Kipp-kopp, verődik vissza a lépteim hangja, ahogyan a lámpással a kezemben megyek előre a sötét, hűvös folyosókon. Lesietek a lépcsőn, kezemben kulcscsomót tartok. Egy ajtóhoz érek, kinyitom, a zár kattan, nagy levegőt veszek.

A kevéske fényt magasba tartom, magam mögött bezárom a nyílászárót, ezzel vaksötétség telepszik az előttem lévő helyre. Halk köhögés hangja visszhangzik idebent, orromba a vér szaga kúszik, a vastag rácsú cellák mögül néhány szó érkezik: áruló, gyilkos.

Ezek suttogásnál alig hangosabbak, ha nem tudnám valós a kép, azt hinném, hallucinálok. A lámpásom fényében megvilágítom az egyik zárkát, odabent fiatal férfi kuporog. Arca véres, teste kórosan lefogyott, a szemét bántja az olajlámpa picinyke lángja. Dühös tekintettel méreget, elhúzódik, mikor meglát. Továbbmegyek.

A jobb oldalra megyek, ott is benézek a cellába, egy család. Az apa védelmezőn magához vonja a lányát és a feleségét, ruháik többségét egyetlen gyermeküknek adták. Ismerem őt. A szülők arcára félelem költözik, maguk közé fogják a tizenöt évest, aki remegő ajakkal bújik hozzájuk közelebb.

Látom az anyján, kész lenne feláldozni magát, hogy egy újabb férfi rajta vezesse le az indulatait, mintsem a saját vérén. Bedugom az egyik kulcsot a zárba, elfordítom. Belépek a szürke helyiségbe, majd bezárom magam mögött az ajtót.

Az apuka felpattan, majd egyből nekem ront, védi a családját. Gyenge. Könnyed mozdulattal a falhoz szorítom, fenyegetőn megállok előtte, egymás szemébe nézünk. Remeg. Tekintete nedvesen csillog a kevés fényben, szája megremeg a félelemtől. Két szót mond:

– Őt ne.

A gyönyörű, most mégis koszos nők bőgve kapaszkodnak egymásba, az édesanya könyörgő szavakat motyog, kéri, ne bántsam a gyerekét, sem pedig a férjét. Elengedem a férfit, majd az ismerős lányhoz lépek. Tanítottam, tanítanám.

A háta alá nyúlok, a szülők üvöltenek, de lepisszegem őket. Elhallgatnak, ismét csak a sugdolózás marad. Benyúlok a felsőm alá, ahonnan apró üvegcséket veszek elő. Odatartom Rilanának, aki bizonytalanul veszi a kezébe.

– Fájdalomcsillapító és pedilon szérum.

– Kö-köszönöm – motyogja, majd megissza mind a kettőt, először a fogamzásgátló italt hajtja fel, ami egyben megöli a magzatot, ha fejlődik egy benne, azután a másik követi.

– Ugyanez.

Az édesanya számára is ugyanilyen italokat adok, miközben az apával erősítő főzetet itatok. Szüksége lesz rá, hogy megvédje a családját, és túlélje a háborút. A pillantásuk ellágyul, hála költözik belé. Odanyújtok nekik egy darab zsemlét, elosztják egymás között.

Kipp-kopp visszhangoznak a lépteim tovább. Az úton a vaksötétből továbbra is rémült arcokra bukkanok. A korábban látott férfinak bedobok egy almát, rögtön felkapja onnan.

A következő néhány cellánál hasonló módon dobálom be az ételt, néhányuknak – akikhez nem csöpög be a kinti víz – adok valamennyit egy apró pohárba, majd egy intéssel kerül vissza a kezembe, s tisztul meg, miután kiisznak belőle mindent.

Az egyik rács mögött egy fiatal nő hever arccal előre, teste csupasz, alatta óriási vértócsa vöröslik. Amint belépek, megláttam a mellette fekvő szilánkot, éles tárgyat, míg felemelem a csuklóját, azon hosszanti vágás fut végig. Nyakához teszem az ujjam, nem érzek semmit. Halott.

Az oldalamon függő, zsebekkel teli táskába nyúlok, majd előveszek onnan egy takarót. Ráterítem, hátha egy ideig a rohadás bűzét elnyomja majd minden másé, s addig sem kerül be ide senki új.

Kipp-kopp, lépdelek tovább, folytatva korábbi tevékenységem. Az egyik rács mögött üres tekintet mered rám. Régebbi fogoly, a varázstalanok közül talán az egyik első. Megvakult a sötétben. Akárcsak a lovak a bányában.

Mikor megtalálom az utolsó cellát, megállok ott, majd a bent álló alakot vizslatom. Fekete, göndör haja a szemébe lóg, sötét szeme engem vizslat a lámpás fényében. A fémre teszem a kezem, ő odahelyezi a sajátját, majd átfogja az enyém.

Más kulcs kell hozzá. Olyan, ami nincs nálam, régebbi zár. Benyúlok érte, átfogom a párom vállát, közel húzódunk egymáshoz. A rácson keresztül ügyetlen csókot váltunk, az ő kezébe is ételt nyomok. Addig figyelem, míg az utolsó falatig el nem fogyasztja. Ezután vizet varázsolok a poharába, majd várok.

Egymást nézzük, lihegek. Nem tudom, mennyi fájdalmon ment keresztül. Vajon miket tettek vele? Hol érintették úgy, ahogy én szoktam? Hányszor üvöltött a kíntól?

Nem tudom. Kezem a csuklóját markolja, hogy érezze, itt vagyok vele. Arcára fájdalmas mosoly költözik. Köhög néhányat, a dohos, állott levegő kaparhatja a torkát.

– Hamarosan mennem kell, Rown – közlöm vele nyugodtan, miközben legbelül a szívem mintha egy erős kéz szorongatná. – Nem láthatják meg, hogy leszöktem. Ünnepség van.

– Vigyázz magadra!

Csak ennyit mond, majd még egy rövidke ölelés és csók kíséretében elválunk. Sebesen megyek visszafelé a folyosókon, a sok elégedetlen suttogás immár hálálkodásba megy át. Azonban nyöszörgő hang jön a jobb oldalról, s mikor bepillantok, az eddigieknél még szörnyűbb látvány fogad.

Egy újabb nő, de súlyos állapotban. Folyamatosan vérzik, a koponyája szétnyílik, mégis él még. Gyengén, menthetetlenül, de él. Erőlködve rám emeli a pillantását. Arcára vörösség csurog. Előveszek egy zöld üvegcsét, és a kezébe adom, majd ennyit mondok:

– Méreg.

– Köszönöm – érkezik az őszinte válasz.

Ezzel ismét végighaladok a hideg folyosókon, majd az ajtón keresztül megyek tovább, amit halkan bezárok magam mögött. Motiválttá tett a sok lent látott borzalom, mind megmutatták, miért lettem én áruló. Mert ez igaz, áruló vagyok, azonban nem úgy, ahogy azt gondolják.

Kipp-kopp, a hangok immár ismét a lépcsőn hallatszanak, majd a kulcsot visszacsempészem a varázslattal elkábított őr oldalára, s leveszem róla a bűbájt. Ezzel visszacsatlakozom a többiekhez, tudva, legközelebb, mikor lejövök, ezeknek az ártatlanoknak a többségét már szabadon fogom látni. Ha egyáltalán túlélem, és visszajöhetek ide...