Néztem, ahogy betoppansz, azzal a szőke izomaggyal a karodon. Csak ültem a bárpultnál és azt gondoltam két korty vodka között, hogy én voltam, aki hibázott. Aztán ahogy kiürült a poharam, már azt hazudtam magamnak, nem bánok semmit.Hogy nem érdekel. Hogy nem volt fontos. Hogy soha nem számított.
Nem kértem új kört, csak játszadoztam a pohárral a márványlapon. Közben rád néztem olykor és esküszöm boldognak tűntél. Boldogabbnak, mint velem bármikor is voltál. Vagy lehettél volna, ha maradsz.
Elfehéredett ujjaim alatt elpattant az üvegpohár, s ahogy rámarkoltam a szilánkokra, még csak észre sem vettem, hogy megsebeztek. Csak téged néztelek és láttam, ahogy az a túlméretezett orángután valamit a füledbe suttog és te olyan önfeledten nevetsz, ahogy sosem láttalak még.
Túl sokáig nem vettem le rólad a szemem, te pedig, mintha megérezted volna. Megszeppent tekintetedet az enyémbe fúrtad, majd lesütötted a szemed. Nekem pedig elvonták a figyelmem.
-Haver, a kezed!-a pultos aggodalmas hangja pont betöltötte a pillanatig néma helyiséget.-Várj, hozok elsősegélyládát, vagy valamit..-felhasított tenyerem alá dobott egy hófehér konyharuhát, mellyel biztosan a poharakat akarta áttörölni. Én felkaptam a rongyot, majd utána szóltam, hogy hagyja a francba és kisiettem a helyiségből.
Az éjszaka levegője az arcomba csapott, ahogy kiléptem a neonnal megvilágított bejáraton. Fejemben még mindig ott cikáztak a képek arról, hogy milyen gusztustalanul tökéletes párt alkottok és felfordult a gyomrom önmagamtól, ahogy magamban azt kívántam, bár történne valami Thorral, hogy újra az enyém legyél.
-Tony..-néhány lépést futva tettél meg, hogy beérj, de én nem álltam meg. Nem is néztem rád, csak ökölbe szorítva kezemet haladtam az utcai lámpák fénykörein át, melletted.-Jól vagy?-kérdezted óvatosan.
-Tarzan engedte, hogy utánam gyere?-megrökönyödött nyikkanás hagyta el ajkaidat.-Siess vissza még riadót fúj, mert azt hiszi elraboltalak.
-Thor nem parancsolgat nekem. Én csak..
-Akkor siess vissza Thorhoz. Rohanj. Menj. A végén még lekésed a majomparádét, ahogy az a túlöltözött ficsúr féltéglával veri a mellét.-megtorpantál, s én pár lépést haladtam még előre. De nem fordultam vissza. Bár pontosan láttam magam előtt könnyködös tekinteted. Nem akartam látni a fájdalmadat, de tudtam, hogy én kell okozzam azt.
-Én csak azt akartam tudni jól vagy-e..
-Eddig tökéletesen voltam.-torkomat megköszörülve vártam az utolsó szavakat.
-Jó.-mondtad elcsukló hangon.-Tudod kezdem azt hinni, hogy igazad volt, mikor szakítottunk. Jobb neked egyedül..
-Igazam volt.-helyeseltem.-És nem bántam meg semmit.-a levegő némán robbant fel közöttünk, s a csendben csak halk lépteid zaja volt a válasz a szív fájdalmára. Az enyémre is. Kegyetlennek kellett lennem, hisz boldogabb vagy, mint velem bármikor. S csak úgy maradhatsz az, ha gyűlölsz engem. És ez nem baj. Téged legalább lesz ki megvigasztaljon. Én meg majd várok arra a tökéletesre, aki neked is megadatott. A tökéletesre. Aki te voltál.