Fülsiketítő trombitaszó riasztotta fel álmából. Ijedten ült fel ágyában, párnája alól kirántva egy tőrt, majd torkában dobogó szívvel nézett körbe. Szobatársa meg sem rezzent a harci indulóra, amit telefonja produkált az ágya melletti éjjeliszekrényen. Wolf lassan leeresztette a fegyvert, majd térdeire megkönyökölve támasztotta bele arcát a tenyereibe. Füle csengett a zajtól, feje lüktetni kezdett a fájdalomtól. Keveset aludt az éjjel, sokan voltak, akik megpróbáltak beosonni a szobájukba, hogy tréfát űzzenek a farkassal, de csalódva kellett távozniuk, amikor szembe találták magukat az alfa izzó kék szempárjával.

– Eriiiiiic... – mordult fel, majd mélyen beletúrt hajába.

A manó nem mozdult, halkan hortyogva aludt tovább. Wolf szája csücske fenyegető vicsorgásra rándult és kikászálódott ágyából. Lekapcsolta szobatársa ébresztőjét, majd megköszörülte torkát.

– ERIC AETHELSTUN! – kiáltott rá az alvóra, aki ijedten pattant fel.

– Tanár Úr, én nem aludtam! – hadarta Eric, majd bambán felnézett a mellette állóra. – Wolf?

– Hát nem is a tanárod – horkantott fel és összefonta kezeit a mellkasa előtt. – Iszonyat hangos az ébresztőd, de te mégsem kelsz fel rá.

– Bocsi – húzta be a nyakát félve, mikor találkozott a farkas gyilkos tekintetével.

Eszébe jutott a későesti beszélgetésük, amikor Wolf röviden említést tett arról, hogy a vérvonala miatt lehetnek ingadozások a viselkedését illetően. Mint kiderült Eric számára, a félvér általában a társaságához alkalmazkodik, idegen környezetben elbizonytalanodhat, de előfordulhatnak olyan esetek, amikor kivillantja a foga fehérjét. A hideg futkosott a hátán Wolf pillantásától, idegesen nyelt egyet mikor belegondolt, hogy a minap hasonló tekintettel nézett a démonok vezérére.

– Megmondtam előre, hogy nem bírom a hangos zajokat – szólt sértődötten miközben kezeit szorosabbra fonta a mellkasa előtt. – A szívbajt hoztad rám ezzel az indulóval.

– Ha elkísérlek reggelizni, akkor kibékülünk? – kérdezte reménykedve.

A reggeli szó hallatán nagyot kordult a gyomra. Tegnap a délután nagy részében a manóval volt, aki körbe vezette őt a kastélyban. Majd mivel egyikük sem volt igazán éhes így azt a kevéske süteményt ették meg vacsorára, amit még Poppertől kapott. Eric reménykedve nézett fel szobatársára, aki apró mosolyra húzta száját és bólintott.

Tíz perccel később útra készen álltak az ajtóban.

– Lesz bőven időnk az ünnepélyig – mosolygott Eric vidáman, majd ajtót nyitott és kikukkantott a folyosóra. – A többiek ilyenkor általában még alszanak – fordult vissza Wolfhoz suttogva. – Este próbálkoztak, igaz?

– Három törp, egy tünde és két kobold – bólintott egyetértően, majd kiropogtatta elgémberedett nyakát. – Kulcslyukon át jutottak be, hálás lennék, ha le tudnád majd zárni valamilyen varázslattal.

– Rajta leszek az ügyön – bólintott, majd kilépett a folyosóra. – Gyere, majd bezárom én – tette hozzá.

Wolf kissé gyanakvóan, de melléje lépett, tekintete a folyosót pásztázta, míg Eric kulcsra nem zárta az ajtót és egy elmormolt sor varázsige kíséretében a kulcslyukra is zárat tett.

– Bocs, amiért piszkálódnak – sóhajtott fel. – Bolond egy népség vagyunk, szeretünk viccelődni, de a többiek közé ritkán merészkedünk.

– Ezek után már csak abban reménykedem, hogy a falka nem ugrik nekem – húzta el keserű mosolyra száját, majd követte Ericet a lépcsőház irányába.

Üresen kongott a lépcsőház, amit egyikük sem bánt. Wolf ezúttal is kíváncsian nézelődött. Tekintete végigfutott a széles lépcsősör kopott felületén, majd a kőből faragott korlátban megbújó domborműveken. A falakat vörös és arany színben tündöklő tapéta fedte, a magasban fekete vasból kovácsolt cirádás tartóval rendelkező lámpák lógtak alá, míg egy-egy lépcsőfordulónál a korláton különféle lények aranyozott szobrai tartották a lépcsőn álló lámpákat. Csendben sétáltak le az első emeletre, ahonnan a főfolyosóra fordultak rá, ami visszavitte őket az aulába vezető lépcsősorhoz. A főkapu tárva nyitva állt és három fekete kapucnis alak ácsorgott az ajtószárnynak dőlve. Mielőtt Wolf megkérdezhette volna, hogy kik azok, Eric felkaron fogta és maga után rángatta le a lépcsőn, majd az aula jobb oldalán nyíló kétszárnyú ajtó felé indultak sietős léptekkel.

– Élőholtak – vágta oda a manó a válla felett. – Nem akarsz velük barátkozni.

– Zombik? – kérdezte zavartan és elrántotta kezét Eric szorításából.

– Rosszabbak – felelte és vállal nekifeszült az ajtószárnynak, ami nyikorogva kinyílt.

Egy hatalmas gótikus teremben találták magukat, a padló csiszolt kövekből volt kirakva, a szürke kissé kopottas kövekből épített falat oszlopsor szegélyezte. A terem túlsó végében húzódó falon, színes rózsaablakokon áradt be a napfény. Középen hosszú egybefüggő asztalsorok húzódtak, egymás mellett hat. A bal szélsőnél angyalok és démonvadászok apró csoportja foglalt helyet. A következő két asztalnál átlagos emberi lénynek tűnő alakok tartózkodtak, míg az azt követőnél sokkal színesebb felhozatal fogyasztotta reggelijét. Egy szürke kentaur, a földön elfeküdve foglalt helyet, hogy felérje az asztalt. Voltak nők, akiknek kígyók tekeregtek hajuk helyén, majd egy madár alkatú egyed, akinek ember feje volt, de karjait szárnyak váltották fel, lábait pedig keselyűkhöz hasonló karmos lábak. Ezután következett az az asztal, ahol Wolf ismerős arcokat fedezett fel az emeletükről. Majd az utolsó asztalt sötétség lengte körbe és hiába beszélgettek vidáman az ott tartózkodók, vészjósló volt még az is mások számára.

A levegőben megannyi lény szaga keveredett, ami facsarta Wolf orrát és fintorba torzult arca nemegyszer tőle. Követte Ericet, aki helyet foglalt az asztaluknál, vidáman köszöntve a reggeliző társait, akik egy mosoly után szúrós szemmel illették a farkast. Nem ők voltak az egyetlenek, akik furcsállták a kialakult helyzetet, miközben Wolf diszkréten nézelődött. Szíve szerint talán odament volna a szomszéd asztalnál ülő nőhöz kérdezősködni, akinek két kígyótest volt lába helyén és fején is kígyók tekeregtek.

– Te meg mit bámészkodsz ennyire? - kuncogott fel Eric.

– Az életem nagy részét a... Hogy is nevezitek? Mindig elfelejtem – nézett rá segítség kérően. – A halandó emberi világ.

– Dedvirn – biccentett feléje, Wolf hálásan elmosolyodott.

– Köszi. Popperrel sokáig kint laktunk, sőt, szinte csupán az elmúlt három évben próbáltam visszaköltözni ide... Hogy is hívják? – gondolkozott el, majd a homlokára csapott. – Hát persze, Manheia! Szóval... még szoknom kell, hogy ebben a világban vagyok.

– Akinek van esze, nem megy ki az emberek közé – ingatta meg a fejét fintorogva. – Nem irigyellek, hogy ott laktál Dedvirnben. Én néha Szent Patrik napján kiugrok bolondozni, de annyi köszönöm elég is.

– Szokás kérdése – vont vállat lazán. – Én maximum az iskolák miatt laktam a nagyvárosokban. Párizs... Szentpétervár, máig visszasírom azokat a gyönyörű épületeket, ahol tanulhattam – sóhajtott fel magában. Eric felvonta a szemöldökét, amikor a másiknak elsötétedett a tekintete és megrázta a fejét, végül visszafordult a vöröshöz. – Csupán eszembe jutott, hogy akkoriban mennyi mindenre oda kellett figyelnem. 

– Csodálom, hogy nem végezted állatkertben vagy laborban – borzongott meg Eric. – Vagy valakinek a kandallója előtt, mint szőnyeg – tette hozzá, amin Wolf felkuncogott.

– Nem úgy értettem – szólt lágyan, a manó nem tudta mire vélni új barátja szavait. – Rémisztőnek tűnik, amikor eszembe jut, hogy milyen sovány és törékeny voltam akkoriban. Nagyon nem éreztem jól magam... – rázta meg ismét a fejét. Eric keserűen elhúzta a száját és bólintott egyet. 

– Megértem, Danny nővére is elég sok bajsággal küzd, nem is értem hogyan bírjátok ti mindezt. Testileg és lelkileg is olyan nyomás alatt vagytok... Nem értelek, Wolf, azt mesélted van már végzettséged, mi a francot keresel még mindig a diákok között? 

– Tizenhárom év munkáját kellett kidobnom az ablakon – sóhajtott fel keserűen. – Lassan... nyolc éve küzdök azon, hogy a nulláról felépítsem magam ismét és még ennyi idő után sem érzem azt, hogy elégedett vagyok. 

– Bongani jó arc tanár, szóva biztos rengeteget fog neked segíteni. Danielt is ő edzi, nem csak az órákon, de szabadidőben is – mosolygott rá Eric bíztatóan, aminek hatására barátja is elmosolyodott. – Visszatérve, hogy bírtad az alakváltással kapcsolatos dolgokat az emberek közt? 

– Ritkán öltök alakot, ez nagyrészt Popper miatt is van, aki sok kacatot tart és egy-két dolgot már összetörtem, aminek nagyon nem örült. Most jut eszembe, hogy nem adtam neki, amit vettem – jajdult fel, majd tenyerével finoman ütögetni kezdte a fejét.

– Szerintem igazán nem fog érte haragudni – kuncogott fel Eric, majd kettőt koppintott az asztalra, egy varázsütésre megjelent előtte egy tál müzli. Wolf nagyokat pislogott mikor a manó nekiállt reggelijének.

– Ja, tényleg – nézett fel rá ismét a vörös. – Kopogtass és kapsz reggelit. Minden étkezésnél így megy.

– És mit fogok kapni? – vonta össze szemöldökét.

– Amit akarsz – vont vállat lazán.

Kissé bizonytalanul emelte kezét az asztallaphoz és rákopogta az ütemet, amit a manótól hallott az imént. Egy tányér jelent meg előtte, rajta frissen sült rántotta, paradicsom, paprika és egy szelet pirítós. Döbbenten pislogott az ételre, majd a tényár mellett levő evőeszközökre és a pohár narancslére, ami megjelent. Vonakodva hajolt oda, hogy megszagolja közelebbről az ételt, aminek illatától ismét nagyot kordult a gyomra.

– Nem fog megharapni – nevetett magában Eric. A farkas sértődötten felmordult a kijelentés hallatán, de a másikat ez nem zavarta. – Vannak tesóid?

– Nincsenek – felelte halkabban, mint arra a manó számított volna. Eric szájában megállt a falat és ajkai lebiggyedtek, amikor Wolf szája csücske keserű mosolyba rándult. – Van egy unokatesóm, de őt sem láttam évek óta. Anyát elvesztettük, amikor kicsi voltam, apám meg elhagyott... talán mert anyára emlékeztettem. Azóta Popper nevel... – sóhajtott fel, majd a villával beletúrt a rántottába. – Ne érezd magad rosszul, nem tudhattad, hogy kényes terep nálam a családi téma – mosolygott rá végül a vörösre, aki egy halovány mosollyal felelt.

~*~

Legnagyobb meglepetésére Edmund Popper kopogtatott be hozzájuk nem sokkal az után, hogy visszatértek a reggeliről. Eric fülig vörösödve hebegett zavarában, nem tudva mit kezdeni a helyzettel, hogy az egyik tanár – aki mellesleg a szobatársa nevelője is egyben – felkereste őket. Popper kedvesen elmosolyodott és megigazította a szemüvegét.

– Elnézést, amiért megleptelek, Wolfgangot keresem.

– Wolf! – kiáltott hátra válla felett zavarában, de ekkor már nyílt is a fürdőszoba ajtaja és a farkas széles mosollyal fogadta nevelőjét.

– Szép reggelt Popper! Mi járatban? – lépett eléje kíváncsian, az öreg beljebb lépett és becsukta maga mögött az ajtót.

Mindeközben Eric az ágya mellé húzódott és lábával a lelógó takaró alá tuszkolt egy aprócska üveget, amiben szárított növények voltak. Mikor Popper a szeme sarkából feléje pillantott, a fiatal Leprechaun zavarában egy fülig érő vigyorral felelt neki. A mágus csupán a szemét forgatta a bugyuta viselkedésen, majd visszafordult Wolfhoz.

– Gondoltam ellenőrzöm, hogy nem babarózsaszín hajjal jelensz majd meg az évnyitón – felelte viccelődve, amivel elérte, hogy Eric nagyot nyelt és lopva arrébb húzódott tőlük. Wolf felvonta szemöldökét és végig mérte a manót.

– Eric?

– Tavaly a komplett falka rózsaszín bundával rendelkezett egy teljes hétig, hála Mr. Aethelstunnak, nemdebár? – kuncogott fel a tanár.

– Háááát – vakarta meg tarkóját zavarában. – Egyszeri eset volt csak és többet nem csinálom. Wolf tincseiért amúgy is kár lenne, egyedi ez a platina szín.

– Köszi – mosolyodott el az említett. – Oh, Popper mielőtt elfeledem! – pördült meg a tengelye körül és az ágya végében álló szekrényhez sietett. Az öreg kíváncsian pislogott, akárcsak az értetlen vörös. Wolf kapkodva túrta félre ruháit, eltűnve a szekrény mélyén. – Tegnap bementem Gilmack boltjába.

– Nocsak – hökkent meg a mágus. – Ugyan minek?

– Eszembe jutottak a meséid – felelte a szekrény mélyéről, majd kezei közt egy csomaggal egyenesedett fel ismét. – Elhoztam a vasmadarat, amiről meséltél – felelte büszkén miközben a bebugyolált repülőmodell kibontásán dolgoztak ujjai. Popper arcára halovány mosoly kúszott mikor Wolf eléje lépett a nagyobbacska, rozsdás, kopott kétfedelű repülő modelljével és a mágus kezébe nyomta.

– Ez Aylwin bácsi nagyapjának a gépe volt, igaz? A Fekete Vadász, ugye? – kérdezte a félvér reménykedve. – Egy pilóta kabátos fickóval beszélgettem az állomáson, ő azt mondta, hogy ez az a gép.

– Hogy kivel beszélgettél? – kérdezett vissza hüledezve, amivel megijesztette mindkét fiatalt.

– Magas, szőke, napszemüveges pasi volt, olyan negyvenes, olcsó cigarettát szívott, kopott barnás pilóta kabátot viselt, fehér selyemsállal, vastag farmer nadrággal, bakanccsal.

– Meddig beszélgettél te ezzel a fickóval? – vonta fel a szemöldökét Eric.

– Két percet. Azt mondta régen pilóta volt és ért a régi gépekhez, amik Dedvirnben repültek – felelte vidáman, majd visszafordult nevelőjéhez, aki a kezében levő gépet nézegette, arcán keserű mosollyal. – Minden rendben, Popper?

– Igen – vágta rá az öreg, amikor kizökkent a gondolataiból. – Örülök, hogy megvetted. Csupán eszembe jutott, hogy egyszer régen megígértem Mr. Gilmacknak, hogy megveszem ezt a gépet tőle. A párja régóta nálam van... így belegondolva... kicsit rosszul érzem most magam. Harminc évet voltak egyedül, távol a másiktól – sóhajtott fel szomorúan és megsimogatta a gép szárnyát.

– Valami tragikus sztori következik? Csupán azért kérdem, mert nem bírom a véres dolgokat – szabadkozott Eric.

– Nem tudok sokat – ingatta meg a fejét Popper. – Nagyon jó barátok voltak, de elvesztették egymást egy háború során. Az egyikük eladta a lelkét a Pokol legnagyobb urának, hogy megkeresse a barátját. A másikuk addig küzdött míg őrangyallá válhatott, hogy megvédje a barátja kisunokáját – felelte miközben felpillantott Wolfra, aki elgondolkozva oldalra döntötte a fejét. – Azt mondtad a férfi, akivel beszélgettél ért ezekhez a gépekhez, ez nem meglepő, hiszen ez az ő gépe volt – tette hozzá miközben finoman megpaskolta a repülőt. A félvér ledöbbenve pislogott vissza rá.

– D-de... mégis...?

– Úgy, ahogyan mondtam, eladta a lelkét, habár nem hittem volna, hogy felbukkan – bólintott magában, majd elmosolyodott. – Na de nem tartom fel az urakat, tíztől kezdődik az évnyitó a gólyák számára.

– Jaj, ne is mondd – jajdult fel Wolf. – Ki kell öltözni? Hosszú lesz?

– Csupán egy félóra – kuncogott fel az öreg, míg Eric bőszen bólogatott. – Elég egy fehér ing, fekete nadrág és fekete cipő. Ne lihegd túl a dolgot, fiam – legyintett lazán. – De fésülködj meg és fogd össze a hajad – tette hozzá, mire Wolf arca fintorba torzult – Ha bármi van, szólj nyugodtan.

– Úgy lesz – forgatta szemeit, amivel mosolyt csalt a mágus arcára.

– Nem is zavarok tovább. Találkozunk az évnyitón, uraim – intett búcsút.

– Viszlát! – nyögte ki Eric zavarában mikor szobatársa kikísérte a tanárt. Alig csukódott be az ajtó, amikor az ágya mellé guggolt és kikapta a takaró alól az oda berugdosott üvegcsét.

– Csak nem valami tréfán töröd a fejed? – mosolyodott el Wolf. A manó ledermedt és szorosan a mellkasához szorította az üveget, karjaival eltakarva annak tartalmát miközben felegyenesedett.

– Ugyan! – villantott egy széles mosolyt zavarában, amivel csupán azt érte el, hogy szobatársa szemei felcsillanjanak. Eric sunyi vigyorra húzta száját, tincsei tűzvörös fényben tündököltek és arcán szeplők bukkantak fel. – Benne lennél a buliban?

– Az attól függ – felelte egy üzletemberhez méltó komolysággal.

A manó közelebb húzódott hozzá, az üveget mindvégig magához ölelve, lopva körbenézett, mintha attól tartana figyelik őket. Wolf nem tudta megállni, hogy ne mosolyogjon barátja viselkedésén. Eric orra megrándult egy röpke fintor erejéig, majd visszafordult a félvérhez és suttogva szólalt meg.

– Daniel beszélt Sabrinaval, George Overlord húgával... A csaj már rábólintott az ötletre, segít majd becsempészni a kis meglepetésünket a tesója szobájába. Ezek szárított cluedon levelek, ami annyit tesz, hogy ha megeszed őket, napokig különböző színekben fog pompázni a hajad. Óránként változik a szín. Na, mit szólsz? Benne vagy? – mosolyogott rá miközben kék szemei pimaszul felcsillantak. Wolf fintorogva elgondolkozott.

– Az egyik részem nem szeretné, hogy bántsuk azt a fickót...

– És mit mond a másik rész? – vigyorodott el Eric. A félvér sunyi mosolyra húzta a száját és megrántotta szemöldökét. Nem kellett felelnie ahhoz, hogy a manó nagyon is jól tudja, milyen választ adna neki.