Lihegve értem el a zöldellő dombtetőt. A lábam már görcsölt, azonban tovább kellett mennem, hogyha el akartam érni a talizmánt és Nireniket. Ahogy lepillantottam a magasból, egy napsütéses mező tárult a szemem elé. Vadvirágok növekedtek rajta, mögötte különösen göcsörtös fákkal teli erdő húzódott.

Felnéztem a kék égre. Egy pillanatig elmerengtem a bárányfelhőket nézve, míg a tenyeremmel kitakartam a fénylő napkorongot.

Nagy levegőket vettem. Még egy percig vártam, mire elég erőt éreztem magamban az utam folytatására. A szívem gyorsan dobogott. A táskám húzta a hátam, ami már fájt a megerőltetéstől. Mindenem sajgott attól, hogy egész nap meg sem álltam.

Ahogy végre elindultam ismét, erőt adó gondolatokat próbáltam keresni. Azon töprengtem, mi tartja még bennem a lelket. Legalábbis a szerelmen kívül.

Lassan lépdeltem lefelé, a lábam óvatosan, oldalasan fektettem a meredekebb részeken. Hatalmas koncentráció. Azonban épségben lejutottam a térdig érő, susogó füves rétre.

Nem volt itt senki és semmi rajtam meg pár állaton kívül. Hol lehetsz Nirenik?

A férfi ma reggel tűnt el, azóta is őt keresem. Az üzenete egyértelműen jelezte, erre jött. Továbbmentem a tisztáson, míg a nap melege a nyakamat érte. Nem tudtam, mi húzott ennyire a célom felé, mégis biztosra vettem, végkimerülésig is hajlandó lennék keresni őt.

Igaz, szeretem. Mégis becsapott. Többször is eltitkolta előlem az igazat, azonban én ösztönösen megyek utána, amint bajba kerül. Ugyanis egészen biztosan bajban van. Éreztem. Az érzékeim igaz, nem a legjobbak úgy általában, viszont őt bármikor felismerem távolról is. Húz hozzá valami.

Hamarosan elértem a rét túloldalát, és ekkor már csak az erdő várt rám. A közelben van. Életem szerelme már nincs is olyan messzire. Felment a pulzusom, ahogy a rengeteg széléhez értem. Hiába nem mozdult semmi más, a fák lombkoronáját mintha szellő fújta volna.

Különös. Talán varázsereje van. Nem lepődnék meg rajta azok alapján, amiket az utóbbi napokban láttam.

Egy egész világ volt egy héttel ezelőttig rejtve előlem.

Nyeltem egyet. Beléptem a fák sűrűjébe, miközben odabent kissé nagyobb szél kerekedett. Egy ösvény vezetett befelé, mintha szándékosan hozták volna létre így. Meg-megfeszülő tagokkal haladtam egyre bentebb. Hamar sötétedett. Mindenem tiltakozott a félelmetes feketeség ellen. Mégis tudtam, a másik felén ott lesz valahol a párom. Életem értelme.

Minden lépésemre ügyeltem. A kiálló gyökerek mindig az utamba kerültek, míg a táskám folyamatosan beakadt a gallyakba.

Mozgást érzékeltem a szemem sarkából. Odafordultam, viszont nem láttam semmi különöset. Mentem tovább. Elképzeltem a pillanatot, ahogy találkozom vele, és megcsókolom.

Átölelem, majd szorítom. Addig, amíg kellően meg nem könnyebbülök a társaságától. Már izgatottan, remegve vártam a pillanatot.

Az ajkam harapdáltam, mikor elképzeltem, mennyi módon kaphatna meg magának. Hiszen megbocsájtok neki. Mindig.

A gondolkodásom maga az erdő zavarta meg. Nem biztonságos.

A folyamatos zörgésnek az oka hamar kiderült. Az erdő nem csak él, hanem mozog is. Az ágak kinyúltak értem. Veszélyesen hegyesnek tűntek, ahogy az irányomba nyújtóztak. Meg akarnak ölni. A rengeteg végezni akar velem.

Futva indultam meg előre. Nem foglalkoztam senkivel és semmivel, csak rohantam. Minden engem követett, készen arra, hogy végezzen velem, de én csak kerestem a kiutat.

Egy-egy gally végigkarcolta a bőröm. Felszisszentem tőlük. Véres nyomokat hagytak. Előttem kiugrott egy gyökér a földből. Nem tudtam reagálni. Egyszerűen előreestem benne.

Csak a szívdobogásom hallottam egy pillanatig, majd az ordításom következett. A fa erősen a bokám köré csavarta magát. Üvöltöttem. Vágta a húsom. Zihálva igyekeztem letépni magamról, de nem eresztett. Az erdő végezni fog velem. Leszúr, felnyársal, karóba húz...

– Kinera! – érkezett a kiáltás. Ismerős hang... az övé. Nireniké.

– Drágám! Segíts, kérlek, elkapott a fa!

A barna hajú férfi kérdés nélkül sietett hozzám. Az oldalán függő tokból kisbaltát rántott elő. Jaj, ne! Ne, ne, ne! Mit akar csinálni? Hiszen levágja a lábam!

Azonban az aggodalom hamar véget ért. Egyet suhintott. Visítottam. Ahogy az eszköz a kéregbe mélyedt, az erdő többi része is elhúzódott. Biztonság. Látszólagos biztonság? Talán nem. A zöldes szempár engem vizslatott.

– Utánam jöttél – mondta, mire bólintottam.

– Így van. Szeretlek.

– Én is téged. Most pedig ideje lesz mennünk!

Felrántott a földről. Megtántorodtam, és a mellkasának estem. Az izmos karját egyből körém fonta, készségesen simultam a forró testéhez. Átöleltem. Egyszerűen csak örültem, amiért él még. Gyakorlatilag erővel kellett elválasztania magától, s úgy indult meg a másik irányba.

– Megvan a talizmán?

– Meg – felelete, mire húzott tovább az erdőn keresztül.

Ahogy elértük a végét, a gallyak ismét makacsul nyúltak felénk, mégsem érintettek meg minket. Többé már nem.

Lihegve állítottam meg Nireniket, majd ismét szorosan hozzábújtam. Nem ellenkezett. Az ezer titok ellenére is, amit őrzött, tudtam, nincs miért félnem tőle. Ő az enyém én pedig az övé. Így szólt a megjövendölés. Ez így van jól.

Az ajkát az enyémre tapasztotta, szenvedélyesen csókolt. Erősen fogtam őt. Megmentett. Az erdőtől, az élő, gyilkos rengetegtől.