Abban a pillanatban, amint Dean elhagyta a motelt és beült az autójába, valami elviselhetetlen érzés kerítette hatalmába, amiben Michael megjelenése a 'hab a tortán'-t jelentette. Dean idegességében rátaposott a gázra, és egy hirtelen fordulattal már az országúton is volt. Nem látott maga előtt semmiféle célt. Jelen pillanatban csak egy dolog érdekelte: el ebből a zűrzavarból egy olyan helyre, ahol végre egyedül lehet, és kiadhatja magából mindazt, ami a lelkét nyomja.

Kivételesen most nem egy rozzant bárban fojtotta italba a bánatát...

A városból kifelé tartó úton Dean egy elhagyatott parkra lett figyelmes, amelynek közepén egy kiszáradt és kissé megrozsdásodott szökőkút díszelgett. Az országútról lefordulván a parkhoz vezető ösvény apró kavicsokkal volt kirakva, ami annyira szűk volt, hogy az Impala már nem fért volna el rajta.

Dean még az ösvény előtt leparkolt. Kiszállván az autóból felvett a földről egy nagyobb méretű kavicsot, és dühében a szökőkútnak hajította, amelynek megrozsdásodott, fémmel díszített külseje csak úgy kongott az idősebbik Winchester dobásától. Ezután elordította magát, majd ökölbe szorította a kezét, és egy hatalmasat rávágott az autó motorháztetejére, levezetvén a benne tomboló feszültséget. Végül az Impalának nekitámaszkodván, könnybe lábadt szemekkel az égre nézett, és minden egyes szavából - ami elhagyta a száját - csak úgy áradt a düh és a kétségbeesés:

- Szóval ez lenne a nagy terv!? Gratulálok! Tökéletesen időzítettél! Ezt most tényleg komolyan gondoltad? Egy tizenhat éves lány?! Mégis mi a fenét ártott neked, hogy az egyik fő megszállottadat küldted rá? Mégis mi a...? Á, hagyjuk a francba, hisz úgysem érdekel téged ez az egész! Miért is törődnél vele? - Ekkor hangja elcsuklott, és a düh, amely nemrég majdhogynem az egész énjét birtokolta, háttérbe szorult. - Én... hát... - kezdte visszafogottan. - Tudom, hogy még mindig nem szoktam hozzá ahhoz, hogy bébicsőszködjek, de nagyon kérlek, ha hallasz, kíméld meg őt attól a sok szörnyűségtől, ami majd a jövőben várna rá. Nem kell, hogy ő is arra a sorsra jusson, mint én és Sammy. Kérlek... - suttogta, majd egy könnycsepp gördült le az arcán, melyet végül a kabátja ujjába törölt.

Dean legbelül tudta, hogy hiába vár segítséget, hisz az a bizonyos Teremtő úgysem fogja megkönnyíteni a helyzetüket, de mégis - ha csak egy aprócska időre is - elhitte, hogy igenis van Isten, és mindent megtesz azért, hogy visszafogja Michaelt, és rendbe hozza a dolgokat. Egy mély levegővétel után Dean kissé gúnyosan elmosolyodott, és végül elköszönésképpen így szólt:

- Nem számít! Hát küld csak Michaelt! Mi várni fogunk rá. - Majd beszállt az autóba, és visszafogottabb sebességgel elindult Massathussets felé.

Eközben a motelszobában az idő lassan már egyóra felé járhatott. Castiel az ágyon ült elgondolkodó arckifejezéssel; Sam a szobában fel-alá járkált, közben megpróbálta elérni bátyját, akinek telefonja már órák óta kikapcsoltat jelzett; míg Hope ugyanabban a fotelban ült, könyökével a karfán támaszkodva. Dean távozása óta több mint két óra telhetett el. A szobában az átlagosnál nagyobb volt a feszültség, hisz még sosem látták Deant ilyen feldúltnak: sem Sam, sem pedig Castiel.

Hármuk közül Hope tűnt a legnyugodtabbnak, azonban ez közel sem volt így. Legbelül szinte kötelességének érezte, hogy segítsen a bátyján, és osztozzon bánatában, dühében vagy bármely olyan érzésében, amely a szívét nyomja. Már azóta ennek a kis családnak a tagjának érezte magát, amikor Dean az autóban az egészsége miatt aggódott. Igaz, hogy másnak ez csak egy kis semmiségnek tűnhet, de Hope-nak ez volt az a bizonyos első benyomás, amikor a Winchester fiúkat elfogadta úgy, mint a saját testvéreit.

Pár perc türelmetlen várakozás után Hope már nem bírta sokáig. Kiszállt a fotelból, és elindult a kijárat felé, amire Sam és Cas is felfigyelt.

- Hová indulsz? - kérdezte Sam.

- Megkeresem Deant. - Hope válaszától Samnek majdhogynem leesett az álla. Kissé őrült ötletnek vélte a lány kijelentését, hisz ő még csak alig pár órája ismeri Deant. Mégis mit kezdene azzal, ha elindulna utána?

- Arról szó sem lehet - szólalt meg egy kisebb hallgatás után Sam. - Talán nem hallottad mit mondott Cas? Az egyik arkangyal van a nyomodban, aki azért valljuk be, nem kispályás.

- Hallottam, amit Castiel mondott, és értem is, sőt, tudom, hogy veszélyes lenne, de... nem hagyhatom, hogy Dean részben miattam érezze rosszul magát.

- Ezt mégis honnan veszed, hogy Dean...?

- Érzem - vágott Sam szavába Hope. - Ez most biztos őrültségnek hangzik, de érzem, hogy mit érez. Igaz, hogy csak apró érzelemfoszlányokban, de átélem, amit ő... legbelül. - Castiel rezzenéstelen arckifejezéssel hallgatta a lányt. - Muszáj. Meg kell keresnem.

Sam látta a lány szemében azt a fajta magabiztosságot és elkötelezettséget, amit sokszor Dean tekintetében is, így hát félre állt, utat engedve neki.

- Köszönöm - suttogta mosolyogva Hope, majd az ajtóhoz sétált, és kinyitotta azt.

Nagy meglepetésére Dean állt a küszöbön. Ő is épp ajtót akart nyitni. A lány egy darabig rezzenéstelen arccal nézte az idősebbik Winchestert, majd megölelte őt.

Castiel - Dean megérkezésekor - felállt az ágyról, Sam pedig - ismervén bátyja komorabb oldalát - mozdulatlanul állt a bejárat közelében.

Hope reakciójától nem csak Sam és Cas, de Dean is eléggé meglepődött, mégsem lökte el magától. A lány elmosolyodott, és még erősebben ölelte magához a fiút. Dean viszonzásképpen lazított a lány ölelésén, majd végül ő szorította magához Hope-ot.

- Nem lesz semmi baj - suttogta a lánynak, majd Samre nézett, aki megkönnyebbült mosollyal figyelte őket. Most értette meg igazán, hogy Hope miért is akarta annyira megtalálni a bátyját.

A lány és az idősebbik Winchester úgy ölelték egymást, mint akik évek óta nem látták a másikat: mint két ismeretlen ismerős. Pecekig voltak így, végül ezt az idilli pillanatot a lány szakította félbe egyetlen egy mondattal.

- Tudom, hogy Michael nem fogja feladni, és addig kutat, amíg rám nem talál. Ezért... megértem, hogy ha csak egy ideig is, de elmenekültél tőlem - nézett mélyen Dean szemébe.

- Mégis miről beszélsz? Ez butaság.

- Bár az lenne, de sajnos nem az.

- Ezt nem igazán értem - rázta meg zavarában Dean a fejét.

- Hope részben érzi azt, amit te is - szólt közbe Sam.

- Hogy mi? Ezt nem értem. - Sam kijelentésével sikerült teljesen összezavarnia bátyja gondolatait. - És ez másnál is így van? Mármint... Ez valami képesség lehet? - fordult Cas felé.

- Nem tudom. Mindenesetre jobb, ha egy ideig titokban tartjuk. Nem szeretném, ha Michael tudomást szerezne róla. Habár, ha Hope-ot keresi, feltételezem, hogy erről ő is tud - mondta Castiel.

- Hát ez remek - jelentette ki Dean.

- Dean? - szólt a lány.

- Hm?

- Nem kell, hogy újra dühös légy - nézett megnyugtatóan az idősebbik Winchester szemébe. Dean mély levegőt vett, mire a lány elmosolyodott.

- Megint... érezted? - kérdezte felvont szemöldökkel Sam.

- Igen - válaszolt Hope.

- És ilyenkor mit is érzel pontosan? - érdeklődött Dean.

- Nehéz lenne elmagyarázni... Ilyet még sosem éreztem... és gondolom, nem is e világi lehet a dolog... azok után, hogy egy arkangyal lohol a nyomomban.

- Hát, azt elhiszem - jegyezte meg Sam.

- Talán - folytatta a lány - egy érintéshez tudnám hasonlítani... Igen... egy nem létező, láthatatlan érintéshez.

- Na jó, most már kezdesz kicsit megrémiszteni. Most hagyjuk ezt a dolgot, jó? Inkább térjünk a lényegre. - Mindenki Deanre fordította a tekintetét, arra várva, hogy valami ötlettel áll majd elő Michael ellen. - Nem vagy éhes? - kérdezte a lányt, mire Hope elmosolyodott, majd bólintott egyet.

- Dean...

- Most mi van? Éhesen nem tudok gondolkodni, Sammy - somolygott. - Hope-pal beugrunk egy közeli gyorsétterembe. Jön még valaki? - kérdezte Samre és Castielre pillantva. - Senki először... másodszor... harmadszor... és elkelt. Így jártatok. Akkor ma csinálunk egy görbe délutánt a mi kis hugicánkkal. Persze ha te sem bánod, Hope.

- Egyáltalán nem - mosolygott a lány. - De ugye a görbe délutánon semmi rosszat nem értesz? Mármint...

- Nyugi, tudom, hogy mi kell egy tizenhat éves lánynak. Majd beugrunk moziba, meg ilyesmi. Na?

- Ez nagyon jól hangzik. Örülök, hogy már nem vagy annyira dühös és szomorú - mosolygott Hope. - És mi lesz...

- Hát... - vont vállat Dean. - Mire jók az 'őrangyalok'? - mosolygott a fiú, és Casre nézett. - Ugye nem gond, ha ellopom őt pár órára? Addig ti szemmel tarthatnátok... tudod... a tollas barátunkat.

- Ez mind szép és jó Dean, de mi van akkor, ha nem tudjuk szemmel tartani, mivel momentán azt sem tudjuk, hogy hol keressük. Bárhol lehet - idegeskedett Sam. - Cas, te is mondj már valamit - fordult az angyal felé.

- Dean, igaza van az öcsédnek - kezdte Castiel. - Michael nagyon kiszámíthatatlan, ugyanakkor pontos, és sosem végez fél munkát. Elég jól ismerem.

- Hmm... lássuk csak az állást. Kettő kettő ellen.

- Dean, ez nem vicces - szólt rá bátyjára Sam. - Michael...

- Tudod, mit? Most az egyszer nem érdekel. Elmegyünk pár órára, jól érezzük magunkat, és biztos vagyok benne, hogy az a kis istenimádó se talál ránk ezen a délutánon - fordította komolyra a szót Dean, majd folytatta. - Sam, tudod, hogy sosem hagynám cserben azt, aki mellettem áll. Még ha nem is vagyok egy szuperhős...

- Tudom, Dean, és ezt tiszteletben is tartom...

- Ó, igen, most jön az a rész, hogy 'de...' - tette zsebre a kezét az idősebbik Winchester.

- Rendben - adta meg magát Sam.

- Mármint "rendben" rendben?

- Igen. Az a rendben rendben - bólogatott Sam. Castielnek egyáltalán nem tetszett Sam beleegyezése a dologba, de nem tehetett mást. Látta a lány arcán, hogy nagyon örül az ötletnek, és a szülei halála után már tényleg jó lenne egy kis 'görbe délutánon' részt vennie.

- Hát akkor, indulás - mosolygott Dean, majd előhalászta az Impala kulcsát a zsebéből, és a lánnyal együtt pár órára maguk mögött hagyták a motelt, és megpróbálták hétköznapi emberként jól érezni magukat, aki mit sem sejt a sötétben rejtőző démonokról.

- Nem kellett volna elengedned őket - szólalt meg Deanék távozása után Castiel komoran.

- Most mit tehettem volna? Te is láttad, hogy Hope mennyire odavolt Dean ötletéért.

- Nem hinném, hogy ebből bármi jó származhatna... - rázta meg a fejét az angyal.

- Tudod, Cas, én bízom a bátyámban, és tudom, hogy Hope-nak nem esik bántódása, ha Dean mellett van - állt bátyja pártjára Sam. Castiel nem szólt semmit, csak bólintott, és egy pillanat múlva Sam már csak egyedül volt a szobában.

Eredetileg publikálva: 2012.01.02. (Blogger)