hogy apának tönkre ment a szervezete és egy idő után már nem tudott gyógyulni rendesen.

– Megesik az ilyen... aki sok súlyos sebet szerez, az egy idő után kimerül és elveszti az erejét – sóhajtott fel Peter lemondóan. – Ha egyszer elveszted ezt az erőt, többé nem jön vissza, a csontjaid lassan forrnak össze, a sebeid tovább véreznek... De tény és való, lassabban regenerálódsz, mint az átlag. Ahogyan az is tény, hogy szép a nyakad.

– Tessék? – fordult feléje hirtelen Wolf, amikor kizökkent a gondolataiból.

– Nem gondolkoztál már azon, hogy rövid hajad legyen? Szép arcod van és nyakad hozzá, jól állna a rövid haj. És nem hasonlítanál ennyire a tollas népségre sem – felelte, miközben hátát meggörnyesztve támaszkodott a csap szélein.

– Volt már rövid hajam, hét vagy talán nyolc éve, ollóval neki estem és levágtam rövidre. Poppernek nem tetszett, egyrészt mert mindig is szerette a hosszú tincseim, másfelől, azt mondta, hogy emlékeztetem őt az apámra. Szóval visszanövesztettem.

– Nem gondolod, hogy a nevelőd túl sok befolyással rendelkezik? Nem szoba pincsi vagy, másfelől, felnőttél. Ha ennyire a kicsi gyerekének kezel, akkor ajánlom, hogy fogadjon örökbe egy porontyot. De tudod mit? Jobb ha ebbe nem szólok bele, vedd úgy, hogy nem szóltam semmit.

– Szeretném azt mondani, hogy minden úgy jó, ahogyan van... – sóhajtott fel Wolf keserűen. – De akkor hazudnék, és nem szeretek hazudni. Oh, amúgy – kapta fel hirtelen a fejét és teljes testtel Peter fele fordult, aki felvonta a szemöldökét. – Nem volt még alkalmam megjegyezni, de emelem kalapom a művész előtt, aki a tetoválásokat készítette.

– Átadom neki, pár hét múlva úgy is találkozok vele, akarok még egy-két mintát, amint láthatod az oldalam egészen üres – felelte miközben feltolta magát és jobb karját felemelte, hogy szabad rálátást engedhessen a bordáin futó minták közti kevéske szabad területre. Wolf elmosolyodott magában, Peter karjait és felsőtestét végig tetoválások borították, a nyaka és a kezei maradtak csupán szabadon.

– Én tűfóbiás vagyok – borzongott meg a félvér, amin az Alfa vidáman felkacagott és hajába fésülve hátra simította tincseit. – Ne nevess, kicsiként nem tudtam irányítani, amikor átváltoztam, gyerek orvos helyett az állat dokihoz vittek néha. Anya aggódott, hogy elkapok valami nyavalyát a kutya parkban a többiektől – nevetett fel magában.

– Mik ki nem derülnek – vigyorgott rá Peter jókedvűen, majd a padlót borító fehér csempéket bámulva benyálazta ajkait és bal kézzel lazán a csapra támaszkodott, míg jobbját a csípőjére kötött törülköző vonalára tette, mielőtt felnézett volna Wolfra. – Lenne kedved reggelente velem edzeni? Liz hétalvó típus, én meg hajnalban futni járok, ha időd és energiád engedi, na meg, ha van kedved hozzá, tarts velem. De csak akkor, ha akarsz, nem erőszak.

– Szívesen veled tartok – mosolygott rá Wolf boldogan, kék szemei felragyogtak. Peter aprót biccentett magában, nem akarta kimondani, de örült, hogy visszatért a csillogás a félvér tekintetébe. Nem tetszett neki az a matt, sötét árnyalat, ami fátyolként azóta ott lebegett Wolf szemein, amióta összefutottak George Overlorddal. A gondolataiban feltűnt alak láttán Peter felmordult magában. Az ifjú nem értette hol rontotta el, hogy miért váltott az Alfa jókedve ismét mogorvába. Talán eszébe jutott valami? Netán fájdalmai lennének? Nem akarta, hogy Peter magában mormogva zsörtölődjön, olyankor mintha egy rideg, barátságtalan, ismeretlen személy lenne, pedig tudja róla, hogy hatalmas szíve van. Lehet, hogy alig pár órája ismeri az Alfát, de ha olyan helyzetbe kerülnének, az összes titkát és akár az életét is rábízná. Az ő szemében a mogorva külső egy látszat volt csupán, amivel Peter el akarta rejteni a valódi énjét.

– Ha nem nagy kérés... tudsz majd mesélni a tetoválásaidról? – kérdezte halkan, amivel sikerült kizökkentenie a társát.

– Termszetesen – vágta rá habozás nélkül, mindezzel kiérdemelve egy halovány mosolyt. – Őszinte leszek, Kölyök, Russel és Liz az, akivel ilyen felszabadult módon tudok beszélni – szólt egy szemforgatas közepette. – Ez anyám mániája. Legyél egy kicsit nyitottabb, Peter – szólt ezúttal egy rekedtes női hangot utánozva. – Legyen nyitott a bánat, túl sok pofont kaptam már az élettől.

– Úgy véled, ha nekem megnyílsz alig pár óra ismeretség után, akkor nem fogsz pofont kapni?

– Igen – felelte nyersen és lényegretörően, majd felsóhajtott. – Tőled sosem kapnék pofont, nem szúrnál hátba. Ugye? – kérdezte reménykedve. Gyerekként az ösztöne sokszor cserben hagyta, mégis vakon hinni akart abban, hogy Wolf az, akibe feltétlen bizalmat fektethet. De mi van, ha túl hamar nyílt meg? Túl hamar mutatta meg felelőtlenül azt az oldalát, amit eddig csak a párja és a Bétája ismerhet? Visszanézett Wolfra, aki csendben figyelte őt, talán ő maga is el volt veszve a gondolataiban.

– Adtál egy esélyt – szólt halkan, míg Peter kíváncsian pislogott. – Elfogadtál, a családod része lehetek, a testvéredként kezelsz... Ha a világ vége fenyegetne, akkor sem fordítanék neked hátat. Nem akarom, hogy üres fecsegésnek vedd mindezt, mert komolyan gondolom azt, amit mondani akarok. Előbb vinném vásárra a bőröm, minthogy téged eláruljalak.

~*~

Sziasztok!
Tudom, régen volt már feltöltés, ezer bocsánat miatta. :(
Sokminden közbejött, ami lefárasztott, vagy elvette a kedvem, így inkább azokkal a részekkel haladgattam, amihez éppen ihletem volt.
Lehet, hogy egy kicsit unalmasabb, nyugisabb rész volt most ez, de hamarosan felpörögnek majd egy kicsit az események. ;)
A következő fejezetben megismerhetjük George nyálas bókjainak tárházát is. :D
Vajon el tudja érni, hogy Wolfi kipiruljon egy bók miatt, vagy az ő arca lesz pirosabb egy-két pofonnak köszönhetően?