Testem gyenge volt, mintha csak lebegnék. Szemhéjam nehéz volt és minden apró kis porcikám fájt. Őszintén? Egy mosott szarnak éreztem magam. Szememet nehéz volt kinyitni, de a hirtelen fényre, vissza is csuktam azt. Laposan pislogtam párat, mire a szemem hozzászokott a fényviszonyokhoz. Körbenéztem és a szívem egyre gyorsabban, és gyorsabban kezdett verni, amit a mellettem álló gép is hangoztatott. A fejembe szökött az összes vér és sikoltanom kellett. Belőlem kiágazódó csövek, (vagy épp belém) tömege font körül. Az összeset kitéptem magamból és zihálva futottam ki a kórtermemből. Ápolónők, doktorok, portások riadtan fordultak felém és próbáltak minden erejükkel leteperni, akár egy vadat. Minden erőmmel küzdöttem, de az oldalamba szúródó tű mindennek pontot tett a végére. Hiába a menekülésemmel.

Egy kis idő elteltével, újra abban a kényelmetlen kórháziágyban feküdtem, azonban kába és gyengébb voltam, mint valaha. Ezért a szökés esélye egyenlő a nullával. Két fiatal, túlságosan kiöltözött ápolónő állt mellettem.
-Önök véletlen nem a sarki munkahelyülre készültek? Szerintem házszámot tévesztettek...-hangom erőtlen és halk volt, de mégis csípős.
-Kérem uralja a nyelvét és tisztelettel beszéljen a dolgozóinkhoz. Hallhatóan jól van Miss Wright. Újból csak két embernek elég nyugtatót adtunk be önnek, de maga újból túlszárnyalta. Minden elismerésem az öné. -oh, hogy ez a vénség doktor is itt van... A másik oldalamra tekintettem és megláttam, a már jól ismert ősz szakállas férfit.
-Oh, doktor úr! Üdvözlöm szerény hajlékomban! Hogy tetszik lenni? -vigyorogtam gúnyosan. Mire szemüvege felett unottan rám tekintett.
-Miss Wright, ne kerteljen. Ön ebben a hónapban negyedszer került be hozzánk pánikrohammal... És agresszívitással, teszem hozzá mellékesen, kisasszony. Pedig e hónap hetedike van még csak, talán napi látogató szeretne lenni? Javasoltuk magának már Mrs...
-Aha, ja, tudom, igen... És én megmondtam doktor, hogy nem megyek se agyturkászhoz, se sehova az isten háta mögé! -hangos és fáradt sóhaly szakadt fel belőle.
-Én nem szándékozok vitatkozni magácskával, de az indulatait kezelje! Ma még itt tartjuk...-közbe akartam vágni, hogy már pedig én nem..-Nincs olyan, hogy ön márpedig haza kívánkozik menni! És vége, mellesleg látogatója van...-biccentett, majd távozott. Vén fasz, méghogy itt maradok egy északát...pff
Kopogás szakította meg a gondolkodásom, és belépett az én "Kezeljem az indulataimat" problémám.
-Te mit keresel itt? -vicsorogtam rá.
-Ké...kérlek halgass meg! -nyugodtan és lassan beszélt. -Nem akartalak felzaklatni vagy bárm...
-De megtetted! Nem tudom ki vagy, mit akarsz, de tűnj el innen! Most! -szemembe nézett, és mintha a lelkemig hatolt volna. Újra azok a barna szemek... Hol láttam már ezt a szemet?

Visszaemlékezés
,,-Cam, hol vagyunk?
-Ez egy elhagyatott, nagyon régi ház. A papám azt mondta szerzetesek éltek itt. "
-Jaj, és azok mik? Caaam, menjünk innen! Félek! -huzogattam, de meg se moccant.
-De én vigyázok rád Bon! Mindig vigyázni fogok rád és sose hagylak el! -megfogta a vállam és egymás szemébe néztünk.
-Kisujjeskű? -bólintott és nagyot pislantott, azzal a nagy barna szemével.
-Cam, ha nagyon leszünk, akkor is leszel a legjobb barim?
-Mindig az leszek Ebony Wright!
-És ha egyszer elfelejted?
-Az emlékeim közt fogom keresni..."

Tudtam, hogy már láttam valahol. És most végre megvan. Az emlék a kulcsa, a titoknak...

-Cameron?