Kegyetlen a sors, hogy te egyre hűvösebbé és hűvösebbé válsz az ölelésemben, míg én lassan beleőrülök.

A megsárgult zománcot bámulom a mosdókagylón. Néhol megrepedt a festék, a csaptelepen pedig rozsdaszínben köszön vissza a tovaröppent hónapok gondatlansága.
A gyér fényű villanykörte alatt néhány molylepke táncol unottan. Irigylem őket. Nincs gondjuk, nincs bajuk és összességében életük sincs. De legalább nem rosszak.
A lány karjai megfeszülnek, de nem mozdulnak. Mint máskor sem. A szíjak nem engedik. Mozgolódik, de nem ébred fel. Álmodik. Nyugtalanul, de álmodik. Legalább egy másik világot. Egy szabadot. Borzalmaktól menteset.
Vagy rémálmot varázsol magának odabent is, mint amilyet idekinn én teremtettem. Csupán azért, mert Ő így kívánta.
-Nem végeztél még vele – összerezzenek a hangra. Megcsikordul talpam alatt a padló. – Csak azt ne mondd, hogy ezt is megsajnáltad – röhög ki gunyorosan. Szemében most is, mint minden alkalommal, mikor megjelenik, beteges őrülettel teli öröm csillog. Végigpillant a hegekkel szabdalt meztelen testen. A tehetetlenség, a kiszolgáltatottság apró megelevenedésén, aztán köp egyet, mielőtt száját újra szólásra nyitná. – Ez is csak egy kurva, senkinek se fog hiányozni! Gyerünk tedd meg, aztán takarítsd el, nemsokára befut a következő!
-Alszik! – motyogom halkan, ő meg rám mered azzal a 'ki a szart érdekel mit csinál éppen, csak pusztuljon a világról' tekintettel és állával a nő felé bök. – Nem akarom ezt csinálni! – lehelem magam elé erőtlenül. Az Ő arcára pedig alattomos kígyómosoly kúszik. – Csak egy anyuka akinek nem volt más választása! Az érzelmeit nem ő irányította. Belém szeretett és.. – könyörgő tekintetem falra hányt borsónak bizonyul, s beszélgetőtársam tenyérbemászó hangon intézi felém szavait.
-Már hogyne akarnád barátom! Tudom én jól, hogy most is épp úgy csábít téged a hívogató pengéd, mely ugyanarra a mozdulatra vár, melyet annyiszor megtettél már – átható kacaja kering a levegőben, s elnyomja a csöndes szuszogást a fogoly felől. – Könyörög, hogy gyilkos kezedbe vedd, sóvárog a vér után hát nem hallod azt a keserves éneket?
-Emlékeztetnél rá, miért is vagyok hajlandó elviselni téged? – kezem akaratlanul markolja fel az említett tárgyat, de szemem csak Vele keresi a kontaktust. Nem szabadul. Ahogy én sem.
-Ez egyszerű kedvesem. Mert én is a részed vagyok – eszelős nevetésbe csap át az eltorzult vigyor – A legjobb részed. – hörögi. Aztán a vakuló tükör túloldala nem mozdul többé.
Ugyan visszanéz még rám, de már csak az én szemeimmel, s ahogy szokott, megbújik a színfalak mögött. Csak suttog, halkan alantasan, hogy behálózzon. Négy apró szó tudatom peremére siklik, mintha csak Ő visszhangozná. "Csak így lehetsz újra Isten." Nem hagy nyugodni, míg véghez nem viszem, amit elérni kíván. Nincs már ott többé, mégis hallom.
„Tedd meg kedvesem! Tedd meg!"
Én meg, mint a jól nevelt kiskutya odaporoszkálok a megkínzott testhez.
A lány szőke fürtjei csapzottan hullanak arcába. Idomain megalvadt vér hagy furcsa mintákat, mint megannyi útvesztő a bőre bársonyán.
-NE! KÉRLEK NE! -sírja, én pedig azt hiszem felébredt, de szemei csukva vannak. Megdobban a szívem. Fáj. Reméltem, hogy legalább egy jobb helyet képzel magának abban a birodalomban, ami az övé maradt. De lehunyt szeméből kicsorduló könnyekben meglátom magamban a szörnyet. Még nagyobbat, még rosszabbat, mint korábban gondoltam volna.-HOGY TUDSZ ÍGY ÉLNI?-rimánkodik elcsukló hangon.
Kezem nem remeg már úgy, mint legelső alkalommal. Emlékszem, az a vörös rengeteget szenvedett. Legalább háromszor kellett elvágnom a torkát, mire egy főeret értem.Utoljára végignéztem rajta, nem is tudom igazán miért. Talán csak tudni akartam milyen, mielőtt egy örök rémálom csapdájába zárom.