Az állomás üresen állt, vörös téglából épített falait és oszlopait néhol már megkoptatta az idő vasfoga. Vastag porréteg terítette be a peron beton felületét, míg a magasban húzódó üvegtetőt tartó rozsdásodó vasszerkezet pókoknak és kisebb madaraknak adott otthont. A tetőről és a téglából rakott tartóoszlopokról – melyre átutazók karcolták fel neveiket – vasból kovácsolt lámpák csüngtek alá, hogy barátságos sárga fényükkel világítsák meg az állomást.

Csupán az öreg peronőr rótta a végeláthatatlan köreit a vágányok közt, miközben fekete csizmájával néha felrúgta a port. Unottan a karórájára pillantott, elmormogta bajusza alatt az óra állását, majd kihajolt a sínpár fölé. Félhomály honolt az állomáson kívül, a zuhogó eső hangos robaj kíséretében csapódott neki az üvegtetőnek. A távolból felhangzott egy füttyszó, majd a messzeségbe vesző sínpáron feltűnt egy reflektor sárga fénye. Elégedetten bólintott az őr s megigazította bíborszín egyenruháját majd visszahátrált a peron széléről, hogy elfoglalja helyét.

Egy fekete gőzmozdony gördült be a vágányon, a masiniszta karintéssel köszönt a peronőrnek, aki mosolyogva viszonozta a gesztust. A vonat kürtjéből füst szállt fel és a kerekek csikorogva állították meg a szerelvényt, a pirosra festett vagonok ajtaja kinyílt, de csupán néhány fiatal szállt le, köztük egy magas, szálkás testalkatú férfi. Fehér pólója összegyűrődött az út alatt, fekete farmernadrágját néhol napszítta foltok tarkították, ugyancsak fekete bakancsa látott már jobb napokat is. Fekete bőrdzsekije meggyűrődött, ahogyan megigazította a vállán lógó sporttáskáját. Kíváncsian nézett körbe, míg a többi utas már elhagyta a peront, az őr eközben ismét intett a masinisztának. A vonat hangos füttyszóval jelezte, hogy tovaindul, a kerekek ismét nyikorogva hajtották meg a szerelvényt.

Kíváncsian a vonat után fordult, figyelve, ahogyan az lassú megfontolt tempóban gördül ki ismét az esőbe. A mozdony által okozott enyhe szellő belekapott vállig érő platinaszőke hajába. Ujjaival belefésült kusza tincseibe, hogy azok ne lógjanak arcába. Kora ellenére fiatalabbnak tűnt, finom arcvonásai sokakat megtévesztett, csupán égszínkék szemeiben égő fény árulkodott arról, hogy nem érdemes próbára tenni a türelmét. A fiatal ismét körbe nézett, szemügyre véve a falakra felszerelt mélykék táblákat, amelyeken fehér írás és piktogramok jelezték merre találja a parkolót, mosdófülkét, büfét, jegypénztárakat. Gondolataiból kizökkenve, hirtelen kapta oldalra fejét mikor meghallotta a peronőr közeledő lépteit.

– Éles a hallása a fiatalúrnak – biccentett feléje elismerően, mikor közelébe ért. – Bocsátsa meg, hogy így ide állítok, de tanácstalannak tűnt. Segíthetek valamiben?

– Hálás lennék, ha el tudna irányítani a parkolóhoz, egy ismerősöm vár rám, de nem tudtam értesíteni, hogy kések – felelte lágyan csengő hangon, szavaiban és tekintetében mégis gondterheltség lakozott.

– Itt egyenesen felmegy azon a lépcsőn. Látja? Az ott szemben. Az a pályaudvarra vezet. Majd onnan a parkolóhoz, a két jegypénztár közötti lépcsőn lejut. Nem téveszti el – biccentett feléje ismét miközben ráfogott kalapjára.

– Hálásan köszönöm! – mosolygott rá, majd sietős léptekkel indult tovább.

Hideg szél fújt kint, friss eső illatot hozva magával. Nagy cseppekben zúdult alá a felhőkből a víz, hangos robaj kíséretében kopogott a betonon és a parkoló autók tetején. Három piros taxi és egy öreg, kissé kopott, néhol horpadt fekete Citroen Traction Avant várakozott csupán a parkolóban. A taxik új utasaikkal kigördültek helyükről, elindulva a félhomályban miközben reflektoruk fényében felcsillantak az esőcseppek. A Citroen ugyancsak járó motorral, égő lámpákkal várt, melyek fényében felragyogott az orrán díszelgő rácsokra szerelt márkajelzés. Keskeny szélvédőjének tetejére szerelt, apró, nyikorgó ablaktörlők fáradhatatlanul próbáltak tiszta kilátást biztosítani. Mikor a fiatal férfi elérte a parkoló felett húzódó tetőt, a kocsi ajtaja kinyílt és sofőrje egy szürke esernyővel a kezében kerülte meg az autót, hogy fellépjen a padkára, ahol a másik is állt.

A negyvenes évei végén járt, alacsony, vékony férfi volt. Frissen vasalt szürke öltönyt viselt, vászonnadrágot és csillogó fekete bőr cipőt. Őszülő göndörödő barna tincseit rövidre vágatta, akárcsak az arcát borító bajuszt és szakállat. Fekete négyzetes szemüvegét megigazította orrán, miközben barna szemei boldogan csillantak fel, mikor a fiatal egy széles mosollyal fogadta őt.

– Wolfgang! – szólt lágy mély hangja, mégis rosszallóan csóválta fejét az öreg és leengedte maga mellé az ernyőt. – Olyan nehéz lenne írni egy nyavalyás üzenetet arról, hogy késik a vonat?

– Sajnálom, Popper... zenét hallgattam és lemerült a telefonom – mondta bocsánat kérően, lehajolt a nála egy fejjel alacsonyabb férfihoz, hogy fél kézzel ölelésbe fogja, ahogyan a másik is tette mindezt. Popper rosszallóan a szemét forgatta, majd nyomott egy puszit az arcára.

– Én meg itt halálra aggódhattam magam – förmedt rá végül, ezzel egy újabb bocsánatkérő pillantást kiváltva Wolfgangból. Az öreg lemondóan sóhajtott és legyintett egyet. – Nem haragszom. Szállj be, de vigyázz a fejedre – tette hozzá figyelmeztetően, mikor ismét feje fölé emelte az ernyőt és visszasétált az autó sofőr oldalához.

Wolfgang elfojtott magában egy apró mosolyt, felidézve a legutóbbi kocsi utat, amikor beszállásnál sikerült bevernie fejét a jármű alacsonyan elhelyezkedő, egyenes tetőjébe. Megvakarta feje búbját, mintha ismét érezné a szúró, lüktető fájdalmat, majd odalépett a kocsihoz, aminek a feléje eső oldalát még nem sújtotta a zápor. Jobbjával ráfogott a hátsó ajtó bal szélén elhelyezkedő apró kis ezüstszín kilincsre, amely alig húsz centivel volt csak feljebb elhelyezve a hatalmas sárhányótól és az alatta megbújó fekete keréktől, aminek fehér dísztárcsáját sárfoltok tarkították. Próbált finoman bánni a kilinccsel, de hiába húzta maga felé s az hiába jelezte halk kattanással, hogy a retesz kinyílt, mégsem történt semmi. Aprót rántott az ajtón, mire az egy nagyobb kattanás közepette kinyílt, Popper átpillantott a jármű felett, hogy meggyőzödjön róla, az ajtó nem szakadt ki a keretéből a rántás hatására.

– Csak finoman – szólt aggódva, mikor látta, hogy Wolfgang ki-be hajtogatja az ajtót, tesztelve, hogy nem tett kárt benne.

– Nem tettem tönkre – szabadkozott a fiatal, majd teljesen kinyitott az ajtót, míg az neki nem koppant a két ajtót elválasztó keretbe.

Táskáját berakta a kopott bőrkötésű hátsóülésre, ahol már egy másik poggyász is hevert. Popper eközben beszállt a kocsiba és morogva rázta le ernyőjéről a vizet, ami mit sem ért, hiszen az esőbe tartotta ki azt. Végül összecsukta az ernyőt és bedobta az ülése mögé.

– Oh, hoztam neked uzsonnát, ha nem ettél volna még – jelentette ki, mikor hátra pillantott válla felett és meglátta a fiatal habozását.

Ezeket a szavakat hallva habozás nélkül kikapta hátulról a másik sokkalta kisebb szürke vászontáskát, de rossz szokásához híven, mikor hirtelen akart felegyenesedni, feje nagyot koccant az ajtókeretben. Arcára grimasz ült ki miközben tarkóját masszírozva lépett hátra a járműtől és egyenesedett fel ismét, míg Popper magába fojtott egy kuncogást. Wolfgang elmormogott magában egy-két szitokszót, amivel saját magát hordta le majd óvatosan becsukta az ajtót és finoman belerúgott, hogy visszakattanjon helyére a zár. Két nagyobb lépéssel a jármű első kerekénél termett, aminek sárhányója felett helyezkedett el a másik kilincs. Ezúttal sikerült minden nehézségek nélkül kitárnia a balra nyíló ajtót.

Fejfájása ellenére is boldogan szállt be az anyósülésre, miközben térdével belerúgott a kesztyűtartóba, ami kinyílva az ölébe csapódott. Popper felkuncogott mikor a fiatal arcán grimasszal pakolta vissza a rekeszbe az onnan kiömlött papírokat és egyéb kacatokat, majd visszazárta a tartót. Hosszú lábait próbálta elrendezni úgy, hogy kényelmesen elférjen, de erre esélye sem volt, lemondóan felhorkantott majd becsukta az ajtót, bekötötte övét és kézbe vette szerzeményét.

Popper elmosolyodott látva, milyen boldogan kotorászik Wolfgang a szürke táskában, ahogyan csillogó szemekkel vesz ki egy kis zacskót, amiből hamarosan frissen sült csokis keksz került elő. Tudta, hogy mennyire szereti a süteményt és hogy csak az ő általa készítettet tudja jóízűen enni. Mindig is ügyelt arra, hogy olyan alapanyagokat használjon, amit Wolfgang az enyhe allergiája ellenére is el tud fogyasztani. Miközben a fiatal boldogan kezdett neki uzsonnájának, addig Popper beindította a kocsit, ami a kesztyűtartós baleset miatt lefulladt. Wolfgang szájában megállt a falat és kérdőn nézett végig a mellette ülőn, akit kicsit sem zavart, hogy a motor furcsa hangokat hallat, majd lefullad és végül csak a harmadik próbálkozásra zúg fel az autó.

– Hány éves is a kislány? – kérdezte kíváncsian mikor ismét beindultak az ablaktörlők és nyikorogva próbáltak kilátást biztosítani, míg az autó kigördült a parkolóból.

– Hmm... lassacskán száz éves biztosan lesz – felelte Popper büszkén és megpaskolta a kormányt. – Lehet, hogy Tracy már nemigen bírja az iramot, de eszem ágában sincs megválni tőle. Tudod, régen Henrick bácsikád mindig helyre pofozta, ha az-az idióta Aylwin lezúgott vele a szurdok szélén. Aztán persze apáddal vontattuk ki állandóan onnan – nevetett fel, a mellette ülő is elmosolyodott.

– Tudtam én, hogy mi hiányzott az elmúlt fél évben – csóválta meg fejét mosolyogva.

– Micsoda? – kérdezte Popper vidáman csengő hangon.

– A süti, a mesék... jó meg talán te is – tette hozzá pimaszul majd mégis szomorúan elhúzta a száját. – Tudod Popper... azért jó lenne velük is találkozni.

– Tudom... – sóhajtott fel. – Nekem is hiányzik az a dilinyós, a fia meg már kész felnőtt lehet, akárcsak te. Jó lenne látni őket, hidd el Wolf, én is szeretném. De...

– Nem lehet – fejezte be a mondatot lemondóan és elcsomagolta a süteményt, majd az ablakpárkányra könyökölve nézett maga elé miközben gondolataiba merült. Popper szomorúan elhúzta a száját és felsóhajtott ismét.

– Tudod jól, hogy csak minket akarnak ezzel megóvni.

– Te pedig tudod jól, hogy már nem vagyok gyerek – forgatta a szemeit Wolf, szavaiból düh csengett. – Felnőttem, tudok vigyázni magamra.

– Wolf... a világunk veszélyesebb, mint gondolnád, és kérlek higgy nekem... nem akarsz a bácsikád ellenségeivel szembekerülni – tette hozzá figyelmeztetően.

– És Jack? – tolta fel magát hirtelen. – Őt nem félti senki? Három évvel idősebb nálam, nem többel és engem mégis óvtok, mint valami szent ereklyét, míg ő veszélybe keveredhet az apja miatt? – szisszent fel dühösen. Popper lemondóan sóhajtott egyet és félre húzódott az út szélére, hogy leparkoljon.

– Megértem, hogy dühös vagy – szólt halkan mire a fiatal csak a szemét forgatta ismét. – De értsd meg, hogy Aylwin megesküdött apádnak, hogy...

– Apám köszönés nélkül lelépett! – csattant fel dühösen majd könnyeit visszanyelve fordult el hirtelen Poppertől. – Nem csak engem, hanem titeket is itt hagyott – tette hozzá suttogva majd visszakönyökölt az ablakpárkányra miközben bal kezével rámarkolt fehér pólója alatt rejlő nyakláncára. – Hagyjuk ezt, ne beszéljünk róla, mert csak fájdalmat okozunk vele mindenkinek.

Popper szólásra nyitotta ajkait, majd mégis becsukta száját és a fejét csóválva felsóhajtott, tekintetét ismét előre szegezte mikor tovább indultak. Az állomásról vezető út egy sűrű erdő fele kanyargott, a fák közt sötétség honolt, az eső szakadatlanul zuhogott tovább. Nem volt rádió az autóban, így az eső monoton dobogása, a motor zúgása és az ablaktörlők nyikorgása törte meg csupán a csendet, ami közéjük ereszkedett. A kocsi tíz perc után egy elágazáshoz ért, ahol balra fordult. Popper arcára halovány mosoly kúszott mikor Wolf halk dúdolása végre megtörte a csendet és ő az ujjaival a kormányon halk dobogással kísérte a dallam ritmusát.

A fák egy idő után ritkulni kezdtek és egy kis falu fényei tűntek fel a távolban. Mikor a kocsi beért a faluba Wolf kíváncsian megemelte fejét és az ablakon át nézve fürkészte az épületeket. Régi kőből épült házak voltak, vörös cserepes tetővel, mindegyik ház ablakában virágos ládák voltak kirakva, néhol egy-egy égősor volt fellógatva a verandákon. Hangulatos kis környéknek tűnt számára, de az eső miatt egy teremtett lélek sem volt az utcákon. Popper vállon bökte a nézelődőt.

– Előre figyelj, Wolf.

Kíváncsian előre fordult, az út egy domboldal felé vezetett tovább, aminek a tetején egy óriási kastély állt. A régi középkori épület látványától tátva maradt a szája. A magas tömör kőfalak, az azt keretező bástyák, a vékony kecses tornyok és a több tucat kivilágított ablak fényjátéka levette a férfit a lábáról. A faluból kiérve egy fehér kavicsokkal leszórt úton haladt tovább az autó, az erdőn keresztül hajtva ismét. Hosszas percek teltek el, mire felért a dombtetőre, ahol a hatalmas várfalon egy ugyancsak gigantikus méretekkel rendelkező díszített kapun keresztül haladtak át. Wolf legnagyobb meglepetésére egy terebélyes várudvarban találták magukat, a kavicsos út – amit ezúttal vasból kovácsolt lámpák szegélyeztek – az udvar közepén szerteágazott. Popper balra kanyarodott az elágazásnál, az út végén egy újabb széles kapuzattal ellátott várfalon vágtak át, aminek túloldalán macskaköves út vezetett felfelé végig enyhén jobbra kanyarodva. Míg jobbra vaskos kövekből épített várfal állt, addig baloldal egy alacsonyabb fal húzódott, amelyen néhol réseket hagytak ki, ezzel rálátást adva a messzeségbe elnyúló erdős tájra.

Arcán széles mosollyal csodálta a kastély felépítését, mikor rövid időn belül a macskaköves út egy újabb kapuba torkollott, aminek túloldalán egy, az előzőnél nagyobb várudvar helyezkedett el. Az út szélén álló lámpák fényénél magasba nyúló fák sziluettjét látta, míg a távolban mintha egy kisebb tavat is felfedezett volna, amin egy fahíd ívelt át. Mikor elértek az udvar közepén álló elágazáshoz, ezúttal Popper jobbra hajtott tovább, a kavicsos út végén újabb kapuval ellátott várfal és macskaköves út vezetett tovább mely ezúttal enyhén balra kanyarodott majd egyenesen haladt tovább egy újabb emeletes kapuzat irányába, amit két bástya szegélyezett.

Wolf oldalra fordulva nézett ki az ablakon, messze alattuk valahol az erdőségben látni vélte a kis falu fényeit. A kapu túloldalán kőből épült híd vezetett tovább, ami alatt a mélységben valahol a folyó szelte át a tájat. Az eddigieknél nagyobb, szemet kápráztató fényjátékkal megvilágított óriási bástyákkal ellátott kapuhoz értek, amelynek tetején egy kisebb kúria nagyságával vetekedő épületrész volt építve.

– Azt a kutya meg a fája – kuncogott fel Wolf mikor az autó áthajtott a várfallal szegélyezett udvarra, aminek szélei elvesztek a sötétben.

Popper elmosolyodott és egyenesen keresztül vágott a gigantikus udvaron, amit ugyancsak fákkal és bokrokkal ültettek tele, néhol egy-egy kivilágított szökőkút is felbukkant. Újabb kapuzat állta az útjukat melyet két bástya és alacsony várfal szegélyezett. A kapuzat szélesebb volt az eddigieknél és beton fedte az alatta futó utat. Két vaskos ajtaja volt, amik a kapuzat alatti betonozott területet fogták közre, közepén kis irodai bódé helyezkedett el. Popper a jobboldali útra húzódott, a tőle balra eső bódé, kisebb irodaablaka előtt parkolt le, ahol egy egyenruhás fiatal nő újságot olvasott. A férfi letekerte a kocsi ablakát és arcára széles mosolyt öltött.

– Szép délutánt, kisasszony! – köszönt vidáman mire a nő felriadt, arcán mosollyal pattant fel és könyökölt rá az irodájából nyíló ablakpárkányra.

– Örülök, hogy ön is előkerült, Mr. Popper. A többiek már mondták, hogy késett a vonat. Ramaty egy időjárás van most, nemigaz?

– Mit ne mondjak valóban nehézkes így látni a kastély szépségét – bólogatott Popper egyetértően. – Sokáig dolgozik kedvesem?

– Még egy órácskát elüldögélek itt, míg Odhiambo levált. Oh hello drága! – mosolyodott el mikor meglátta Wolfot is, aki féloldalas mosolyt öltött magára és visszaintegetett a nőnek. – Mit ne mondjak, Mr. Popper, féltékeny vagyok magára, hogy ilyen fia van. Milyen fajta is a drága?

– Farkas félvér.

– Vigyázz magadra, kedvesem, van itt egy-két csúnya ordas, akiket legszívesebben megvernék egy papuccsal – címezte a szavakat ismét Wolfnak, aki felkuncogott.

– Köszönjük a tanácsot, kedvesem! – mosolyodott el Popper is. – További szép délutánt és üdvözlöm a kollégáját is!

– Köszönjük! Szép délutánt! – integetett búcsúzás képpen mikor az autó tovább indult és immár a kastély széles kövekből kirakott várudvarára érkezett meg.

– Wow – mosolyodott el Wolf mikor tekintetét körbe vezette az udvart körbefonó kivilágított magas épületeken, melyeknek tetőzeténél néhol kisebb-nagyobb tornyok tűntek fel.

Az udvar közepén egy emeletes szökőkút helyezkedett el, amit az autó jobbról került meg, hogy onnan tovább elérjen a kastély megemelt udvarához vezető lépcső lábában parkoló másik három piros taxihoz. A sofőrök az utasok csomagjait emelték ki a csomagtartóból, vagy már búcsút is intettek és visszaszálltak a járműbe. Popper elmosolyodott, mikor meglátta, hogy Wolf arca kipirult és idegesen nyelt egyet.

– Üdv itthon, fiam. Ne izgulj, jól érzed majd magad nálunk – mosolygott rá biztatóan. – Leparkolok a kocsival aztán majd, ha kell, eligazítalak. De ha nem kívánod az öreged társaságát, akkor rögtön indulhatsz is fel a Titkárságra, ott majd elmondanak mindent.

– Oké – bólintott kissé bizonytalanul. – Szerintem bemegyek, mármint... nem vagyok már gyerek – tette hozzá gúnyolódva saját magán, majd kinyitotta az ajtót. Az eső már alább hagyott, csupán néhány nagyobb vízcsepp esett a nyakába, mikor kiszállt a járműből.

– Oh, ezt vidd magaddal – dobta utána Popper a szürke hátizsákot, amit ijedten kapott el, majd mégis elmosolyodott.

– Köszönöm!

Kivette táskáját a hátsóülésről majd búcsút intett a férfinak, aki a kutat megkerülve hajtott vissza abba az irányba, ahonnan érkeztek, majd jobbra egy boltíves kapuzattal ellátott kisutcára rákanyarodva tűnt el Wolf szemei elől. Vállára kanyarintotta a táskát, majd a szürke hátizsákot rákötötte a másikra. Mély levegőt vett és felsétált a széles lépcsősoron, újabb lapos kövekből kirakott, de ezúttal kisebb várudvaron találta magát. Az udvart a kastély épületei fogták közre, míg a végében újabb lépcsősor indult fel az épület főbejáratához. A bejárat felett széles erkély húzódott, amit díszesen faragott, magas oszlopok tartottak meg. Wolf mély levegőt vett és átvágott az udvaron, majd az oszlopok fejezetét csodálva sétált fel a széles lépcsősoron, míg el nem ért az erkély alá, ahol egy pillanatra megállt, hogy elámuljon a vasból kovácsolt, díszesen faragott fekete kétszárnyú ajtón, ami a kastélyba vezetett.

Alig lépett be az épületbe gyomrában görcs gyúlt és torkában gombóc nőtt. Szájára tapasztotta kezét, ezzel együtt orrát is befogta. Túl sok szagot érzett, melyekhez nem volt hozzászokva. Szíve heves ütemet diktált, már-már kiszakítva mellkasát. Tekintete körbe cikázott az aulában, több tucat fiatal felnőtt vette körbe. Voltak, akik hangosan beszélgettek, mások nevettek, míg páran csendben figyeltek, de voltak olyanok is, akik bőröndjeiket maguk után húzva vágtak át a termen. Látott sápadt emberi alkatokat, feketébe öltözve, és mindnek hulla szaga volt. Aztán feltűntek olyanok, akik vörös és fekete ruházatban jelentek meg, és íriszük is vérvörös színben tündökölt, kénkőszaguktól pedig felfordult Wolf gyomra. Az egyik ilyen nőnek fekete bőrszárnyak nőttek hátára, mikor egy porcelán arcú, aranyszőke hajú nő elé lépett, akinek hátáról hófehér tollas szárnyak lógtak alá. Annak szeme sem rebbent, csupán állát emelte meg és hagyta faképnél a másikat. Eközben egy magas félvér alkat vágott keresztül a termen sűrű bocsánatkérés közepette, egy máj-sárga szín csődör ló volt, de nyaka helyén egy kék inget viselő fiatal férfi felsőteste helyezkedett el.

Lassan húzta le kezét az arcáról mikor úgy vélte, hogy szívverése visszaállt megszokott ritmusára és az aulában terjengő szagokat is el tudja viselni. Elbizonytalanodva nézett körbe ismét. Az aula két szélső oldalán egy-egy magas, kétszárnyú vaskos faajtó nyílt, amik fölött nem sokkal kőből faragott korlát és oszlopsor futott, mögöttük pedig egy-egy szűkebb folyosó rejlett. A bejárattal szembeni oldalon széles, vörösszőnyeges lépcsősor állt, amit korlát szegélyezett és az emeletre vezetett. A lépcsőt kétoldalt, egy-egy fekete vasajtó zárta közre, mögöttük kivilágított folyosók húzódtak. Nem tudta merre induljon, idegesen beharapta alsóajkát és hátra pillantott válla felett, de nyomát sem látta Poppernek. Csalódottan fordult vissza az aula irányába, hogy ismét körbe nézzen.

Tekintete végig cikázott a bent levőkön, de igazán senki olyat nem talált, akitől segítséget kért volna szívesen. Mellkasa szúrni kezdett, rámarkolva a felsőtestén keresztbe húzódó táska szíjára nyomta oda öklét a szívére. Magára vonta egy-két kellemetlen alak figyelmét azzal, hogy csak állt az ajtóban. Mély levegőt vett és elindult előre, nem akart célponttá válni.

Vidám kacagás ütötte meg fülét, reménysugárként hatott szívének és áttörte az őt behálózó érzéseket, kérdőn a hang irányába fordult. A terem végében – amerre tartott – ott állt a lépcső lábában a kacagó illető és másik két barátja. Feléjük vette az irányt, szimpatikusnak tűnt neki a vörös hajú férfi vidám nevetése.