A folyosó végén egy öreg, kissé kopott állapotban levő kétszárnyú tölgyfaajtó fogadta őket, míg Eric gyakorlott mozdulattal emelte kezét, hogy kopogjon, addig Wolf az állát megemelve nézett fel a plafonig nyúló ajtóra, majd lassan végig vezette tekintetét lefelé a díszített, ornamentikával futtatott ajtókereten. Az ajtó kopott vaskilincse fölött nem sokkal egy tábla volt felcsavarozva „Titkárság, Tanulmányi osztály és Rektori Iroda" felirattal ellátva, ami halványzöld derengésben tündökölt.

– Ha zöld a felirat, akkor nincs bent senki – fordult vissza Eric és félreállt annyira, hogy Wolf láthassa a feliratot. – Ha viszont piros, akkor van bent valaki a Titkárságon, de mindkét esetben kopognod kell. Mármint úgy van, hogy ha itt belépsz akkor a Titkárságon vagy, onnan tovább pedig mehetsz vagy a Rektoriba, vagy a Tanulmányira.

– Mindez szép és jó, de etikett alapszabálya, hogy kopogsz, ha belépsz egy irodába, nem? – vonta össze szemöldökét Wolf zavarodottan.

– Kopogás nélkül is bemehetsz, de azért Alastor haragudni szokott – vont vállat a manó, majd halkan kopogott.

A kulcslyuk fehéren felragyogott és áttetsző csillogó füst szállt ki belőle. A két fiatal feje fölött nem sokkal öltött alakot a füst, amivel elérte, hogy Wolf ijedten hőköljön hátra. Egy hosszú, hegyes orrú kobold alkat felsőteste bontakozott ki a füstből, míg lába elveszett a levegőben. Felsőtestét ing és kockás mellény fedte, amely kiemelte vékony alakját. Rövid haja kócosan terült el fején, hosszú hegyes fülei kíváncsian fordultak előre. Szúrós szemekkel mérte végig a két alakot, majd felhorkantott.

– Áh, Aethelstun! Már megint mibe keveredtél? – kérdezte rekedtes hangon.

– Engem kísért el – felelte Wolf, mielőtt a másik tehette volna.

– Új fiú, igaz-e? – nézett végig rajta vigyorogva, így az említett aprót bólintott.

– Popper mondta, hogy jöjjek fel a Titkárságra.

– Akkor tessék beljebb fáradni – invitálta őket, majd ismét elveszett alakja és a füst visszaszállt a kulcslyukba.

– Mégis ki volt ez? – kérdezte Wolf halkan.

– Leszokhatnál erről – horkantott fel a manó, míg a másik értetlenül pislogott. – Ki volt ő? Érted? Ő. Nem pedig „ez". Oké? Tudod, Alastor sértődékeny tud lenni ilyenek miatt. Ő azért van, hogy ne zavarjuk feleslegesen Miss Bellt, a titkárnőt. – felelte lazán, majd benyitott az ajtón.

Az irodában ezüst ornamentikával futtatott, égszínkék tapéta fedte a falakat. Mélykék padlószőnyeg terült el a lábuk alatt és a fal mellett kétoldalt fekete kanapésor húzódott, a sarkokban növények voltak állítva. Wolf kissé meglepetten nézett körbe mikor belépett az irodába, majd tekintete megállapodott a vele szembeni falnál húzódó íróasztalon. Egy fűzöld ruhát viselő, karcsú nő ült az asztal mögött, minden figyelmét a számítógépe monitorjára szentelve. Szőke haja kontyba volt fogva, pisze orra néha fintorba rándult, ahogyan szemöldökét ráncolta és hatalmas zöld szemei is pár pillanat erejéig összeszűkültek. Háta mögött áttetsző szitakötőkéhez hasonló szárnyak csillantak fel a lámpafényben. Körmei hangosan kopogtak a billentyűzeten, amely beleolvadt a fekete íróasztalba és csupán apró fények jelezték a billentyűk helyét.

– Jó napot, Miss Bell! – köszönt Eric illedelmesen, kissé emelt hangon és behúzta maguk mögött az ajtót.

– Igen? – nézett fel kérdőn a tündér és elmosolyodott. – Oh örülök, hogy újra látom, Mr. Aethelstun. Mi járatban vannak az urak?

– Hoztam egy elsőst, kisasszony – felelte és biztatóan hátba verte Wolfot, de az fogait kivillantva mordult rá a manóra, aki ijedten lépett el mellőle. – Bocsi. De morcos lettél hirtelen.

– Bocsi – szabadkozott csendes, visszafogott hangon. Eric sűrűn pislogott, esküdni mert volna, hogy lelki szemei előtt látta a farkas fehér füleit lekonyulni, amikor bocsánatot kért tőle.

– És hogy hívják? – kérdezte csilingelő hangon a tündér, semminemű figyelmet nem szánva az iménti eseményekre.

– Moser, Wolfgang Moser – felelte és az asztalhoz lépett, Bell bólintott, majd lehajolt az asztal alatt húzódó fiókos szekrényhez és átpörgetett pár iratot.

– Ah, igen – mosolyodott el mikor ismét felült, kezében egy mappát tartva. – Azt hittem Edmund kíséri majd fel – tette hozzá és Wolf elé csúsztatott egy lapot az asztalon. – Kis papírmunka, itt írd alá, kedvesem – mutatott a lap aljára, majd egy tollat tett a papírra.

– Ez pontosan micsoda? – nézett fel rá kérdőn, bal kézzel az asztalra támaszkodott, míg jobbal felvette a tollat.

– A halálos ítéleted – viccelődött Eric, amivel kiérdemelt magának egy rosszalló pillantást a titkárnőtől és egy gyilkos tekintetet a farkastól. Sértődötten horkantott fel, amiért nem értékelték a tréfáját. – Arról szól, hogy megérkeztél és átvetted a kulcsokat a szobádhoz.

– Oh, igen – mutatott rá Bell majd visszanézett a monitorra. – Még kavarodások vannak, mert cserélgetik a szobatársakat, de nemsoká minden tisztázódik – tette hozzá mosolyogva. – Oh, és mielőtt elfeledem, a Madame megkért, hogy küldjelek be hozzá, ha megérkeztél.

– Micsoda fogadtatás! – pislogott nagyokat Eric.

– Rendben – bólintott Wolf és aláírta a papírost, majd felegyenesedett az asztaltól. – Az imént Madame Blackpoolt említette, igaz?

– Igen – bólintott egyetértően a titkárnő.

Az íróasztal mögötti fal, mint egy varázsütésre kiszélesedett és egy – az iménti ajtóhoz hasonló – bejárat alakja bontakozott ki a falon. Wolf döbbenten pislogott, vonakodva letette táskáit a legközelebbi kanapé szélére majd az ajtó elé lépett és bekopogott.

– Szabad! – hallatszott bentről egy idősebb női hang.

Mély levegőt vett, lenyomta a kilincset és kinyitotta az ajtót annyira, hogy beférjen rajta, de mégse tárja teljes szélességére. Bent a szobában furcsa virágos füstölő illat fogadta. Az ajtóval szembeni falon egy nagy ablak helyezkedett el, a plafon irányába törve magasságával és padlizsán-lila függönyök szegélyezték. A falak világosabb ibolya árnyalatban úsztak, ahogyan a délutáni napsugarak beáradtak az ablakon. A szobában egy íróasztal állt, a falak mellett könyves szekrények húzódtak, tele mappákkal. Az asztalon, egy kampón, egy barna tollú fülesbagoly ücsörgött, fejét kíváncsian oldalra döntve mérte végig a belépőt. Az asztal mögött egy kinézetre nyolcvanas éveiben járó nő ült, szilvalila, hosszú ujjú ruhát viselt, fején hatalmas karimájú csúcsos kalapot, amely takarta őszülő fekete tincseit. Arcán ráncok futottak keresztül, de lila szemeiben nyoma sem volt korának. Wolf kérdőn pislogott vissza rá, ahogyan becsukta maga mögött az ajtót, a nő nagyon is emlékeztette őt a nemrég megismert Gingerre.

– Örülök, hogy újra látom, Wolfgang – mosolygott rá a nő. – Jöjjön beljebb.

– Bocsásson meg, de tán ismerem önt? – kérdezte félénken és közelebb ment az asztalhoz.

– Amelia Blackpool vagyok – felelte egy halovány mosoly kíséretében és felállt az asztaltól, kezet nyújtott a neki. – Amikor legutóbb láttalak, csupán egy néhány napos kis kölyök voltál.

– Örvendek – bólintott kicsit zavartan, kezet csókolt a nőnek, aki ismét elmosolyodott és szemei felcsillantak.

– Az édesapjára emlékeztet – felelte lágyan, amikor visszahúzta kezét és a mellette álló fiókos szekrényből egy feltekert pergament vett elő, az asztalra tette. Wolf szája csücske keserű mosolyba rándult, nem szerette, ha az apját említették. 

– Kérem olvassa át és holnap aláírva szeretném az asztalomon látni. Benne van az iskolai szabályzat, amit szeretném, ha komolyan venne. Az édesanyja nagy bajkeverő volt a maga módján, az apja már nem annyira, de a nagybátyai... Istenem, soha többet be ne tegye ide nekem a lábát Aylwin Moser, az a négy év bőven elég volt belőle – fogta a fejét, míg Wolf apró mosolyra húzta száját.

– Ma megkapja a szobáját, holnap délelőtt tízkor kezdődik az évnyitó ünnepély, majd utána körbevezetik önöket a kijelölt tanárok. De minden bizonnyal Edmund ezekről már tájékoztatta előre.

– Igen, Asszonyom.

– Ha megengedi, lenne egy személyes kérdésem. Mi a terve a falkába való csatlakozással kapcsolatban? – kérdezte miközben ismét helyet foglalt székében, tekintetében és hangjában aggodalmat fedezett fel Wolf.

– Nem tudom – felelte halk reszketeg hangon. – Idefele beszéltem egy másodéves diákkal, mesélt egy-két dolgot... bevallom kicsit félek. Sosem volt falkám...

– Értem – bólintott magában Blackpool. – Ha bármi gondja adódna emiatt, keresse fel Mr. Trisrát. Egyik legkedvesebb barátom és kollégám évek óta. De engem is nyugodtan felkereshet. Nem szeretném, ha Arabesque bárkit is elővenne amiatt, hogy az egyik legtehetségesebb tanulójának baja esett. Oh, és igazán ne vegye magára, ha az a vén boszorka kicsit rosszindulatúnak tűnne. Soha senkinek nem ártana, de ha mégis szúrkálódna, szóljon nekem. 

– Hálásan köszönöm, de nem szeretném, ha kivételezne velem.

– Nincs miért aggódnia, nem fogok kivételezni senkivel – felelte komolyan. – A házirend mindenkire vonatkozik, legyen az illető befolyásos személy vagy sem. Csupán felajánlottam, hogyha gondja adódna és nem szeretné a bácsikáját zaklatni, nyugodtan keressen fel engem, vagy szóljon Gingernek, az unokámnak – tette hozzá egy lágy mosollyal.

– Köszönöm még egyszer! – biccentett feléje hálásan majd magához vette a pergamen köteget. – További szép napot, Asszonyom!

– Önnek is és remélem jól fogja érezni magát minálunk – szólt arcán kedves mosollyal, amire Wolf még egy utolsó mosollyal válaszolt, mielőtt távozott volna az irodából.

Kint a titkárságon Eric a kanapén ülve várta a farkast. Mikor nyílt az ajtó a vörös felkapta fejét és elmosolyodott. Wolf figyelmét azonban lekötötte a köddé váló ajtó és hogy a falak visszahúzódtak eredeti méretükre. Szemöldökét ráncolva mérte végig a falat, majd visszafordult táskája irányába, ahol szembe találta magát a vigyorgó manóval, aki a poggyásza mellett ült.

– Képzeld, a farkasoknál teltház van – jelentette ki boldogan. – Nekem meg lelépett a szobatársam útközben.

– És ez azt jelenti, hogy...? – vonta fel Wolf a szemöldökét kérdőn.

– Hogy lakhatsz nálam, ha akarsz, mert igazából senki nem fog önszántából a szobatársam lenni – biggyesztette le ajkait szomorúan.

– Ha nem űzne tréfákat a szobatársaival, nem lenne ilyen gondja – szólt közbe Bell unottan, amire Wolf ismét visszafordult a manóhoz.

– Ha valóban nem bánod, hogy a szobatársad leszek...

– Viccelsz velem? – pattant fel a helyéről hirtelen. – Nem ajánlgatnám, ha ellenemre lenne mindez. És esküszöm, hogy csak azzal tréfálok, akit nem kedvelek – tette szívére kezét mindeközben.

– Köszönöm! – szólt mosolyogva, kék szemei felragyogtak. Eric csupán a szemét forgatta mindezen.

– Gyere, megmutatom a szobát – kiáltott fel vidáman, majd halkan hozzá tette. – De előre szólok irtó nagy kupi van bent.

Hosszú folyosók útvesztőjén keresztül vitt az útjuk. Wolf tekintete ide-oda cikázott mindvégig, emlékezetébe véste mindegyik kanyart, elágazást, lépcsőt. Gondolataiban lassan kirajzolódott eddig szerzett ismereteiről egy térkép. Nem szólt semmit miközben követte a manót, a levegőben terjengő illatokat elemezte, füle pedig minden apró neszre megrezdült. Eric néha hátra pillantott, hogy megbizonyosodjon arról, nem vesztette el újdonsült szobatársát.

– Mintha kissé zavartnak tűnnél – állt meg hirtelen, így Wolf is megtorpant.

– Csupán próbálom megjegyezni az útvonalat – felelte grimaszolva. – Mentségemre szóljon, érzékeny az orrom és a hallásom.

– Valóban – gondolkozott el Eric, majd maga után intette. – Gyere, már nem vagyunk messze. Amúgy lenne egy rövidebb út is, de mindenki a főlépcsőházat használja most, szóval gondoltam elkerüljük a tömeget.

– És mondd csak, hogyan működik a rendszer a szobaosztásnál? Van faji megkülönböztetés?

– Igazából nem lenne, Blackpool csak pár éve lett rektor és még nem tudta átreformálni teljesen a régi szabályokat. Ezért van most is kavarodás, mert hiába oszt egy szobába mondjuk egy vámpírt és egy tündért... szemernyi esély nincs arra, hogy megtűrjék egymást. Viszont a Madame meg nem szeretné, ha rosszul éreznénk magunkat. Ezért szabadon lehet szobatársat cserélni.

– Szóval ezek szerint valamilyen szinten még működik a régi rendszer – gondolkozott hangosan Wolf.

– Bezony. Az alagsor az úgymond, sötét oldal társaságé. Itt démonok, vámpírok, élőholtak és hasonló lények laknak vagy legújabban a falka kitaszított alfái. A földszint és az első emelet a tantermek egy piciny részének a területe, a kastély mögött találod a többi termet egy-egy épületben, de majd holnap úgy is körbevezetnek titeket. Visszatérve, a másodikon laknak az olyanok, mint én, manók, törpék, koboldok, tündék és miegymás. A harmadik szint a káosz szint, bőrváltók, faunok, tündérek, sellők és még sorolhatnám. Ne kérdezd a logikáját annak, hogy egy sellőnek miért kell lépcsőznie emberi alakban, ha méltóztatik kimászni a vízből. A negyedik emelet a falka területe, oda tartoznak a hozzád hasonló félvérek is. Aztán jön az ötödik, ami a mágusok és boszorkák szintje. A hatodik emeleten meg az angyalok vannak és a démonvadászok. A hetedik a tanárok szállása.

– Mint egy ranglétra – gondolkozott el Wolf hangosan, amire a manó is egyetértően bólintott.

– Ezért is akarja beszüntetni ezt Blackpool. Tudod régebben varázslat védte a szinteket, szóval egy angyal nem léphetett be az alagsorba, meg ilyenek. De ezeket már régen beszüntette a Madame, amikor rektor helyettes lett. Oh, amúgy azonnal szólj, ha meggondolnád magad. Bővíthetőek a szobák, szóval, ha mégis a falkával akarnál lakni.

– Nem hiszem, hogy jó szemmel néznék azt, ha én beköltözök oda. Kissé félek és elbizonytalanodtam.

– Ezt mondjuk meg tudom érteni. Na, de mindjárt ott vagyunk – tette hozzá vidáman és befordult egy újabb kanyarnál, a folyosó vége egy tágas lépcsőházra nyílt.

Széles kerengőből lehetett a főlépcsőházba jutni. Az aula méreteivel vetekedő nyitott térből kisebb folyosók nyíltak. Több tucat szék, fotel és asztal helyezkedett el kisebb-nagyobb méretben, a falra felfutó növények közt. A helységben pár alak kisebb csoportba összeverődve beszélgetett, de amikor meglátták a közeledő párost, akkor összesúgtak. A kerengőt elérve Eric egy jobb kanyart vett és ráfordult egy olyan folyosóra, ahol ajtók nyíltak kétoldalt, pár diák a folyosón beszélgetett. Egy-két kobold döbbenten pislogott Wolf után, míg a törpök a szemöldöküket ráncolták.

– Mit keres itt ez? – horkantott fel az egyikük, amikor a farkas elhaladt mellette. Eric figyelmen kívül hagyta a dolgot, de társa megállt és egy barátságos mosolyt öltött magára, amikor lenézett a derekáig érő férfihoz.

– Bocsánat, ha zavart keltek mindezzel, de szívesebben élvezném a ti társaságotokat, mint a fajtársaimét – felelte őszintén, amivel meglepte a törpöt és másokat is.

– Ki az? És mit mondott? – hajolt ki egy tünde nő az egyik ajtón. – Hé, mit keres itt egy farkas?

– Ilyen profillal a tollas népségnél kellene lennie, nem? – gúnyolódott egy küklopsz. – Érzitek a szagát? Biztos, hogy félvér angyal.

– Hagyjátok már szegényt – szólt rájuk egy másik törp nő. – Ha itt akar lenni, hadd legyen. Évek óta ő itt az első, aki nyíltan vált szintet.

– Dorian biztos kirúgta, de a szépfiú nem elég tökös, hogy lemenjen az alfák közé! – nevetett fel egy kobold gúnyosan, mire Wolf vicsorogva pördült a hang irányába. A kobold félve nyelt egyet mikor szembe találta magát az izzó kék szemekkel.

– Be lehet fejezni! – vakkantott rájuk Eric. – Csak hogy tudjátok ez a srác...

– Elég! – mordult fel Wolf mielőtt a vörös elregélhette volna mindazt, amit szeretett volna. Eric félve összerezzent és a többiek is elhallgattak. Körbe nézett a folyosón majd mély levegőt vett és nyugodtan folytatta. – Szeretnék lepakolni, melyik a szobánk?

– Az ott – mutatott rá az egyik baloldali ajtóra, amin a fába vésve egy számsor derengett fel, barátságos kék fényben.

– Kétszáznyolcvanhárom – motyogott az orra alatt a félvér míg. Eric előkotort a zsebéből egy kulcsot és Wolf kezébe nyomta. 

– Ez a tied, kicsit nehezen fordul a zárban, de nem vészes.

– Köszi – mosolyodott el hálásan, majd tovább mentek a szobájukhoz.

– Hát itt volnánk. Tényleg bocs a kupi miatt, de mentségemre szóljon én is ma érkeztem. Habár a délelőtt – szabadkozott miközben ajtót nyitott és utat engedett Wolfnak.

Egy kis szoba képe fogadta. Két oldalt egy-egy ágy volt a fehér fal mellé tolva, mellettük egy–egy ruhásszekrény helyezkedett el, majd egy íróasztal a sarokban az ablak alatt. Bal oldalt egy ajtó nyílt a fürdőbe. A földet és a jobb oldali ágyat kirámolt ruhák borították, a bőrönd az ágy közepén hevert. Wolf vállat vont, táskáját és a pergament a bal oldali ágyra dobta, majd lehuppant melléje, míg Eric bezárta az ajtót.

– Vannak szabályaid, amikről érdemes tudnom? – pillantott fel a manóra, aki elgondolkozva megvakarta az állát.

– Csak három van. Egy: Ne nyúlj a cuccaimhoz, főleg ne az aranyhoz. Kettő: Mivel idősebb vagyok, én vagyok a főnök és vannak kiváltságaim ez által. És három: Ha netán felszednél valakit...

– Emiatt nem kell aggódnod – szólt közbe halkan. – Angyal vagyok félig, nem bírom, ha valaki olyan módon közelít hozzám.

– De, ha mégis oda keverednél, kérlek ne hozz ide senkit, tavaly az első szobatársamra már sikerült rányitnom brrrr – borzongott meg Eric az emlékek hatására. – Másnap elintéztem, hogy más szobatársat keressen – tette hozzá büszkén és csípőre tette kezeit. Wolf felkuncogott, a manó úgy állt előtte, mint egy győztes hadvezér.

– Rendben, rendben – mosolygott magában, majd felsóhajtott, oldalára borulva elfeküdt az ágyon végül kifacsarva felsőtestét ráfordult hátára. Ajkait mély sóhaj hagyta el, szája csücske grimaszba torzult miközben átmasszírozta alhasát.

– Ha bajod lenne, szólj nyugodtan, Ginger ért a főzetekhez. Habár úgy hallottam Popper sem egy kezdő, ha botanikáról és főzetkeverésről van szó.

– Oh ne aggódj, nem vagyok a nyavalygó haldokló típus – nevetett fel. – Oh, viszont egy fontos dolog, félek a vihartól, ha nagy az égzengés. Szeretek lámpafény mellett aludni és nem szeretem, ha csend van. Alvás alatt zenét szoktam hallgatni és elviekben, legalább is én úgy tudom, hogy nem horkolok. És még valami, ha mégis horkolnék vagy bármi... ne próbálj felébreszteni, vágj hozzám egy párnát, de ne nyúlj hozzám. Oké? Popper szerint van önvédelmi reflexem, ha alvás közben piszkálnak.

– Te aztán nem vagy könnyű eset – kuncogott fel Eric. – A lámpát nem bánom, én egy picit talán horkolok vagy mormogok, de nem vészes. Jó lesz ez, Wolfi! – csapta össze tenyereit boldogan, majd arcáról lefagyott a mosoly. – Ha nem szereted, hogy becéznek, szólj.

– Rendben – kuncogott fel magában, kezeit a tarkója alá húzta, szemeit lehunyva, arcán boldog mosollyal dúdolni kezdett.

Eric mosolyogva megingatta a fejét, majd nekiállt volna összeszedni szanaszét heverő dolgait, amikor kopogtak az ajtón, a manó kíváncsian odament és kinyitotta.

– Halihó, manókám! – köszönt egy vidám férfihang. – Egy kis madárka csiripelte, hogy új szobatársad van.

Wolf fellökte magát és az ajtóhoz ment, látni akarta, ki érdeklődik utána. A folyosón egy húszas éveiben járó, náluk kicsivel magasabb alak állt. Szálkás testalkatú volt, szőke haját jobb oldalt felnyírták, bal oldalt viszont egészen a füléig ért, barna szeme kíváncsian csillogott. Fekete kapucnis pulcsit viselt, aminek ujjait felgyűrte, alatta fekete testre simuló póló és kék farmer volt, aminek térde ki volt szaggatva. A férfi karját és nyakát sebhelyek borították, égési sérülések, amik egy-egy rúna alakját viselték. Mikor az idegen meglátta Wolfot az álla is leesett a döbbenettől.

– Magasságos Szent Egek! – hüledezett. – Sances el fogja dobni az agyát, ha ezt megtudja! – és ezzel a végszóval futva hagyta el a folyosót.

– Ezt meg mi lelte? – nézett csodálkozva utána Eric, majd az ugyan csak furcsán pislogó Wolfhoz fordult.

– Egyébként Richard McQueen, végzős démonvadász. De ha a haverjának, aki mellesleg az angyalok vezére, tudnia kell rólad... Akkor bizony nagy gebasz lesz.

– Merthogy? – pislogott zavarodottan. Rossz előérzete támadt, de nem tűnt fenyegetőnek számára a démonvadász, aki felkereste őket.

– Mert Christopher Sances az angyalok vezére, és Gabriel arkangyal úgymond fia. Nagy balhékat szokott rendezni Overlorddal, aki ugyebár az Ördög leszármazottja.

– De nekem ehhez mi közöm? Azt leszámítva, hogy angyali felmenőm van és az sem vérségi? A hozzám hasonló férgeket biztosan megvetik – szólt lebiggyesztett ajkakkal mire Eric egyetértően bólintott.

– Viszont... kérlek szépen, az mégis indok lehet, hogy eddig senki... Ismétlem, senki sem mert visszaszólni Overlordnak az elsősök közül. Nálunk hamar terjednek a hírek – felelte Eric és összefonta karjait. – A legjobb ebben az egészben, hogy te nemhogy visszaszóltál, de rá is vicsorogtál a démon vezérre. És ahogy Overlordot ismerem.... ezt nem fogod megúszni szárazon.

– Hát ez pompás – mordult fel magában.

Idegesen beletúrt ezüstszín tincseibe, miközben vicsorogva fordult sarkon, hogy visszamenjen az ágyához. Eric kíváncsian fordult utána, majd becsukta az ajtót, miután Wolf lerogyott a helyére. Csendben figyelte a félvért, aki térdeire támaszkodva görnyedt előre, gondolataiban elveszve meredt a sötét szőnyegpadlóra.

– Mit szólnál ahhoz, ha átbeszélnénk a házirendet, aztán felvilágosítalak, kiket kerülj el, aztán ha marad még időnk, tartok egy túravezetést neked? – mosolygott rá Wolfra, akinek varázsütésre tűnt el szemeiből az aggodalom, arcára széles mosoly kúszott, amikor a manóhoz fordult és égszínkék íriszei felragyogtak.