Szavak: Anglem, Dunadi, Akkino, Me and the devil, disztópia

Akkino. Az egyetlen város, ami megmaradt a Fény után. Valójában falait megrengette a bombák ereje, de mégis kitartott. Lakói néhány kivétellel, de túlélték a támadásokat. Anglem gyerekkorában került ide, miután szüleit elvitte a sugárzás.

Az ördög mindig vele járt, ezt tudta. Ahová ő ment, oda a szerencsétlenségek sorozata is követte. Biloc, Draido, Miravi... nem ez az első város, amit a pusztulás szélére juttatott. De a Keleti Fenntartók nem is tehettek volna másképp. Ez volt az ő feladata: bejuttatni a Fényt mindenhová.

Mindaddig az emberek rabszolgáivá váltak a Fenntartók egységeinek, akik demokráciát hirdettek, azonban diktatórikus államot vezettek. Elnyomás, éhezés, szenvedés, mindez volt az, ami kitette az emberiség mindennapjait.

Míg egyesek megerősödtek, és a ranglétra tetejére jutottak, s mások kemény munkájából dőzsöltek, addig a szolgáknak jutott a legrosszabb sors. Nem számított, hogy gyerek vagy felnőtt, gazdag vagy szegény, az új világban már nem. Itt másféle szabályok uralkodtak, ezt Anglem is tudta.

Éppen Akkino-ban töltött pár napot az egységgel, hogy némi ételhez jussanak, pihenjenek, és természetesen helyreállítsák az ilyenkor mindig megrepedező rendet. A Fenntartó két őrrel együtt sétált az egyik poros utcán, mikor váratlan dolog történt.

Ahogy oldalra pillantott, meglátott egy kék szempárt, amiből különös erő sugárzott, hiába volt a nő lesoványodva. Szőkés haja mocskosan keretezte arcát, bal csuklóján fekete tetoválás jelölte rangját. Egy koponya és egy csákány: rabszolga, akire már csak a halál várt.

Azonban a nő íriszében elszántság csillant, majd egy hirtelen mozdulattal felállt, és az Anglemtől jobbra járőröző katonának ugrott. Kitépte kezéből a fegyvert, majd lelőtte a másikat, és egyedül a fiatal Fenntartót hagyta meg középen.

A férfi csupán most látta meg a nyilvánvalót, látta már ezt a nőt, ismerte. Dunadi-nak hívták, a férjével és egy pár napos csecsemővel volt még Draido-ban. Égkékjében észrevehető volt a felismerés sziklája, pedig csupán egy éjszaka volt. Mégis ilyen erősen rémlett ennek a számára szinte vadidegennek?

– Emlékszel rám? – kérdezte suttogva a nő, miközben körbevették őt a katonák.

Anglem egyenesen ránézett, majd aprót bólintott. Tartása egyenes maradt, arca hideg, de nem érezte magát dühösnek, hiába kellett volna a szörnyeteget látnia minden emberben. Azonban tekintetét a katonákra emelte, megrázta a fejét, és hozzátette:

– Ne lőjetek! Le a fegyvert!

– Köszönöm – hálálkodott halkan Dunadi.

– Jöjjön velem, maguk pedig oszoljanak! – adta ki a parancsot a férfi.

Tekintve, hogy ő volt itt a rangidős, mindenki hallgatott rá. Anglem csuklón ragadta a nőt, majd az egyik katonai sátorba vonszolta. Nem merte elengedni, mert akkor elszökhetett volna. Hiába látta az erejét, inkább bevállalta, hogy arcon ütik, minthogy elszökjön.

– Te mit keresel itt? – nézett rá feszülten a Fenntartó.

– Bosszút állok.

– Kin?

– A szörnyetegeken.

– Nem értem, kikre gondolsz pontosan, Dunadi?

– Rád. Meghalt miattad a férjem, a fiam, Draido pedig elpusztult. Ti Fenntartók vagytok a szörnyetegek.

Ahogy Dunadi befejezte a mondatot, Anglem oldalához nyúlt, és kirántotta annak kését, majd a következő mozdulattal már egyenesen a hasfalát célozta. A férfi nem tudott elég gyorsan reagálni, ezért hamarosan óriási, véres seb tátongott rajta, amelyből vére hevesen folyt.

– Dunadi... elárultál – hörögte a földre zuhanva, a nő karjában.

– Sajnálom, Anglem, muszáj volt. Nem hagyhattam, nem hagyhattam...

– Mi-mit? – kérdezte még utoljára.

– Hogy nekem is az ördöggel kelljen járnom.