Rémálmaiban sokszor kísértette őt egy kép. Egy óriási moomsaul, akinek olyan fekete volt a bundája, mint maga az éjszaka és a tekintete halálosabb volt, mint a legerősebb méreg. A leghírhedtebb vadászok közé tartozott, ha egyszer szagot fogott, a prédája nem menekült többé.

Kisgyerek volt még, amikor az otthonát feldúlták, hiába voltak megbecsült, nemesi család... őket sem kerülte el a vész. A mai napig tisztán élt benne apja minden szava, a parancsok, amiket adott neki egykoron. Először nem értette, hogy márki létére miért kell az istálló melletti faházban aludnia az öreg lovász mellett. Mindemellett a kényelmes ruhákat le kellett cserélnie toprongyos gúnyára és ritkán fürödhetett. Nem étkezhetett többé a saját házában, helyette maradékot kapott, amit a konyháról egy-egy fatálkában hoztak ki nekik. Az öreg Matéo sosem szólította őt többé Úrfinak vagy Kisfenségnek. Peternek nevezte, pedig jól tudta, hogy valójában Philibert a gyerek neve.

Reggeltől estig az öregnek kellett segítenie, nem játszhatott többé a barátaival és azt kellett mondania, hogy ő Matéo kisunokája. Szót fogadott az apjának és betartotta mindazt, amit mondott neki, de sosem értette, hogy miért kell ezt csinálnia. Addig a napig nem értette meg, amíg fel nem tűnt az a farkas a birtokukon. Az öreg sok rémhírt mesélt már róla, de a gyerek szemében ezek a hírek csupán rémmeséknek hatottak, amiket Matéo talált ki számára. De aznap a rémtörténetek valóra váltak.

Késő éjszaka volt, amikor arra riadt fel, hogy a levegő elnehezült és füsttel telitődött. A távolban sikolyok és éles kiabálások hangzottak fel. A hűvös őszi estén forró szellő járta végig a birtokot, parazsat és hamut hozva magával. Az istállóból éles nyerítés hangzott fel, először csak egy, aztán már az egész ménes tombolni kezdett. Felzaklatta a lovakat a füst és a felhangzó kiáltások zaja. Peter ijedten pattant fel az ágyból, gondolkodás nélkül cselekedett úgy, ahogyan Matéoval gyakorolták. Sietve rámolta össze azt a pár ruhát és előre összecsomagolt kenyeret, amit az ágya melletti szekrényben tartottak. A kiabálások és sikolyok egyre közelebbről érkeztek, kapkodva, félelemtől reszketve pakolta el az utolsó kis szárított húst a táskájába, amikor valaki betörte a kis faház rozoga ajtaját. Peter ijedtében elejtette a táskát, amikor a megtermett páncélos lovag hatalmas léptekkel, karddal a kezében eléje sétált és arcon ragadta őt, tenyerével lefogva a rémült kisgyerek száját. Szíve megállt egy hosszabb pillanat erejéig, amikor a lovag leguggolt eléje és kardját a padlóba döfte, hogy felszabadult kezével fel tudja hajtani sisakrostélyát.

– Nem lesz semmi baj – suttogta a fiatal férfi, barna szemeiben barátságos fény csillant, de Peter lelkét már ez sem tudta megnyugtatni. Könnyei patakokban folytak alá arcán, teste remegett a félelemtől. – Apád küldött, nem lesz gond. Egy mukkot se szólj, akkor nem fog bajod esni. És még valami, ne nézz a Renard szemébe – tagolta neki, amire a gyerek sírva bólintott egyet.

A lovag aprót biccentett, visszahajtotta sisakrostélyát, kardját ismét magához véve felállt a földről és az ingénél megfogva taszította ki Petert a kis viskóból. Egyensúlyát elvesztve esett a poros földre, rémülten kapta fel fejét, amikor orra megtelítődött a füst csípős szagával. A távolban, ahol az otthona állt, az égbolt vörös fényekben ragyogott és gomolygó feketeség szállt az ég felé. Éles kiáltások hangzottak fel nem messze tőle, majd a tűz pattogó hangja. Kivágódott az istálló ajtaja, a lovaik – köztük a kis kedvenc, szürke csikója – fejvesztve menekültek a lángra kapott épületből. Egy hatalmas barna farkas, vicsorogva hajtotta el messzire a ménest, míg három páncélos katona robbanólángokat dobott neki az épületnek, aminek hatására egyre több helyen kapott lángra az istálló szerkezete. Peter zokogva lökte fel magát a földről, de alig tett volna meg egy lépést, máris megragadta őt a fiatal lovag és a grabancánál fogva, maga után rángatva indult el abba az irányba, ahonnan a sikolyok érkeztek.

Csontjai remegtek a halálfélelemtől, ami hatalmába kerítette őt. Az udvart és a fehér kaviccsal leszórt utakat vér áztatta, néhol egy-egy szolgáló teste hevert mozdulatlanul a földön. Peter zokogva követte a lovagot, aki egy pillanatra sem méltatta már a botladozó gyereket. Akkor, abban a pillanatban megtört benne valami, amikor az őszülő fák takarásából feltűnt a lángokban álló otthona. Eluralkodott rajta a kétségbeesés. Mi van, ha a szülei megsérültek? Mi van, ha bent maradtak az égő kúriában? Mielőtt zokogva kiabálni kezdhetett volna, a lovag hirtelen megtorpant és a torkánál megragadva emelte fel őt a földről.

– Ha egy hang is elhagyja a torkod, halott vagy, megértetted? – mordult rá a sisakja alól. Peter remegve bólintott neki, amikor szeméből újabb könnyek szöktek ki. A lovag a földre lökte őt és onnan ismét a grabancánál fogva emelte fel és indult tovább, maga után rángatva a zokogó gyereket. Peter a fogait az alsóajkába mélyesztve sírt, vére kiserkent. A szülei után akart kiabálni, de nem tehette. Hol vannak a szülei? Hol van Matéo? Miért történik mindez?

A házuktól nem messze az egyik nagyobbacska udvaron több tucat alakot látott. Többen térden állva, egy sorban helyezkedtek el. A hátuk mögött páncélos katonák álltak, miközben néhány megtermett, barna farkas vicsorogva körözött a foglyok körül. Peter szíve nagyot dobbant, amikor a térdelők között felismerte Matéo vékony alakját. A lovag, aki őt húzta maga után, az öreg mellé rángatta, majd a földre lökte. A fiú alig hasalt el a földön, rögvest az öreghez akart húzódni, átölelni őt, faggatni, hogy mégis miért történik most mindez. De alighogy feltolta magát, az egyik farkas vicsorogva nekirontott és fogait összecsattintotta a gyerek orra előtt. Peter ijedten ugrott hátra, majd remegve térdelt fel úgy, mint a többiek tették. Rettegve nézett körbe, amiért ezúttal egy éles ütést érdemelt ki a fejére. Halk nyüszítés közepette sütötte le tekintetét, miközben fejét is lehajtotta.

– Ezt az izgő-mozgó férget a lovász kunyhójában találtuk – jelentette ki a fiatal lovag emelt hangon.

A foglyokkal szemben három alak helyezkedett el, két megtermett farkas és köztük egy sötét öltözetet viselő, sovány alkat. A harmincas éveiben járó, hosszú, vörös hajú férfi aprót biccentett a lovag irányába, majd megvetően végigmérte a földön térdelő gyereket. Pár pillantásnál tovább nem illette őt a figyelmével. Borostyán sárga szemei villantak egyet, a pupillái összeszűkültek. Mint egy dögkeselyű, vagy maga a hóhér, aki a kivégzésre vár, úgy pásztázta tekintetével a foglyokat. Sápatag, beesett arcán vörös fénycsóvák táncoltak. Tarkójánál copfba fogott tincsei tűzvörös fényben tündököltek az égő ház lángjainak fényében. Az orra alatt morogva, halkan szitkozódott.

A fiú szíve összeszorult, amikor szeme sarkából az öregre pillantott. A csontos kezek remegtek a félelemtől, a napbarnított, beesett, ráncos arcon könnyek csordultak alá. Legszívesebben megölelte volna őt, de csupán egy gyengéd kézszorítást engedhetett meg magának, amivel Matéot próbálta vigasztalni. Ezúttal nem ütötte meg őt a lovag és a farkasok sem ugrottak neki. Az öreg halkan felszipogott és rászorított a gyerek apró kezére.

Éjfélt ütött az óra, amikor megérkezett a szörnyeteg, akiről eddig csupán rémmeséket hallott. A szolgálók mind remegve borultak le a földre, amikor az óriási farkas lassú, megfontolt léptekkel érkezett meg az udvarra. Bundája minden fényt elnyelt, éles karmai a földet karistolták, tekintetéből nem lehetett kiolvasni érzelmeket. Fojtogató, fenyegető erő lengte körbe a farkast, aki lassú léptek közepette megvetően végignézett a szolgákon. Matéo halkan sírt, míg a gyerek remegve húzta össze magát, amikor a léptek elhaltak nem messze tőlük. Peter lopva a szeme sarkából fel akart pillantani a farkasra, de amint egy aprót is moccintott a fején, a fiatal lovag tarkón vágta őt. Nem tudott felsírni a fájdalomtól, torkán akadt a hang, csupán könnyei csordultak alá arcán, amikor mellkasát és nyakát egy láthatatlan, szorító erő akarta összeroppantani. Fuldokolva, remegve hallgatta, ahogyan a léptek ismét felhangzanak, majd kisvártatva közvetlen előtte állt meg a farkas, aki halkan felmordult. A katona mélyen belemarkolt koszos, fekete tincseibe és úgy rántotta őt fel ülő helyzetbe, hogy szembe tudjon nézni a fenevaddal. Peter szíve kihagyott egy ütést és könnyei azonnal elapadtak, amikor szembe találta magát a farkas tekintetével. A rideg, kék szemekben önmagát látta tükröződni, egyszerű préda volt egy ragadozó tekintetében. Nem tudott mozdulni, sem kegyelemért könyörögni. Remegve sütötte le tekintetét, amikor már nem tudta elviselni a lelkéig hatoló pillantás erejét.

– S'il te plait aie pitié de moi... – suttogta vérben elfulladó hangon, amikor emlékeiből kiszabadulva ismét szembe találta magát a fehér farkassal. – Kérlek... könyörülj rajtam...

Ha nem tudná, hogy az a fenevad még mindig életben van, azt hinné, hogy Wolf nem más, mint a kísértete, aki annyi év után végül mégis rátalált. Szeme sarkán kicsordult egy könnycsepp, amiért emlékeiben ismét át kellett élnie azokat a szörnyűségeket. Wolf morgása csillapult, tekintete meglágyult, amikor Peter kegyelemért könyörgött. Tett egy lépést a sérült Alfa irányába, aki összerezzent és szemeit lehunyva várta a következményeket. Elisabeth halálra rémülve figyelte, ahogyan a vérben ázó fenevad közelebb lép a párjához. Kétségbeesetten pillantott körbe, de Russell és a segítség még mindig nem érkezett meg. Egy pillanat erejéig feszült csend telepedett a tisztásra, mielőtt Elisabeth ajkain mély sóhaj szakadt volna fel. Szívéről hatalmas kő esett le, amikor a fehér farkas alakja megváltozott és ismét feltűnt az ifjú barátságos, emberi megjelenése.

Wolf hitetlenkedve megingatta a fejét, miközben leguggolt Peterrel szemben. Az Alfa zihálva, csupán a szeme sarkából tekintett vissza rá. A kék szemekben kialudt a gyilkos láng fénye, helyére fájdalom és megbánás kúszott. Wolf arcán végig gördült egy könnycsepp, amit rögtön követett egy másik is. Szívéből eltűntek azok az érzelmek, amik eddig vezérelték őt, helyettük nem maradt más, csupán üresség és fájdalom. Emlékezett a küzdelem minden pillanatára, érezte a szájában Peter vérének ízét, de tudata nem akarta felfogni azt, amit tett. Nem akarta elfogadni azt a tény, hogy az Alfa miatta hever sérülten, vérben ázva, remegve a földön.

– Je... jamais je... – zokogott fel csendesen. – Én soha... én sohasem...

– Kölyök... – halk sóhaj közepette fordult a félvérhez, de torkán akadt a szó, amikor szeme sarkában ismét látni vélte a zilált Russell alakját felbukkanni Elisabeth mellett. Ugyanebben a pillanatban, a semmiből egy fekete forgatag tört fel mellettük a földből.

A kénkő bűzét megérezve, a két moomsaul félve összehúzta magát. A forgatagból egy magas, szikár démon alakja bontakozott ki. Hatalmas ébenfekete bőrszárnyai eltakarták a napfényt, fekete szemeiben vörös írisz világított, míg feje tetején a hosszú, fekete, egyenes hajából csavart kosszarvak meredtek az ég felé. Peter lopva felnézett a férfi sápadt, sovány arcára mielőtt ismét lesütötte volna szemeit a földre. A démon bosszúsan végigmérte a két fiatalt, majd igazított egyet fekete öltönyén.

– Elregélik, hogy mi történt, vagy úgy óhajtják, hogy harapófogóval szedjem ki magukból a szavakat? – dörrent rájuk a férfi, mély, túlvilági hangján.

– Mr. Sreithris... – nyelt nagyot Peter, amikor mellette Wolf remegve húzta össze magát. – Párbajoztunk.

– Minden bizonnyal úgy van, Mr. Dorian – vetette oda, miközben ismét végignézett a tátongó nyílt sebeiken, majd Wolfra pillantott. – Maga jobban teszi, ha megássa a sírját és eltemeti magát.

– Prof...

– Maga pedig hallgasson! – vágott körbe Sreithris élesen, szemei felvillantak, amikor Peterhez fordult. – Hacsaknem szeretné elérni, hogy az édesapja tudtára adjam azt a hírt, hogy a fiát kis híján agyontépte egy korcsfajzat. – A fenyegetés hallatán Peter csendbe burkolódzva ismét lesütötte a szemeit, a démon elégedetten bólintott mindezre. – Így gondoltam én is.

– Többé nem fog ilyesmi előfordulni, Uram – szólt végül az Alfa magabiztosan.

– Ajánlom is, mert nem lesz elnézés, ha még egy ilyen előfordul – sziszegte a démon, mielőtt az alakja ismét fekete füstté nem oszlott szét.

– Ez... – szipogott fel Wolf. – Ez az egész az én hibám volt.

– Ezt most azonnal fejezd be, kölyök – sóhajtott fel Peter, majd elhúzta a torkától a kezét, amikor úgy érezte a sebei elkezdtek összehúzódni. – Tudnom kellett volna, hogy nem érdemes téged provokálni. Ami pedig azt illeti, amit mondtam neked, üres fecsegés volt, oké? Soha többet nem foglak sértegetni.

– Az én hibám volt – ismételte meg suttogva, amikor felnézett az Alfára. Arcán újabb könnyek csordultak alá, remegő kezeivel görcsösen markolt bele a véráztatta fűbe. Zihálva kapott csupán levegőt, teste lángokban állt a fájdalomtól, vére kis patakokban csordult alá felsőtestén. – Popper meg fog nyúzni... – szólt remegő hangon, miközben meredten bámult maga elé a földre. – Nagyon dühös lesz...

– Wolf – mordult rá Peter dühösen, amire a másik ijedten felkapta a fejét. A kék szemekben ezúttal rettegés tükröződött vissza és nyomát sem látta már az Alfa annak a fenevadnak, akivel az imént még megküzdött. Peter ajkait mély sóhaj hagyta el. – Nem bánthat téged.

– Te nem ismered őt... – rázta meg a fejét. – Nem tudod, milyen, amikor dühös.

– Ha dühös is... – szólt ezúttal fogcsikorgatva, miközben féltérdre tolta magát és combjára fektette alkarjait. – Sem ő, sem senki más nem bánthat téged, erre itt és most megesküszöm neked – tette hozzá, majd lassan feltolta magát a földről. Tartása kissé megingott és szemei előtt egy pillanatra minden elhomályosult. Döbbenten kapta fel a fejét, amikor a röpke rosszulléte alatt Wolf felpattant a földről és felkarjánál fogva próbálta meg őt tartani, nehogy elveszítse az egyensúlyát. Arcára halovány mosoly kúszott, amikor szembenézett a félvér aggódó pillantásával.

– Jól vagyok, kölyök... – biccentett hálásan. – Köszönöm... – tette hozzá, miközben hátrébb lépett, hogy Wolf elengedje őt.

Aggódva figyelte az Alfa minden mozdulatát, amikor az mély levegőt vett és felsóhajtott, miközben körbenézett a síri csendben levő falkatagokon. Váltott egy pillantást a párjával, majd a zilált Bétával, aki értetlenkedve nézett vissza rá. Amikor visszafordult Wolfhoz, arcára ismét halovány mosoly húzódott ki. Barna szemeiben olyan fény csillant fel, amihez foghatót a másik még nemigen látott. Mintha egy régen elvesztett, Peter szívéhez közelálló személy lenne, pedig nem volt az. Nem volt több egy korcsnál, aki... Szíve kihagyott egy ütést, amikor Peter a szívéhez emelte jobb kezét és ismét visszaereszkedett féltérdre, miközben lehajtotta a fejét, majd kisvártatva felnézett a ledöbbent ifjúra.

– Elismerem azt, aki bátor és kiáll azért, amiben hisz... Ugyanakkor, mélyen tisztelem azt, aki harcos létére tudja, mennyit ér mások élete. Mindezzel azt szeretném mondani, hogy... légy a falka tagja, megtisztelnél vele, ha...

Hangja elakadt és hirtelen kapott levegő után, amikor Wolf térdre vetette magát előtte és egy pillanat töredéke alatt szoros ölelésbe fogta őt. Peter kikerekedett szemekkel nézett maga elé, miközben a félvér zokogva az arcát a mellkasába nyomta és olyan szorosan ölelte őt, mintha az élete múlna rajta. A döbbenetből felriadva segítség kérően a párjára pillantott, aki elmosolyodott a férfi tehetetlenségén. Tudta jól, hogy Peter sosem volt az ölelkezős típus, és minduntalan zavarba tud jönni, ha valakivel túl sok testi kontaktusba kell lépnie. Az Alfa küldött egy morcos pillantást a párjának, amiért nem segített rajta, csupán mosolygott a jeleneten. Zavarában végül finoman hátba veregette Wolfot, majd finoman eltolta őt magától.

– Jól van, kölyök... – szólt halkan, majd megköszörülte a torkát, amikor az ifjú a könnyeit törölgetve szipogott fel. – Végig se mondhattam, amit akartam.

– Bocsánat...

– Nincs gond... Gyere – intett fejével, miközben arcára féloldalas mosoly kúszott.

Wolf ledöbbenve nézett fel az óriási fekete farkasra, aki büszkén kihúzta magát és fejét az ég irányába fordítva felvonyított. Szíve hatalmasat dobbant és egész lényét borzongató, kellemes érzés járta át. Arcára széles mosoly ült ki, könnyei elapadtak, amikor az Alfa ismét felvonyított mellette. Hangját messzire fújta a szél, hírül vitte mindenki számára, hogy új taggal bővült a falkájuk. A falka hangos huhogás és vonyítás közepette köszöntötte a tiszteletbeli Alfát. Elisabeth maga is alakot öltött, barna bundáját összeborzolta a szél, miközben párja mellé sétált, majd apró biccentéssel mondott hálát Wolfnak. A barna farkas odabújt párjához, aki egy fejjel magasabb lehetett nála, az Alfa ismét zavarba jőve pislogott maga elé, aminek hatására a félvér halkan felkuncogott. Hátrébb húzodott, hogy legyen elég helye ahhoz, hogy maga is alakot öltsön. Peter büszke pillantását látva, ezúttal ő is zavarba jött. Habár emberi alakban alig ért fel az Alfa válláig, így farkasként társával egy magas lehetett. A fekete farkas aprót biccentett neki, Wolf körbepillantott, szívét melegség járta át, amikor azok, akik még pár perce rettegve tekintettek rá, most ujjongva köszöntötték a falkában. Még maga Russell is tapsolt, habár fogalma sem volt arról, hogy mi történt addig, amíg ő távol volt.

Wolf úgy érezte, mintha lelke egy elfojtott darabja most ismét megmoccant volna, de ezúttal nem a fenevad próbált kitörni belőle. Lábait erősen megvetette a földön, miközben büszkén kihúzta magát, a testét gyötrő fájdalom pedig szűnni kezdett. A szél feltámadt, összeborzolta vérrel átitatott ezüstös bundáját. A szél zúgásában, nagyon messziről egy farkas vonyítása csendült fel. A hang irányába fordult, a fák takarásában, az árnyak közt egy ébenfekete moomsaul alakját vélte felfedezni. A farkas kék szemei felcsillantak, tekintete büszkeséggel telt meg, majd egy hirtelen mozdulattal hátat fordított a tisztásnak és alakja elveszett az árnyak között. Hiába volt ismeretlen számára a tűnékeny alak, szívét mégis melegség töltötte meg a jelenléte miatt. Wolf hangosan felvonyított, hogy a szél hírül vigye mindenki számára, új otthonra, új családra talált ezen a napon.