Nyugodt és csendes péntek este volt. Egy elhagyatott farm kis faházának minden egyes helyiségében egy-egy nagy gyertya égett. A konyhának nevezhető szűk szoba közepén egy körasztal álldogált, közepén egy emberi koponyával, melyet szabályos kör alakban só vett körül, és a négy égtájnak megfelelően négy fekete gyertya pislákolt a sókörön kívül. Az alacsony asztal előtt egy hosszú, fekete hajú nő térdelt, kezeit a koponyán pihentetve, idegen nyelvű szöveget kántálva, amikor hirtelen halk suhogás töltötte be a szobát. A nő ijedtében hátranézett.

- Ki vagy te? – kérdezte a háta mögött álló, utcai ruhát viselő férfitől.

- Michael – válaszolta diadalittasan a bőrdzsekis férfi. – Kérlek, ne tévesszen meg a külsőm. Ez csak egy álca.

- Igen, tudom, de miért...

- Miért változtattam meg? Ez egyszerű. Katie, akit látói képességekkel ruháztam fel, miután egy gyilkosság után visszahoztam a halálból, már alighanem figyelmeztette a fiúkat az újabb porhüvelyemre. Természetesen, az én akaratom szerint. És mivel a Winchesterek még nem tudják, hogy az én halálom által lesz teljes a rituálé, minden kétség nélkül meg fognak ölni. Ami pedig Hope-ot illeti – sóhajtott halkan. -, nem akartam, hogy így mondjon igent. Nem kellett volna engednem, hogy Castiel az elméjébe férkőzzön, de miután megtudta, hogy ő volt saját édesapja gyilkosa... Rebecca, szükségünk lesz Matthew szellemére. Újra.

- Újra? Nem emlékszel mi történt akkor, amikor legelőször megidéztem? Majdnem megölte Crowleyt és az alakváltódat – ellenezte félelmében az ötletet a fekete hajú nő.

- Tudom – bólintott Michael. – Crowleyt még nem is bántam volna, hiszen Aleera is igencsak erős démon. És az alakváltó egy valóságos alfa. Nehéz volt ráakadnom, így valóban kár lett volna érte. Ő azonban csak Hope megtévesztésére kell. A hatalmára nem lesz szükségem, csak a képességére. Crowleynak pedig a szimpla jelenléte is elég, hogy visszatartsa a lázadó pokolfajzatokat.

- Miért kéred mindezt tőlem? – kérdezte elhalt hangon Rebecca.

- Csak hogy emlékeztesselek, megmentettelek a kárhozattól boszorka, és még örök életet is kaptál tőlem. Vagy talán jobb lett volna, ha hagytalak volna máglyán égni a salemi testvéreiddel? – emelte fel a hangját az arkangyal, mitől a nő arcára a halál félelme ült ki: szinte látta maga előtt sorstársait, akiket a falu lakói oly' könyörtelenül mészároltak le.

- Sajnálom! Sajnálom! – szólalt meg könnyes szemekkel Rebecca. – Nem kellett volna kételkednem benned. Megteszek mindent, amit csak kérsz – válaszolta lehajtott fejjel.

- Helyes – majd szája félmosolyra húzódott. – Idézd meg nekem Matthew szellemét, és parancsold meg neki, hogy Hope lelkiismeret furdalását felhasználva elérje, hogy a lány beleegyezzen a rituáléba.

- Ígérem, megteszek mindent – sóhajtott szomorúan a fekete hajú nő.

- Kevesebb, mint három napod van rá. Bízom benned, Rebecca! – mondta nyomatékosan, majd eltűnt.

Az arkangyal távozása után Rebecca visszafordult az asztalhoz, majd ismét a koponyára tette a kezét, és halkan így felelt:

- Matthew! Hívlak és parancsolom, hogy lépj ki a szellemvilágból. Kérlek, jelenj meg előttem! – tette hozzá suttogva és bizonytalanul Rebecca.

- Egy salemi boszorkánynak igazán tudnia kellene, hogy egy bosszúálló szellemet nem épp ésszerű zaklatni. A magam útján járok. Hagyj elmenni! – parancsolt rá a férfi kemény hangon, mire az asztalon lévő összes gyertya fellobbant, majd hirtelen csend támadt. A gyertyák lángja csillapodott, a tiszteletes arca pedig a dühösből hirtelen csalódottá vált. – Mondd, meddig tart még? Megígérted.

- Sajnálom, de egy dolgot még meg kell tenned, mielőtt beváltom az ígéretem. A lányod...

- Hope? – majd szomorúan a nőre nézet. – Kérlek, ne kérd tőlem, hogy újra letagadjam. Inkább bolyongok szellemként tovább a földön, de ezt nem tudnám még egyszer megtenni.

- Sajnálom – suttogta együtt érző hangon a boszorkány. – Ez most más. Lelkiismeret furdalást kell keltened benne.

- Lelkiismeret furdalást? Mégis miért? Mi okból?

Rebecca pár percig csak hallgatott, majd minden erejét összeszedve a férfi szemeibe nézett, és szomorúan megszólalt:

- A halálod miatt, Matthew. A feleséged és a te halálod estéjén a saját lányod végzett veled.

- Nem, az lehetetlen! – zihált a férfi. – Hisz ott volt Grace mellett, amikor...

- Tudom, de nem is ő volt, aki megölt, hanem a jövőbeli énje, vagyis az a Hope, aki most alighanem 16 éves. Egy angyal segítségével visszament a múltba. Igazából nem is tudom, hogy történhetett – rázta meg a fejét a nő. – Sokkal erősebb, mint hittem – suttogta maga elé nézve.

- Miről beszélsz?

- Nem számít. A lényeg, hogy rá kell venned, hogy egyezzen bele a rituáléba.

- Rituálé? Bármit is akartok a lányommal, nem engedhetem – majd a bosszúálló szellem dühétől ismét fellobbantak a fekete gyertyák lángjai.

- Bárcsak segíthetnék, de az én kezem is meg van kötve. Akárcsak a tiéd – majd lehunyta a szemeit, és egy ősi nyelven kezdett el kántálni, aminek hatására a tiszteletes szelleme teljesen mozdulatlan lett, szemei pedig kifehéredtek, tekintete üvegessé vált.

***

- Sam hívott, hogy megtalálták Tommyt. Reggelre már itt lesznek – fordult az asztalánál ülő Bobby felé Dean, majd elrakta a telefonját.

- Hál' Istennek! És mást nem is mondott? – érdeklődött az öreg vadász homlokát összeráncolva, közben pedig a kanapén ülő három lányra pillantott, és azon gondolkozott, hogy hol szállásolja el őket. Az emeleti nagyszobára gondolt, de azt még a fiúknak is alig szerette kiadni. Persze egy idő után sikerült megegyezniük abban, hogy csakis akkor alhatnak ott, ha nőt nem visznek az ágyba.

- Csak annyit, hogy lesz mesélni valója bőven – mondta vállát felvonva az idősebbik Winchester.

- Dean, kérhetek tőled valamit?

- Persze, Bobby – mosolyodott el a fiú.

- Felkísérnéd a lányokat az emeleti szobába?

- És mi lesz azzal a szabállyal, hogy nőt...?

- Ez most kivétel – majd egy mosolyt erőltetett az arcára.

- Igenis, nagyfőnök! – húzta ki magát, és a lányok felé fordult. – Hölgyeim, csak kövessenek!

***

Az éjszaka közepén Katie bármennyire is szeretett volna, mégsem tudott elaludni, pedig még az ágy is nagyon kényelmes volt, amin több-kevesebb sikerrel Sallyvel osztoztak. Arra gondolt, ha talán lemegy, és iszik valamit – ami remélhetőleg alkoholt is tartalmaz -, akkor talán majd könnyen álomba merül. Óvatosan kitakarózott, és halkan elindult a szoba ajtaja felé. Már épp nyúlt volna a kilincs irányába, amikor Andrea suttogva megszólalt:

- Hová mész? – Katie egy ideig nem válaszolt, remélve, hogy barátnője visszaalszik. – Egyáltalán nem vagyok álmos, szóval még csak eszedbe se jusson, hogy kisurransz anélkül, hogy tudnék róla. Tehát, hová is indultál?

- Csak inni szeretnék.. öhm.. valami könnyűt és egyszerűt. – Andrea megköszörülte a torkát, majd felült az ágy elé helyezett matracon, amit Dean hozott át a másik szobából, helyhiány révén.

- Miért nem mondtad el neki? – kérdezte őszintén a fiatal nő.

- Mégis kinek? És mit?

- Deannek, hogy miért nem tartasz szívesen fegyvert a kezedben.

- Azért, mert nem rá tartozik – suttogta halkan, ugyanakkor dühösen a lány, majd azzal a lendülettel ki is nyitotta a szoba ajtaját, ahol épp Deanbe ütközött bele. A szó szoros értelmében. A fiú egy takarót szorongatott a karjaiban, miközben értetlen tekintettel Katie-t figyelte. – Mi az? – kérdezte a fiatal lány, közömbösen. Látszólag még arról is megfeledkezett, hogy igencsak hiányos öltözetben áll a Winchester fiú előtt

- Csak hoztam még egy takarót, abban az esetben, ha fáznátok. De amint látom, elég... - Dean lassan végigfuttatta tekintetét Katie-n, aki csak egy hosszított pólót viselt éjszakára. – Öhm... elég kellemes idő lehet idebenn.

- Inkább valami italt hoztál volna.

- Azt találsz a konyhában – villantotta meg csibészes mosolyát az idősebbik Winchester.

- Épp oda indultam.

- A normális emberek ilyenkor már alszanak, nem pedig konyhába járnak.

- Milyen jó, hogy én nem vagyok normális – fintorgott a lány, majd kikerülte Deant, és elindult a lépcső felé.

- Hé, nem zavar, hogy egy szál pólóban flangálsz a lakásban? – szólt után a Winchester fiú.

- Mintha attól félnél, hogy valaki meglát így, de ne aggódj. A normális emberek ilyenkor már alszanak – vágott vissza Katie mosolyogva, majd az ablakon beszűrődő fénynél tapogatózva nagy nehezen sikerült elérnie a konyhát.

Amikor Katie visszaért a földszintről, halk nevetgélések zaja töltötte be az emeleti folyosót. Összevonta a szemöldökét, majd a szobájuk ajtajához sétált, ami résnyire nyitva volt. A szoba félhomályában három alak körvonala rajzolódott ki, akik jól láthatóan a földön heverő matracon ültek, úgy elhelyezkedve, hogy mindenki rendesen lássa a másikat. Hallotta Dean hangját, miközben teljes átéléssel mesélt Andreának és a már ébren lévő Sallynek.

- Samnél egy puska, nálam pedig egy elemlámpa volt – folytatta suttogva, sejtelmes hangulatot keltve.

- És? – kérdezte Sally izgatottan.

- Egyenesen egy régi, elhagyatott raktár épületbe sétáltunk, és ahogy a koszos ablakon beszűrődött a fény, majdhogynem mindent láttunk, ami csak a lepukkant helyiségben volt. Aztán később, egy félreeső szekrénysorhoz lyukadtunk ki. Mindketten felfigyeltünk egyfajta halk motozásra, ami az egyik szekrényből hallatszódott. Végül Sammy vette a bátorságot, és kinyitotta...

- Fogadjunk, hogy egy hulla volt benne – vágott közbe Andie, mire Sally felszisszent.

- Na ne már! Az biztos nem – rázta meg a fejét a lány. – A hullák nem motoszkálnak, hiszen már halottak.

- Jó, ez igaz – fújt egyet Andrea. – De akkor mi volt benne? – kérdezte keresztbefont karral, mire mindketten Dean felé fordultak. Az idősebbik Winchester sejtelmesen elmosolyodott.

- Egy macska – válaszolta elváltoztatott hangon. – Bu! – majd hirtelen meggyújtotta az öngyújtóját, amivel olyannyira megijesztette a lányokat, hogy – egyrészt meglepődöttségükben - halkan felsikítottak. Dean felnevetett, majd elrakta az öngyújtóját, és kacagva a lányokra pillantott.

- Te kis... – mondta nevetve Andrea, miközben a mellette lévő párna után nyúlt, amit végül a fiúhoz vágott.

- Hé, hé! Csak nyugalom, kistigris – kacsintott a fiatal nőre, majd a párna után nyúlt, és Andrea oldalát célozta meg vele.

- Csak ennyit tudsz? – somolygott a lány.

- Ne akard tudni – mosolyodott el hamiskásan Dean.

- Csak hogy mi ketten vagyunk – szólt közbe Sally, majd egy semmiből jövő mozdulattal párnával fején találta a Winchester fiút.

- Mi is – csendült fel váratlanul Katie hangja a szoba túloldalán, miután becsukta maga mögött az ajtót. Ahogy Sally párnája Deanről lepattanva épp előtte ért földet, felvette, és barátnője felé dobta, amivel sikerült is eltalálnia.

- Ez nem ér! Te kézilabdáztál – mondta durcásan a lány, miután rendbe hozta a frizuráját.

- Akkor most kivételesen mázlim van.

- Nem igazán akarok közbe szólni – emelte fel megadóan Dean a kezeit. -, de most már tényleg mennem kell. Nem beszélve arról, hogy a ti kis barátnőtök igencsak sokáig el volt a konyhában. Bobby nem igazán szereti, ha megcsapolják a készletét. Ha érted, mire gondolok – kacsintott az idősebbik Winchester.

- Most mi az? Miért néz mindenki rám? Egy-két pohár még nem a világ vége – mentegetőzött Katie.

- Ihattál volna vizet is – szólalt meg Andrea, majd aggódó tekintettel barátnőjére nézett.

- Inkább hagyjuk ezt, jó? Mindenki menjen, és tegye el magát holnapra – jelentette ki magabiztos hangon a fiatal lány, majd befeküdt Sally mellé az ágyba, és lehunyta a szemeit.

Andrea és Dean összenéztek, végül a fiú egy 'Jó éjt!' kíséretében becsukta maga mögött a szoba ajtaját.

Sam és Amy már korán reggel megérkeztek a sioux fallsi roncstelepre. A fiatalabbik Winchester magabiztosan bekopogott a bejárati ajtón, amivel sikerült felébresztenie a kanapén szunnyadó Bobbyt. Az idős vadász nemtetszésként horkantott egyet, majd kinyitotta a szemét, lassan feltápászkodott; és beengedte az igencsak korai vendégeket. Tekintete egyből megakadt a fiatal pár között megbúvó kisfiún. Bobby barátságosan elmosolyodott.

- Nézzenek oda, milyen helyes kis srác vagy te! – Amy és Sam egymásra nézett, majd szintén elmosolyodtak.

- Dean? – kérdezte a Winchester fiú, miután látta, hogy bátyja nincs a nappaliban.

- Még biztosan alszik – vonta meg a vállát a férfi. – Amin nem is csodálkozom. Bármit is csinált, az éjszaka jól el volt a lányokkal.

- Jellemző – rázta meg a fejét Sam. – Na és Cas?

- Ő Pamnél van. Megpróbálnak Hope nyomára bukkanni, de ahogy az elmúlt napokban elnéztem, egyre kétségbeesetten. Pamela megtesz mindent, de... A francba is! Nem könnyű dolog, Sam. Félek, hogy ezt a csatát már rég elveszítettük.

- De a háborút még megnyerhetjük – csillant fel Sam szeme. – Tudom, hogy ez most nagyon közhelyesen hangzott, de hidd el, még van remény – majd Tommyra pillantott, aki a nappali közepén ülve az itt-ott szétszórt könyveket lapozgatta.

- Lehet, hogy igazad van. Mindent megteszünk majd Hope érdekében, de addig is, vigyáznunk kell Thomasra. Van egy félreeső faházam Montanában. Ott biztonságban lennétek. Mindhárman.

- Köszönjük Bobby! – mosolygott Amy, és megölelte az öreg vadászt.

- Hol van Tommy? – nézett körbe kétségbeesetten a nappaliban Sam, de a kisfiút sehol sem látta.

Eredetileg publikálva: 2012.09.11. (Blogger)