Szürke hétköznapok egyike lett volna. Annak indult... Ugyanolyannak, mint a többi, már jó pár éve.
Halk hangok szűrödtek be a szobámba, melyek az esőcseppektől származtak. Lassú, néha gyors ütemre kopogtattak a tetőtéri ablakon. Lent, az utcában a szokásos hűvös szellő járhatta London keskeny utcáit. Már a falevelek potyogtak a földre, már-már dér csípte az ablakot, s lehellete az embernek jócskán látszott a levegőben, majd szépen eltűnt, tova szállt a Londoni széllel. A puha, testemet melegen tartó takarót lesöpörtem magamról. Felültem lassacskán, majd csupaszon lévő lábaimat a hideg padlóra tettem. Éjjeliszekrényemről fölvéve a hajgumimat, copfba kötöttem hosszú szőkés-barna hajamat s lassan, lábujjhegyen lépkedve mentem el a fürdőszobába. Köntösömet kikötöttem, mely vállaimról egészen a földig csúszott. Csupasz testem szálkás volt, már-már izmosnak mondható, tán kevésbé lányos, de erős! A zuhanyzóba léptem, majd megnyitottamma csapot, miből csordult rám a víz, gerincemen végig futott a jól eső érzés, s izmaim feloldódtak, mintha csak egy vízcsepptől is elszállnának a gondjaim. Egy halk sóhaj csusszant ki ajkaim közül. Megmosakodtam, és mint minden egyes alkalommal úgy érzem, mintha a rég múlt emlékeit moshatnám le magamról... A csapot elzártam, s egyszerre csak visszatértek a gondjaim. Homlokomat a hideg csempének támasztottam, majd öklömmel belevertem abba, újból és újból. Kezembe fájdalom nyilalt, melyet egy arcomon átsuhanó fintorral nyugtáztam. Kiléptem a kabinból és magam köre csavartam a törölközőm, aztán a gardróbba vonultam, ahol aztán felöltöztem. Egy laza öltözéket vettem föl. Napszemüveg, táska és hajamat engedtem a vállamra omlani.
A bejáratiajtó mellett várt rám az edző cuccom, felkaptam a vállamra és távoztam a lakásomból. Lent a parkolóban hangos gyereksírás volt. Egy kisfiú sírt, mert a panellel szembe lévő játszótérre szeretett volna menni, ám szakadt az eső és apja rákiáltott, hogy fejezze be. A fiú megszeppenve nézett rá, majd feltotyogott a lépcsőn. Ott álltam a szakadó esőben, csak néztem magam elé, aztán tekintetem a házra irányúlt ahová bement a gyerkőc, majd aztán az apám fia jutott eszembe. Valamit éreztem, tán lelkiismeretfurdalást...már előre. De gyorsan elhesegettem a gondolatot és komor arccal ültem be az autómba. Egyenesen az edzőteremhez mentem, ahova boxolni járok, minden kora reggel. Rutinszerűen a parkolóhelyemre akartam állni, ám az foglalt volt. Hiába apróság, felhúztam magamat már ezen...
-Ennél jobban ez a nap se kezdődhetne...-motyogtam az orrom alatt. Beszaladtam a termebe, majd magam után hirtelen becsaptam a bejárati ajtót. Egy pillanatra mindenki rám tekintett, ugyanazok az arcok akik velem együtt minden nap itt vannak, és már rám nézve tudják hogy nincs jó hangulatom... Ám egy másik arcot is vélek felfedezni. Ismerős, de még is idegen. Láttam már valahol...