BLACKHAWK, DÉL-DAKOTA

– Drága, egyetlen Sallym! – A sötétbarna hajú fiú a bejárat előtt sétálgatva figyelte a székhez kötözött lányt, miközben kezében egy tőrt forgatgatott. Sallynek mind a keze, mind pedig a lába erősen össze volt kötözve. – Ha te nem lennél, ki kellene találni.

– Miért? – horkantott az újonc vadász. – Talán azért, mert minden kérdés nélkül szétrúgnám a seggedet?

– Ismerlek. Inkább valami mást csinálnál vele – csillant fel a fiú szeme, majd kajánul elmosolyodott.

– Tudod is te! – mocorgott a székben idegesen Sally. – Te biztosan nem ismersz.

– Én a fejedbe látok, cicus. Ez egy istenadta tehetség.

– Dugd fel magadnak az istenadta tehetségedet! – köpött a fiú felé, de túl messze volt tőle, így a próbálkozása céltalan volt.

– Hmm, de harapós kedvedben vagy, cicus.

– Befejeznéd már ezt a cicusozást? Csak mert irtóra idegesít! – fújt egyet idegesen Sally.

– Úgy hiszem, nem vagy abban a helyzetben, hogy nekem dirigálj – változtak át a fiú szemei feketévé, majd kihúzva magát a lányhoz sétált, és közel hajolt hozzá.

– Tudod mit? – mosolyodott el félig-meddig Sally. – A képedet így még jobban át tudom majd rendezni, mint a démonseggedet.

– Még mindig harapós vagy – simított végig a tőr pengéjével a lány arcán, másik kezével pedig megszorította a combját.

– Te meg még mindig egy arrogáns, perverz és pokollakó pöcs! – hajolt közelebb, és dühtől izzó tekintettel a fiatal fiú mélybarna szemeibe nézett.

– Ó, miért sértegeted ennyire szegény Ronnyt? – gügyögte a démon gúnyosan.

– Nem őt sértegetem, hanem téged! – vágta rá a lány, majd akarva-akaratlanul egy könnycsepp gördült le dühtől kipirult arcán.

– Mi a baj, cicus? Talán rossz gazdatestet választottam magamnak? – tűnődött el a fiú állát megvakarva, végül hátrébb lépett, és lassan körbe sétálta az apró terem közepére kikötözött lányt. – Hmm, pedig szép pár lettetek volna.

– Fogd be! Azt sem tudod, miről beszélsz.

– Már hogy ne tudnám? – nevetett fel hangosan, ördögi nevetéssel a fiú. – Ha nem vetted volna észre, egy démon uralja életed szerelmének a testét.

– Befogtad?

– Hogy is volt az a végzős bál a középiskolában?

– Miről beszélsz?

– Ron téged akart elhívni. Két évet várt arra, hogy kidobd már azt az idióta Jerryt.

– Ezzel most mit akarsz mondani? – kérdezte összeszűkült szemmel Sally.

– Csak azt, hogy Ron a mai napig szerelmes beléd.

– Hazudsz! A démonok mind hazudnak! – kiáltotta könnyes szemekkel a lány.

– Talán az ő szájából akarod hallani? – villantotta meg gúnyos mosolyát a démon, mire fekete szemeinek a helyére a fiú mélybarna, zavart tekintete költözött. Értetlen arccal a kezében lévő tőrre meredt, majd pedig Sally-re.

– Te jó ég, Sally! Mi történt veled?

– Nagyon okos, de nem veszem be ezt a színjátékot! – kiáltotta dühösen.

– Színjátékot? – rázta meg zavartan a fejét.

– Igen, jól hallottad. Azt hiszed, ha most átveszed Ron viselkedését, el fogom neked árulni, hol van Hope, ha? Különben meg a válaszom még mindig az, hogy fogalmam sincs.

– Sally, kiről beszélsz? – A lány egy darabig csak bámult a fiúra. Nem akart hinni a démonnak, vagyis... nem igazán volt benne biztos, hogy még mindig nem Crowley egyik csatlósával beszélget.

– Ron? Tényleg te vagy az? – suttogta kissé bátortalanul.

– Igen. Miért? Ki más lennék? – mosolyodott el, majd a tőrre meredt. – Mi ez az... ez az egész?

– Ez most nem fontos – vonta meg a vállát Sally, és egy feszült mosolyt küldött a fiú felé. – Te... tényleg el akartál hívni a bálba?

– Öhm... az már ezer éve volt... jobb a múltat nem bolygatni – jött zavarba Ron olyannyira, hogy dadogni kezdett. – Én... nem... vagyis... nem akartam Jerry levesébe köpni. Tudtam, hogy arra az estére valami különleges dologgal akar meglepni.

– Ja, igen – bökte ki Sally dühösen, de mégis szomorúan. – Bevallotta, hogy a két év alatt több csaj volt meg neki mellettem, mint ahány évesek voltunk akkor. Undorító! És ha beleegyeztem volna, hogy így menjen tovább, valószínűleg még mindig együtt lennénk. Fújj! – borzongott bele a gondolatba a lány.

– De te szerelmes voltál belé – suttogta lehajtott fejjel Ron.

– Fogjuk rá – vont vállat. –, de igazából – folytatta kipirult arccal. – mindig is téged szerettelek.

– Ez... ez igaz? – csillant fel a fiú szeme.

– Jelenleg nem vagyok abban a helyzetben, hogy hazudozzak – mosolyodott el Sally, mire Ron is felnevetett.

– De mégis mi történt? – nézett körül a szűk, poros raktárhelyiségben a pincérfiú.

– Nem hiszem, hogy megértenéd – kezdett bele a magyarázkodásba Sally.

– És miért van ez a tőr a kezemben? Ugye nem én tettem ezt veled? – nézett végig a lány véres arcán.

– Nem, vagyis... nem is tudom, hol kezdjem – hezitált a fiatal vadász.

– Talán ott, hogy hová bújt el előlem a mi kis Hope-unk, mert az már biztos, hogy ezen a világon nem találjuk – jelent meg a szűk bejárati ajtóban egy fekete ruhás férfi.

– Crowley – szűrte meg a férfi nevét a fogai között Sally.

– Te pedig – fordult a fiú felé a férfi. –, ne nyúzd már ilyen sokáig azt a lányt. Öld meg! Úgy sem vesszük hasznát. Vagy talán igen?

– Nem, uram – váltott a fiú szeme ismét feketévé, mire eltávolodott Sallytől, és Crowley mellé sétált.

– Nagy kár – mosolyodott el gúnyosan a Pokol királya. – És ezt a lépést pont a szerelemednek kell megtennie. Mondd, ilyenkor hol vannak a barátaid?

– Tégy, amit akarsz, de amint rád találnak, halott leszel. Pláne, hogy az angyalok is a mi oldalunkon állnak. Gondolom – tette hozzá alig hallhatóan a lány, miközben alsó ajkába harapott.

– Az angyalok? – nevetett fel gúnyosan Crowley. – Még a könnyeim is előjöttek ettől a vicctől. Szívecském... ugye szólíthatlak így? Az angyalok... hmm... ne hidd, hogy különbek nálunk. Ugyanazt akarják, mint mi: Hope gyermekét. Vagy az Antikrisztust holtan. Csak az emberek tudatába az rögzült, hogy ezek a csodás lények – mondta fintorogva. – Isten küldöttei, míg mi, démonok, a Gonosz hírnökei.

***

– Sam, semmiképp sem mehetsz egyedül! – ellenkezett Bobby, kiállva igaza mellett.

– Nem leszek egyedül. Velem lesz...

– Tudod, hogy értem – szakította félbe az idős vadász a fiatalabbik Winchestert.

– Rendben. Akkor magammal viszem Cast is. – Castiel a tekintetét a fiúra emelte, majd magabiztosan, beleegyezésképpen bólintott egyet. – Ha Gabriel bármiféle csapdát állítana...

– Te most komolyan ilyen kis megbízhatatlan sunyinak nézel? – horkant fel a legkevésbé sem barátságosan az arkangyal.

– Mégis mi mást gondolhatnék, ha még saját magamban sem bízom meg!?

– Bobby – szakította félbe a Winchester fiú és Gabriel között zajló kezdeti állapotban lévő vitatkozást Katie. – Bárhogy is döntötök, nekünk indulnunk kéne. Mégpedig olyan hamar, amilyen hamar csak lehet.

– Igen, persze – bólintott Bobby, majd a kanapén ülő lányokhoz sétált. – Van ötletetek, hogy vajon hol lehet? – Katie és Andrea szomorúan egymásra nézett. 

Arcukról az egyértelmű kétségbeesés jelei voltak leolvashatóak. Nem volt biztosan meghatározott pontjuk, de sosem voltak ötlet nélküli vadászok. Pláne nem ebben a pár hónapban. Legelső vadászati útjuk egyenesen egy wendigo barlangjába vezette őket, ahol volt olyan perc, amikor teljesen reménytelennek érezték azt, hogy valaha is megmenekülhetnek a szörnyszülött megtévesztő képessége elől. De Sally még az utolsó másodpercekben is pozitívan állt a dolgokhoz, és még akkor is egy frappáns tervvel rukkolt elő. És azóta sokat tanultak a barátnőjüktől.

– Van egy-két hely – suttogta Andrea alig hallhatóan.

– Rendben, akkor induljunk! – jelentette ki az idős vadász, majd elővett egy táskát, amiben már elő volt készítve minden: szenteltvíz, fegyverek kősóval töltött lövedékkel, és néhány elengedhetetlen, aprócska kézikönyv is.

***

Eljött egy újabb nap vége a Gabriel által megtervezett világban. A sötét éjszaka közeledtét jelezve felgyúltak a reflektorfények is. A stábtagok közül csak kevesen maradtak bent, hogy az utómunkálatokkal minél hamarabb végezzenek a holnapi napra. A többiek egy 'Jó éjszakát! Holnap majd találkozunk!' kíséretében autóba ültek, és hazavezettek.

Hope olyannyira elfáradt a nap folyamán, hogy még a hazamenetelhez is alig volt energiája. Ha nem épp az öltözőjében pihente ki a nap fáradalmait, akkor ahányszor csak lehetett Deanéknél, vagyis Jensenéknél töltötte az éjszakát. Sosem hitte volna, hogy Dean valaha is meg fog nősülni. Beletelt egy-két napba, amíg megszokta ennek a világnak a "szabályait". Daneel – Jensen felesége – hihetetlenül vendégszerető és kedves nő volt. Hope-ot pedig szinte majdhogynem a húgaként szerette. Részben azért is, mert látta, hogy Jensen – Dean - mennyire szívén viseli ennek a tizenéves lánynak sorsát.

Lerúgva magáról a cipőjét, Hope szinte teljes erejét vesztve zuhant bele az öltözőjében elhelyezett kanapéba. Fáradt volt, de mégsem jött álom a szemére. Castielre gondolt és a babára, aki ebben a pillanatban is növekedett benne. Érezte, ugyanakkor mégsem tudta megmagyarázni magának, miért lesz egyre nagyobb napról napra a pocakja.

– Miért vagyok ennyire makacs? – tette fel magának a kérdést Hope, miközben a félhomályban úszó plafont kémlelte. – Hiszen annyira hiányoznak! Mindannyian. Nincs semmi értelme ennek az akaratos sztrájknak – suttogta lemondóan. – Ha csak úgy juthatunk haza, hogy vigyázunk a babára... – kezdte kissé bizonytalanul. – Gabriel, ígérem, nem esik bántódása! – majd lassan felült az ágyon, megdörzsölte fáradtságtól száraz szemeit, és körbenézett az öltözőjében. Abban reménykedett, hogy Gabriel újra megjelenik, és egy csettintéssel rendbe hozza majd a dolgokat. – Hát jó! Ha nem, hát nem! – szállt ki megmakacsolva magát az ágyból Hope. – Megyek, és iszom egy jó erős kávét! Talán ettől majd a pici is jobban életre kel – jelentette ki fennhangon, Gabrielnek címezve. – Persze az most egy cseppet sem számít, hogy nem szoktam kávézni – suttogta maga elé türelmetlenül.

Okés, Gabriel! Most vagy tényleg ennyire le vagy foglalva, vagy direkt játszol velem? – gondolta magában idegesen. Hope-ot az sem érdekelte, hogy holnap korán kell kelnie, és munkába állnia. Miért stresszelne emiatt, hiszen ez a világ nem a valóvilág része. Csak egy kitaláció, egy unatkozó angyal játszótere. A lakókocsinak álcázott öltöző ajtaja szinte kősziklaként nehezedett a helyére. Hope csak a sokadik próbálkozásra tudta kilökni a beszorult ajtót. Gyors léptekkel átszelte a lakókocsija és a stúdió közti, pár méteres távolságot. Az est csendjét az aszfaltos úton kopogó bakancsának a talpa törte meg. A stúdió bejáratán átlépve, az öltözők közelében lévő kávéautomata felé vette az irányt. Az, hogy a világítás még nem volt teljesen lekapcsolva, utólag tűnt csak fel neki.

Miért is lenne, hiszen mindig is voltak olyan szorgalmas stábtagok, akik éjnek évadján virrasztanak. – A gondolatra Hope szája sarkában egy halvány félmosoly jelent meg, de amikor megpillantotta a szemben jövő Jaredet és Misha-t, arca komollyá vált. Akárhányszor, amikor a mélykék szemű férfira nézett, Castielt érezte maga mellett, aki oly' közel volt, ugyanakkor mégis távol. A napok múlásával már nagyon elege volt ebből a rossz és felemésztő érzésből.

– Jó éjt, Jared! Jó éjt, Misha! – erőltetett egy mosolyt az arcára Hope, miközben térben egyre közelebb került a két férfihez.

– Hope? – szólította nevén a ballonkabátos férfi, aki egyenesen elállta az útját a lánynak.

– Mi az? – kérdezte Hope egy kissé idegesen.

– Tényleg ő az! – csillant fel a magasabb férfi szeme. – Volt értelme, hogy magunk mögött hagytuk Gabrieléket.

– Fiúk, ehhez most tényleg nincs kedvem. Légyszí, gyakoroljátok máson a forgatókönyvet! – fújt egyet ingerülten a lány.

– Hope, hát nem érted? Én Sam vagyok, ő pedig Castiel! – kezdett a magyarázkodásba a kockás inget és farmert viselő fiú. – Gabriel és Peter hozott ide minket, hogy hazavigyünk – majd tekintete hirtelen megakadt Hope gömbölyödő pocakján. A fiatalabbik Winchester pillantását Castiel is követte, aki szinte letaglózva állt a látottak előtt.

Eredetileg publikálva: 2013.08.23. (Blogger)