Magabiztos léptekkel sétált be a tisztás közepére, miközben egy pillanatra sem fordította el tekintetét az Alfáról. Egyenes háta, méltóságteljes tartása, lassú, megfontolt léptei sokakat ledöbbentett. Russell halkan csettintett egyet a nyelvével, amikor a kék szemekben olyan fényt látott felvillani, amit eddig senkinél sem tapasztalt. Tiszteletet és alázatot követelt a pillantása. Azt üzente a tekintete, hogy ha szép szóval nem éri el azt, amit akar, akkor erőszakkal fog fellépni a célja elérésének érdekében. Tisztes távolban állt meg előttük, nem nézett sem jobbra, sem balra, nem érdekelte a falkán átfutó halk moraj. Valaki elvonyította magát, bíztatva a kihívót, a bőrváltók közül még egy-két tag felvonyított, hogy harcra buzdítsa a két moomsault. Peter arcára egy halovány, mégis elégedett mosoly kúszott, amikor többen izgatottan összesúgtak. Az Alfa összefonta a kezeit a mellkasa előtt, miközben szeme sarkából körbepillantott, végül tekintetét Wolfra vezette. A félvér nem mutatta nyomát annak, hogy izgulna, ujjai mégis alig észrevehetően görcsbe rándultak az idegességtől.

– Emlékszel még a játékszabályokra, vagy ismételjem meg őket? – vetette oda a szavakat leendő ellenfelének, aki mély levegőt vett.

– Emlékszem a szabályokra – felelte nyugodtan, ügyelve nehogy hangja megremegjen.

Biztosra vette, hogy Peter látja rajta, mennyire ideges is valójában. A tarkóján végigcsordult egy izzadtságcsepp, szíve vad tempót diktálva dobogott már-már kiszakítva mellkasát. Izgult a párbaj miatt, de sokkal inkább attól tartott, hogy mit fog kapni Poppertől, ha vérben ázva jelenik meg az ütközet után.

– Csak, hogy meglegyen a formalitása a dolognak... – mosolyodott el Peter, miközben leeresztette a kezeit és magabiztos, lassú, fenyegető léptekkel elindult Wolf irányába, barna szemei sárgás fényben felizzottak. – Elfogadom a kihívást – tette hozzá, majd megtorpant, hogy levegye magáról pólóját és gombócba gyűrve azt messzire hajítsa.

A kék szemek végigfutottak az Alfa izmos felsőtestét borító tetoválások kavalkádján. Ajkait halk sóhaj hagyta el miközben kezeit felemelte, hogy nyakától kezdve, lefelé haladva kigombolja fehér ingjét. Peter szemöldöke megrándult, amikor a másiktól egy enyhe sértettséggel telített pillantást kapott. Mintha a lelkébe tiport volna azzal, hogy levette a pólóját, ezzel elvárva, hogy Wolf is hasonlóan cselekedjen. Igazán nem akarta volna megsérteni, csupán megszokásból cselekedett így. Sosem szerette, ha a ruháit darabokra szaggatták egy-egy párbaj folyamán. Tekintete végigfutott a sápatag bőrön, elsőre puha, lágy felületnek tűnt számára, de jól tudta, hogy az izmok nem díszül szolgálnak a félvér testén. Olyan volt, mint egy művész által faragott márványszobor, amit eddig hatalmas becsben tartva vitrinben őriztek. Csupán két megfakult heget látott, ami Wolf mellkasa alatt futott, tekintetét visszaemelte a kék szemekre, mielőtt túl sokat időzött volna a sebhelyeken.

Elismerően biccentett egyet, amikor a félvér félredobta az inget. Peter gúnyosan elmosolyodott, amikor rájött, miért is érdemelte meg magának a másik sértett pillantását. Biztos nem szereti, ha valaki ilyen látványosan méregeti őt. Elfojtott magában egy mosolyt, mielőtt túlságosan is felbosszantaná ellenfelét a viselkedésével. Pedig aztán büszke lehetne erre az izomzatra. Jobb lesz vele vigyázni, Peter, nem ám lebecsülöd, mert szálkás alakja van.

– A végén még élve kibelezel puszta tekintettel – szólt oda mosolyogva, miközben kiropogtatta ökleit és nyakát. Wolf szája csücske megrándult egy aprócska mosoly erejéig, majd követte társa példáját és átmozgatta izmait.

– Ne vedd sértésnek, de az elején tesztelni fogom mennyit bírsz, aztán majd meglátom mennyire leszek veled durva – tette hozzá csipkelődve. A kék szemek villantak egyet miközben a félvér kiropogtatta a nyakát. Az Alfa elégedett mosolyra húzta a száját, sikerült felbosszantania ezzel a másikat.

– Ne vedd magadra, Peter... – szólt nyájasan, miközben nadrágja zsebéből előhalászott egy hajgumit és copfba kötötte haját. – Az elején tesztelni foglak és csak akkor leszek durva, ha úgy látom bírod a gyűrődést – tette hozzá nyugodtan, amire Peter felkuncogott.

– Ha így beszélsz, a végén még valaki el is hiszi neked, hogy nem ez lesz az első küzdelmed. Na, gyerünk, mutasd magad, kölyök – tette hozzá egy biccentés közepette.

Wolf kiropogtatta a csontjait, izmai és minden porcikája percek óta azért könyörgött, hogy alakot öltsön. Eddig még sosem tapasztalt hasonló feszültséget és vágyat arra, hogy átváltozzon. Szemeit lehunyva engedett a belsőjét szétfeszítő energiának, aminek hatására alakja egy hatalmas farkasét vette fel. Bundája ezüstös fényben csillogott a napfényben, kék szemei felvillantak, amikor ismét visszanézett az Alfára, aki emberi alakban fele akkora sem lehetett, mint ő. Peter elismerően biccentett egyet.

– Tuti, hogy Oboroten vére van – szögezte le Russell az álláspontját, amire Elisabeth is egyetértően bólintott. Az északi területeken mozgó falkák közül az Oborotenre volt csupán jellemző a hófehér vagy ezüstszín szőrzet.

– Ezek a kék szemek viszont nem illenek a képbe – jegyezte meg a Luna, amire a Béta csettintett egyet a nyelvével. Lopva a párjára pillantott, aki közben maga is alakot öltött és rávicsorgott ellenfelére. A hatalmas, fekete farkas látványa évek óta sokakban keltett félelmet.

– Fogadunk? – kérdezte csillogó barna szemekkel a lycan, amire az alfa ledöbbenve pislogott egy sort.

– Mégis mire?

– Hogy hány percig bírja a zöldfülű – felelte egy vállrándítás közepette. Elisabeth a két farkasra pillantott, akik támadásra készen, vicsorogva köröztek lassú, megfontolt léptek közepette. – Azt mondom kevesebb mint öt perc.

– Én meg azt mondom, hogy ne becsülj alá egy hozzá hasonlót – felelte megvetően, majd idegesen összefonta a karjait a mellkasa előtt. – Rossz előérzetem van.

Wolf lábai megremegtek valahányszor az Alfa fenyegetően rávicsorgott és ugrásra készen befeszítette izmait. Próbált magabiztosnak tűnni, lekövetni ellenfele minden mozdulatát és hallgatni az ösztöneire, amik most kezdtek el igazán ébredezni. Sosem harcolt ezelőtt, pedig Aylwin bácsikája sokat emlegette neki, hogyha majd nagyobb lesz, akkor az apja megtanítja küzdeni. De az apja kisvártatva elhagyta őket és soha senki nem tanította meg őt harcolni. Ijedten ugrott félre, amikor a fekete farkas nekirontott, Peter fogai a levegőben csattantak össze, nem gondolta volna, hogy ellenfele ekkorát fog ugrani. A fehér farkas félve ugrott arrébb megint, amikor az Alfa vicsorogva feléje rugaszkodott. Ezúttal sikerült beletépnie a bundájába, de csalódottan kellett tapasztalnia, hogy Wolf megtermett mérete csupán a vastag szőrnek köszönhető. Egy pillanatra megtorpant, amikor a félvér sértetten rávicsorgott, amiért a hátán beletépett a bundájába.

– Ha nem tudnám, hogy vér is fog folyni, azt hinném, hogy csak játsszanak. – Russell halkan felkuncogott a jeleneten, amíg Elisabeth elfojtott magában egy mosolyt.

– Hecceli a kölyköt, hátha ki tud csikarni belőle egy támadást – felelte a nő, amikor párja ismét nekiugrott a fehér farkasnak és ezúttal mélyebben beletépett annak szőrébe. Wolf vinnyogva kapott oda Peter füleihez, aki visszahőkölt, mielőtt a másik megharaphatta volna őt.

– Látom – kuncogott a lycan. A falka tagjai hangos kiabálás és huhogás közepette bíztatták a két moomsault. – Amint hallom, elég sokan drukkolnak a zöldfülűnek. De ez így elég uncsi – nyafogott egy hisztis kisgyerek módjára, amikor Peter ismét csupán az ellenfele bundájába tépett bele, aki vicsorogva hátrált vissza.

– Várd ki a végét, már villog a szeme, nem fogja sokáig tűrni a dolgot – szólt halkan a Luna, amikor Wolf vicsorogva, lelapított fülekkel csattogtatta fogait az Alfa irányába.

Peter megelégelte a játékot, teljes lendülettel rontott neki ellenfelének, aki ezúttal is félreugrott, ugyanakkor egy pillanattal később már a fekete farkas nyaka után kapott. Az Alfa kihasználta a kínálkozó lehetőséget, engedte, hogy a félvér a nyakába marjon, hogy a fogai a húsába vágjanak. Wolf testén remegés futott végig, amikor megérezte szájában a másik vérét, egy hang felsikoltott a fejében, hogy azonnal eressze el őt és fejezzék be mindezt. De egy másik hang is jelen volt, aki azt parancsolta, hogy vágja még mélyebbre a fogait Peter húsába, míg az fel nem üvölt a fájdalomtól. Tarkója égni kezdett, homályossá vált a látása, elengedte ellenfelét, amikor feje zúgni kezdett és nem tudta már megtartani egyensúlyát. Alig hátrált vissza, amikor a fekete farkas tűéles fogai ezúttal mélyen a húsába martak.

Nem finomkodott vele többé, amikor Wolf felnyüszített a fájdalomtól. Hirtelen engedte el őt egy pillanat erejéig, míg ismét bele nem mart a hátába. Az ezüstös bundán vérben tocsogó, vörös folt keletkezett a farkas vállán, majd háta közepén. Wolf hiába próbálta kicsavarni magát az Alfa csonttörő állkapcsa közül, minduntalan sikertelen volt az igyekezete. Gerince ropogva hajlott meg valahányszor a fekete farkas megmarta őt. Testében égető fájdalom futott végig valahányszor az éles fogak a húsába téptek. Minden egyes harapásnál tarkójába nyilallt a fájdalom. Egy része sírva akart kegyelmet kérni, míg másik fele a pokolra kívánta Petert és legszívesebben agyontépte volna. Néha megpróbált odakapni a fekete farkashoz, de sosem érte el őt. Az Alfa fogsora ismét nagyot csattant a marján, de igazán fel sem fogta már a fájdalmat. Lábai alól eltűnt a talaj és ő a levegőbe emelkedve hosszú métereket tett meg, mielőtt a földre zuhant volna.

Halkan nyüszítve, remegve terült el az oldalán, lehunyt szemei sarkán könnyek csordultak ki. A bundáját eláztatta a vére, aminek bűzétől rosszul volt és felkavarodott a gyomra. Testén egyre erősödő fájdalomhullámok söpörtek végig minden egyes lélegzetvételnél. Feje zúgott, nem hallotta tisztán a falka hangját, akik vonyítva éltették vezérük győzelmét. Peter halkan vicsorogva figyelte a földön heverőt miközben fel-alá járkált. Nem akarta elfogadni, hogy ez a vége. Sokkal többet látott Wolfban, mint az, amit most mutat magából. Feldühítette őt a helyzet, szemei villogtak, ahogyan a fehér farkast nézte.

– Négy perc, huszonhat másodperc – pillantott az órájára Russell önelégülten. Elisabeth a szemét forgatta mindezen, csalódott párját figyelte, aki vicsorogva járta a végeláthatatlan köröket. Az Alfa dühösen felmordult és hátat fordított Wolfnak.

– Még sosem láttam őt ennyire csalódottnak – sóhajtott fel a nő szomorúan. – Eddig még egyszer sem hagyta őt cserben a megérzése.

– De legalább a korcs nem az életével fizet, habár szerintem még így is könnyen megúszta – tette hozzá a lycan. – Bárkinek is a kölyke, nem lennék most a szülők helyében... micsoda szégyen. Nem csak a családja, de még a faj számára is szégyen, hogy egy ilyen korcsfajzat valaha is megszületett.

– Russell – mordult rá Elisabeth dühösen és felkaron vágta a Bétát. Peter megtorpant, tekintetét a párjára és a mellette ácsorgó férfira emelte, majd visszapillantott a válla felett a földön fekvő Wolfra.

„Fattyúnak nevezett... aztán korcsnak hívott. És egyiket sem tűröm..." Kristálytisztán hallotta visszacsengeni a fülében Wolf szavait. Egy hirtelen ötlettől vezérelve egy éles fordulattal ismét a fehér farkas irányába indult. Visszaöltötte emberi alakját, amivel sokakat meglepett.

– Állj fel, te, mihaszna korcsfajzat! – kiáltott rá a félvérre, aki először ugyan ijedten rezzent össze a mennydörgő hang hallatán, pár másodperccel később mégis elöntötte szívét a harag és tarkóját ismét körbefonta az égető érzés. Szemeit lassan nyitotta fel, vicsorogva fordult a közeledő férfi irányába, akinek szája csücske aprócska mosolyba rándult.

– Farkasok szégyene, az vagy te, Wolfgang! – kiáltott neki oda ismét, amivel sikerült elérnie, hogy annak kék szemei felvillanjanak és izmai megremegjenek a dühtől, ami lassacskán végigkúszott minden porcikájára. – A hozzád hasonlókat élve kellene széttépni! Csupán bemocskoljátok a fajtánk nevét!

– Peter, mégis mi a fenét művelsz? – szisszent fel Elisabeth, amikor a fehér farkas tekintetében gyilkos fény lobbant.

Wolf vicsorogva tolta fel magát a földről, nem vett többé tudomást a testét összeroppantó fájdalomról. Elméjére köd szállt, de lelke egy része még próbált a józan eszére hatni és visszafogni őt. A fájdalom ismét a tarkójában összpontosult, látása hol kiélesedett, hol pedig elhomályosult. Megrázta a fejét, füle zúgni kezdett, elméjében visszacsengtek a Peter által kimondott szavak. Minden szó egyre inkább hergelte őt, elégtételt akart venni a sérelmekért. Vért akart ontani, megölni azt, aki sértegetni meri őt. Izmai megfeszültek, füleit hátra lapítva vicsorogva tett meg egy lépést az Alfa irányába, aki továbbra is magabiztos léptekkel közelített feléje.

– Gyerünk, kölyök, mutasd magad... – mormogott az orra alatt, amikor a kék szemekben furcsa, rendezetlen ütemben pulzálni kezdett az a fény, amit már egyszer látott a délelőtt folyamán. – Ne hallgass arra a hülye angyali oldaladra...

– Azt regélik, hogy apád volt a farkas – szólt ismét emelt hangon, amire Wolf ezúttal is morgással felelt. – Nem is csodálom, hogy elhagyott egy ilyen férget, mint amilyen te vagy. Szégyenfolt lettél volna csupán számára!

– Peter! – kiáltott fel egyszerre Elisabeth és Russell.

A fehér farkas nekirontott a férfinak, aki miközben kitért a támadás elől, ismét alakot öltött. Ezúttal nem kellett visszafognia magát és finomkodni az újonccal. Wolf szemei jégkék árnyalatban villantak fel, fogai halálos pontossággal kaptak az Alfa torka felé. Gyakorlott mozdulatokkal tért ki egy-egy támadás elől és kapott oda az ezüstös bundához, de már csak ritkán érte el az ellenfelét. Az erdő nyugodt légkörét a párbajozó farkasok hangja törte meg. A falka tagjai félve hallgattak el, amikor immár Wolf pofáját is vörösre festette a vér, és nem egy alkalommal vágta oda ellenfelét a földre, aki minduntalan kicsavarta magát a halálosnak ígérkező szorításból. Elisabeth remegve fogott rá a mellette álló lycan kezére, amikor a párja veszett fenevad módjára harcolt és nem egyszer a földre nyomta a félvért.

– Ez nem normális – remegett meg Russell hangja. Egyszer már látta küzdeni a vezérét, amikor tavaly ősszel végzett az előző alfával. De akkor korántsem volt ennyire brutális az ütközet. Peter könnyűszerrel végzett az akkori ellenfelével, igazán meg sem erőltette magát. Akkor egy lovagias párbajt láthattak, ahol büszkén halt meg a kihívott fél. De most...

– Ez a szörnyeteg nem lehet Oboroten – szólt könnyek közt elcsukló hangon a Luna.

Ismerte a párját, nagyon is jól tudta, hogy honnan származik, hogy kik nevelték, hogy miken ment keresztül. De most megrémisztette őt ez a helyzet. Még sosem látta őt így küzdeni, pedig Peter sokszor mesélt neki arról, hogy az apja milyen módon képezte ki őt. Elisabeth arcán lecsordult egy könnycsepp, közbe akart avatkozni, szétválasztani a két fenevadat. De ha ő közbelépne, akkor Peter azonnal őt védené és nem figyelne már saját magára, és ő nem engedheti meg azt, hogy a párja miatta sebesüljön meg. Remegve figyelte, ahogyan a fehér farkas kicsavarja magát az Alfa fogai közül. A fájdalom apró jelét sem mutatta, míg Peternek ki kellett köpnie egy véres, szőrős húscafatot a szájából, mielőtt ismét nekiugrott volna ellenfelének.

– Azonnal szólj valakinek! – fakadt ki az alfa kétségbeesetten, amikor a két farkas ismét egymásnak esett.

A Béta remegve bólintott miközben jobb alkarján felizzott egy kacskaringós minta és ő egy szempillantás alatt eltűnt a semmiben. Elisabeth zokogva tapasztotta a szájára a kezét, amikor párja a földre lett lökve és a fehér farkas a torkánál fogva szorította le őt. Peter hiába küzdött, ezúttal már esélye sem volt arra, hogy kiszabaduljon Wolf fogai közül. Egyre mélyebbre és mélyebbre vágta fogait az Alfa nyakába, kiserkentve vérét és összeroppantva torkát. Peter tüdejét vér öntötte el, fuldokolva próbált szabadulni, de a kétségbeesés úrrá lett rajta és nem tudott már összpontosítani. Mozgása erőtlen vonaglássá fordult át, szemei előtt összemosódott az erdő képe, még hallani vélte párja zokogását, ahogyan a nevét kiáltja. Bocsánatot akart kérni tőle, amiért ilyen ostoba volt, könnyek szöktek a szemébe, amiért mindezt Elisabeth-nek és végig kell néznie. De, amikor már úgy hitte, hogy mindennek vége, a szorítás enyhült a torkán és az éles fogak már nem vágtak bele többé a húsába. Emberi alakot öltve, levegő után kapkodva hördült fel és átfordult a hasára. Vért köpve köhögött fel, majd tenyerét a torkára szorítva próbálta tompítani a vérzést. Feje fölött halk morgás hangzott fel, zihálva, remegve nézett fel a föléje tornyosuló óriásra, akinek kék szemei ismét felizzottak. Peter szíve kihagyott egy ütést, amikor emlékei közt felvillant egy gyerekkorában látott kép. Akkor egy teljesen más személy állt előtte, egy veszélyes, kegyetlen, rideg alak, akitől mai napig rettegés fogja el. A tekintete ugyan az volt, mint most Wolfé. Rideg, kegyetlen, alázatot és tiszteletet követelő, egy olyan pillantás, ami nem tűr ellentmondást. Az apja egykoron kőkeményen a fejébe verte, hogyha ezt a tekintetet látja, akkor jobban teszi, ha az életéért könyörög. Mert különben hidegvérrel, szemrebbenés és mindenfajta habozás nélkül az életét veszik. 

–  Az nem lehet, hogy te... – suttogta maga elé vérben elfulladó hangon.