Szavak: Dlinera, Rimlan, limezöld, ribizlivörös, Menora

Menora birodalmában az élet békés volt. A nagy települések lakói nyugodtan éldegéltek házaikban, és nem küzdöttek élelmezési gondokkal. Habár sokan a földművelésből éltek, megtalálható volt ott az ipari réteg is, amely rohamos fejlődést hozott.

Dlinera Arelin ma is a trónján ült, ahogy minden egyes nap, s azon tűnődött, mégis mivel tehetné izgalmasabbá az életét. Mert habár uralkodónak lenni nagy megtiszteltetés volt, néha rendkívül fárasztónak bizonyult ez a felelősségteljes feladat. Azonban, még mielőtt a hölgy túlságosan is belemerülhetett volna gondolataiba, kitárult a trónterem ajtaja.

Meglepetten tapasztalta, hogy emberei egy lihegő férfit fogtak közre, aki erősen dobálta magát, hátha kiszabadul. A fiatal királynő nem tudta eldönteni, milyen okból volt itt ő, de szinte azonnal elveszett a legény limezöld szemében. Szőke haja a vállára omlott, némi vér szennyezte.

Dlinera alattvalóira emelte tekintetét, majd felszólalásra készen résnyire nyitotta ribizlivörös ajkait:

– Kicsoda ő és miért hozták ide?

– Rimlan Libernek hívják, felségem – hajolt meg előtte a két katona, míg a magasabb rangú beszélt. – Azt mondta, beszélni szeretne magával.

– Ha csupán ez a célja, mégis miért hurcolták idáig, és miért nem jöhetett le ide a saját lábán?

Az uralkodónő hangja dühösen csengett, de még így is megbocsájtónak volt mondható. Leginkább értetlenségének szándékozott ezzel hangot adni, mintsem mérgének. Mert habár annak tűnt, valójában érdekelte a jelenlegi helyzet bizonytalansága.

– Megpróbált beszökni ide, így úgy gondoltuk, érdemesebb az elfogása.

– Helyesen cselekedtek! – mondta nekik Dlinera. – Most viszont kérem, engedjék el, hadd beszéljen!

A katonák összenéztek, majd engedelmeskedve eleresztették a férfit. A hölgy továbbra is a jövevény arcát fürkészte, elveszett annak különleges színű íriszében, jóképű arcában. Egyre csak várta, mit fog mondani, s legbelül reménykedett, valami izgalmas lesz az.

– Felség – ereszkedett előtte térdre a szőke fürtökkel rendelkező újonc.

Baritonjától kellemes hűvös futott végig Dlinera gerince mentén, és kezével kisimított arcából pár engedetlen, sötétbarna tincset. Ribizlivörös ajkán mosoly jelent meg, s szürkéskék szeme csillogó érdeklődéssel fókuszált a férfira.

– Azon ritka alkalomból járultam a színe elé, hogy közöljem, miszerint valaki merényletet akar elkövetni ön ellen a ma esti vacsora során.

– Igazán?

– Igen, egy ronemi az, akit a linaiak küldtek.

– És ezt mégis honnan tudja, Rimlan? – kérdezte Dlinera hitetlenkedve.

A ronemik ritkák voltak, de annál veszélyesebbek. Képesek voltak felvenni bármilyen személy alakját, akivel végeztek. Ezért legtöbbször bérgyilkosoknak vagy kémeknek képezték őket. Egy gyilkolni készülő ronemi a birodalomban olyan volt a királynő számára, mint az embereknek a járványok.

– Linában vagyok kém – jelentette ki Rimlan nyugodtan, és limezöld tekintete Dlinerán függött. – Itt a tetoválásom – húzta fel ruhájának ujját, amelyen ténylegesen ott volt a kémek jele, a kulcs.

– Honnan tudjam, hogy nem maga akar megölni?

– Már gyermekkorom óta Menorát szolgálom, soha nem árulnám el a hazám. Kérem, felség, vessen tömlöcbe, végezzen ki, csak hallgasson rám!

Az uralkodónő eltűnődve simított végig ribizlivörös ajkán, és végül úgy döntött, hisz a férfinak. Kezével magához intette a két katonát, akik a parancsot várva tekintettek rá.

– Rimlan, pontosan mennyit lenne hajlandó megtenni a hazájáért? – tette fel a kérdést Dlinera.

– Bármit.

– És értem?

– Bármit, amit csak kér – válaszolta a férfi meghajolva.

A szőke férfi bólintott, még egyszer mélyen meghajolt, majd hagyta, hogy a katonák elkísérjék őt a cellákhoz. Arcán magabiztos kifejezés tetszelgett, különleges szeme elégedetten csillogott. Ha az övé a királynő, az övé lesz a birodalom is.