Bar Mok birodalmában élt egyszer egy szép leány, akit Éginek hívtak. Nem csak szép volt, erős is. Kitűnő harcosként ismerték, aki úgy forgatta a kardot, mint más a szemét. Mégsem volt ő akkora szemét.

Mindig kisegítette a környéken élőket, megvédte őket a pokoli juhoktól, amik agresszívan kérődztek a közelükben, ezért hősként tisztelték őt. Mindenki csodálta, imádta, néhányan le is köpték szeretetük jeleként. Olykor-olykor egy kupac tehénlepény is az orcáján landolt, amely megakadályozta abban, hogy illatos legyen.

Hiszen úgy tartotta a bar moki mondás, hogy az ürülék minden rossz ellenszere, főleg a jó illaté. Amit természetesen utáltak, főleg a hősies lakosok esetében, akiknek kellően bűzösnek kellett lenniük ahhoz, hogy elhiggyék, nem nemesi kisasszonyok, hanem tényleges, becsületes harcosok.

Bar Mok egyébként szép égi birodalom volt, ahol Égi élte égi napjait. A lebegő városokban a laposföldhívők gyülekeztek, akik alatt egy óriási glóbusz pihent. Ezen földterületeket nem használták ki, mert jobban kedvelték a fagyos, hótól-jégtől veszélyes szigeteket, melyekről bárki lepottyanhatott a talajra.

Így történt egy nap, hogy Égit égies örömmel köszöntötték, majd repült a szokásos végtermék is az arcába. Csak azt elfelejtették, hogy ő éppenséggel az egyik ilyen lebegő föld- és trágyakupac kellős szélén telepedett meg, ezért szépen le is zuhant a semmibe.

Zuhanás közben hangosan üvöltött, hátha az majd visszajuttatja őt a szigetre, azonban tévedett. Hiába énekelt mindenféle dalt az alig két napos út alatt, nem segítettek rajta. Végül óriási becsapódással, krátert robbantva érkezett a Föld felszínére.

Ott akkora káoszt okozott, hogy a bolygó klímája megváltozott, és a felszínét járó dinoszauruszok öngyilkos hadműveletbe kezdtek inkább. Apró kezükbe piciny kardot ragadtak, és szamurájok módjára leszúrták maguk.

– És gyerekek, így haltak ki a dinoszauruszok! Égi király volt, nem igaz? – kérdezte a tanár órája befejeztével.