Hevesen mozgom az ölében, miközben kinyílik az ajtó. Verberus egyből az érkezőkre emeli tekintetét, én is követem őt. Meglátom az ellenségét, Foent és az egykori legjobb barátját, Lile-t. A lány ajka csodálkozva elnyílik, míg a baráté dühös arckifejezésbe merevedik.

A csípőm finom mozgatásával térek vissza a szeretkezéshez. Míg lovaglom, Verber keze eltakarja az oldalam, hogy ne lássák, melyik részembe is merül el folyamatosan. Izmos vállába kapaszkodom, még egy pillantást vetek az érkezettekre, míg a hideg, fehér csempén tartom a talpam.

– Te rohadt szemét! – mondja Foen.

– Mi van, feldühödtél?

Verberus hangja feszülten szól. A vörös hajú lány irigynek tűnik, halkan felsóhajtok az élvezettől.

– Tudod, nem kell ezt tenned! – szánja nekem a szavakat a szerelmem bántalmazója most először. Korábban azt mondta, a fekete hajú párom az ő barátnőjét szereti. Féltékeny leszek. – Számára te csak eldobható játékszer vagy, gondold át!

Úgy beszél hozzám, mintha érdekelném. Még csak nem is egy rendbe tartozunk. Undorodva fordulok el, megállok a mozgásban, míg szúrós pillantásommal kergetem őket el. Megvonja a vállát, majd kimegy az ajtón a hátra-hátrapillantgató Lile kezét fogva.

Verb a szemembe néz, arcán kissé kétségbeesett kifejezés ül. Tényleg nem kellek neki? Csak velem éli át, amit a vörössel nem tud? Engem figyel, és megszólal:

– Nem hiszel neki, ugye?

– Nem – válaszolom, miközben ismét mozogni kezdek. A kétség feltör belőlem, de csak elrejtem.

– Te nem vagy játékszer, sem pedig kevesebbnek nem tartalak másoknál, érted?

– Értem. Szereted a kiskacsákat? – kérdezem hirtelen.

– Igen, szeretem.

– Akkor alapozzunk kiskacsákra!

– Tessék?

– A kapcsolatunk alapozzuk a kiskacsák iránt érzett szeretetünkre!

Felkacag, kellemes baritonja bizsergeti minden porcikám. Fel-le siklom a farkáról, ami mélyen elmerül bennem, és kényeztet. A karom átkulcsolom a nyakánál, kissé hátradőlve lovaglok rajta.

– Kiskacsákra?

– Igen, édes, pici kiskacsákra – felelem hátravetett fejjel, mosolyogva. A mondatom vége jóleső nyögésbe fordul át. Kellemesen érzem magam. Ő nevet.

Engem továbbra is kétségek gyötörnek, de csak nem hagyom magam. Mélyen nézek a fekete szempárba, úgy mocorgom Verberus hosszú, kemény farkán. A tekintetében kába kifejezéssel figyel, arcán réveteg mosoly tündököl. Tetszik, szeretem. Pont ezért féltem.

Közeledik az élvezet, az alhasam szorít, folyamatosan nyöszörgök. Tökéletes együttlét, mint mindig. Már legalább egy és fél hete szomjaztam a társaságát. Most végre ismét az enyém lesz mindene, a teste, a lelke.

– Akkor most mi lesz, árvaházat nyitunk kiskacsáknak? – kérdezi mosollyal az arcán, mire megint nevetek.

– Talán. Hallottál már a szexuál mágiáról?

– A miről?

– Egyesek úgy gondolják, ha orgazmus közben kimondod, amire vágysz, megkapod – fecsegek mosolyogva.

– Érdekes... Hát kívánj!

Megérezheti, mikor jön el az extázis, ugyanis hamarosan az alhasamban feloldódik a görcs, majd lihegni kezdek. A nyögésekkel teli zihálásom közben pedig elmondom ez első dolgot, ami eszembe jut:

– Chips! – Megremeg mindenem, miközben csalódottan nézek, amiért még mindig nincs a kezemben a hőn áhított étel. – Hát ez nem sikerült.

Pihegve kapkodom a levegőt, miközben Verbert is elragadja az orgazmus heve. Feszes tempójú légzése közben lassan telepumpál élvezetével, nem húzódik ki.

– Talán ételt nem lehet – mondja, aztán huncutul elmosolyodik – vagy lehet, többre is szükség van a nagyobb dolgokhoz.

– Lehetséges.

Amint megvitattuk a témát, hagyom, tövig bennem maradjon, míg a vonásait tanulmányozom. A nagyobbacska orrát, a busa, selymes, koromfekete fürtjeit, az izmos, nagy termetét.

– Szeretem a rózsákat, annyira szépek – bököm ki, mire végigsimít az arcomon. Végigfut a testemen a forróság.

– Tényleg azok. De egyikük sem vetekszik veled, az én gyönyörű rózsaszálammal.

Meghatottan nézek rá, a szívem nagyokat dobban. A féltékenység elillan.

– Szeretlek.

– Én is szeretlek – válaszolja.

Közel hajolok az arcához, míg a kezem szorosabban kulcsolom a nyaka köré. A combom a derekához préselem, míg a talpam megmozgatom a csempéken, amiken ő is ül. Csókba vonom, ajkam röviden, hálásan falja az övét. Továbbra sem húzódik ki belőlem. Farkának apró mozgásai finoman kényeztetnek.

– Két év múlva megkérem a kezed – közli velem kába mosollyal, mire a szívem szinte felgyullad.

Elgondolkodom. Mi lesz két év múlva? Hamar rájövök, akkor leszünk tizennyolc évesek, felnőttek. Amint lehet, össze akar velem házasodni.

– Miért nem most? – érdeklődöm.

– Mert most nincs pénzem sem a gyűrűre, sem az esküvőre, de addigra talán lesz egy olyan állásom, amivel ki tudom fizetni.

– Nem kell egyik sem – felelem őszintén. – Kérdezd meg most!

– Rowan Larkin, hozzám jössz?

– Igen!

Önfeledten ölelem át, fejem a vállának döntöm, míg kapaszkodom belé. A boldogság kiteljesedik bennem, az irigység és a féltékenység halvány csírája is elhal az elmémben.

– Úgy érzem, megéri kiskacsákra alapozni – nevet, míg én oldalról figyelem, ahogy arcán megjelennek az apró ráncok.

Ezután beszélek neki mindenféléről: a hollókról, a legfinomabb ételekről, a napomról, a szüleimről, mindenről, ami eszembe jut. Csak csacsogok. Csacsogok, csacsogok, csacsogok, ő pedig figyel rám, nevet, válaszol és mosolyog.