Az Alex Johnson Hotel ötös számú szobájában a falióra mutatója már rég elütötte a delet. Katie barátnője kérésére egy kicsit halkabbra vette a zenét, és nekiállt a hajszárításnak. Amint végzett, a ruhás szekrényéhez sietett és felvett egy V alakban kivágott világosabb árnyalatú pólót és egy szűk szárú farmert, majd felhúzta a legkényelmesebb edzőcipőjét.

- Katie, nincs véletlenül valami kajád? Ebben a nagy rajzolásban totál megéheztem.

- Keress valamit a hűtőben. Talán még maradt egy kis pizza – mondta mosolyogva Katie, majd a nappaliba sétált, miközben Sally már a hűtőszekrényben keresgélt. A kanapé előtti üvegasztalhoz sétált, ahol megpillantotta 'Kimmy B.' legújabb remekművét. A rajz egy fiatal férfit ábrázolt, aki ölében egy lányt vitt. A férfi hosszú ballonkabátot viselt, amiből Katie már könnyen kitalálhatta, hogy az a személy nem lehet más, mint Castiel. A lány pedig – ebből kifolyólag - csakis Hope lehetett.

- Ezt nem szabadott volna még meglátnod – rohant ki a konyhából Sally, és tányérját az asztalon lévő rajzra rakta.

- Most már késő – mosolygott Katie. – Mondtam már, hogy fantasztikusan rajzolsz?

- Már vagy ezerszer – mondta nevetve a barna hajú lány. – És még mindig nem vagyok földönkívüli.

- Pedig nem mindennapi, ahogy rajzolsz – nevetett fel Katie, majd beletúrt a hajába, és egyenletesen eloszlatta a vállán.

- Csak nem készülsz valahová? – kérdezte felvont szemöldökkel Sally. – Pont most? Ugye nem?

- Csak leugrok Jackékhez egy kis italért. Ha ez a két srác valóban olyan, mint Sam és Dean, nem mondhatnak nemet egy kis Jack Daniel's-nek – somolygott a lány.

- Te aztán mindig tudsz meglepetéssel szolgálni.

- Addig tartanád a frontot? – nézett barátnőjére, majd néhány dollárt a hátsó zsebébe csúsztatott, és elindult az ablak felé, hogy kinyissa azt.

- Katie, komolyan?! Az ablakon akarsz kimászni?

- Ugyan már! Nem ez az első, hogy ezen keresztül közlekedem. Az az antialkoholista portás amúgy sem engedné meg, hogy piát hozzak be. Minden egyes alkalommal beletúr a táskámba – válaszolta szemforgatva a szőkés barna hajú lány. – Még szerencse, hogy csak hétvégén dolgozik itt, és hogy az ablakom jó messze esik a bejárattól.

- Hát akkor... okés – jelentette ki döbbenten Sally. – És ha pont most jönnek?

- Nyugodtan nyiss ajtót, és foglald le őket valamivel. Öhm, mondjuk, beszélj a történetről, vagy mutasd meg a rajzaidat. Nekem mindegy, csak tartsd itt őket, amíg vissza nem érek. Megpróbálok sietni. – Katie elmosolyodott, mire Sally sóhajtott egy nagyot. Tudta ugyanis, hogy ha barátnője Jackékkel találkozik, akkor egy óránál előbb úgysem tér vissza. Pláne, ha ehhez a baráti beszélgetéshez egy kis ital is társul.

***

Az idősebbik Winchester egy Iszákos Vadász nevű kocsmát nézett ki magának, ami a moteltől alighanem csak egy utcasarknyira volt. A bár nevének láttán arca felderült, és egy csibészes mosoly kíséretében kinyitotta a tölgyfával díszített faajtót. Az otthonos helyiségben a bejárat melletti sarokban lévő zenegépből egy jól hallható, 80-as évekbeli rock sláger szólt. A terem bal oldalán egy biliárdasztal volt, ahol négy huszonéves fiatal játszott – látszólag – kifáradásig menő meccset. A szemközti pultnál egy középkorú, szakállas férfi támaszkodott, közben pedig a korsó sörét iszogatta.

Közvetlenül a pult mögött egy harmincas éveinek elején járó nő az üresen hagyott poharakat szedegette össze, és el is öblítette őket. Dean most először járt itt, de ahogy belépett, egyből megkedvelte ezt a vadászoknak szánt bárt. A fiú megigazította a dzsekije alatt lévő ing gallérját, majd a pulthoz sétált, ahol a fiatal nő most háttal állt neki, mert épp egy megtisztított üvegpoharat rakott vissza a polcra.

- Hello – köszönt Dean barátságosan, egy félmosollyal az arcán. A nő a hang irányába fordult. Amikor megpillantotta a fiatal vadászt, egy pillanatig szóhoz sem jutott. Végül elmosolyodott, és barátságos tekintettel visszaköszönt a fiúnak.

- Mit adhatok?

- Egy korsóval a legjobb sörből... és egy pohár whiskyt – tette hozzá kacsintva az idősebbik Winchester.

- Esetleg még valami mást? – vonta fel szemöldökét mosolyogva a fiatal nő.

- Talán egy iszákos vadásznak nézek ki? – kérdezte Dean egy hamiskás mosoly kíséretében.

- Átutazóban vagy turista?

- Ennyire látszik?

- Nem – rázta meg lassan a fejét a pult mögött álló fiatal nő. – Csak a mi kis bárunknak megvan a maga sajátos kis köre. Amolyan törzsvendégek. És hát, elég könnyen ki lehet szúrni az olyan embereket, akik nem ide valósiak. - Majd a fiú elé rakta a frissen csapolt sörét.

- Köszi – bólintott udvariasan Dean, majd belekortyolt a korsóban lévő hideg sörbe.

- Egy perc és adom a whiskyt is, csak kiszaladok egy kis jégért.

- Nyugodtan – mosolyodott el a fiú.

Abban a pillanatban, ahogy a fiatal nő a raktárba lépett, a biliárdozó fiatalok hangos köszönések közepette a bejárat felé fordultak. A fiatal fiúk 'Hello!'-zására Dean is hátrafordult, kezében a korsó sörrel. A fából eszkábált ajtó előtt egy szőkés barna hajú, középmagas lány állt, aki a köszönéseket hallván a fiúk felé fordult, és mosolyogva visszaköszönt nekik, majd a pult irányába nézett. Dean egyből felismerte 'Hope'-ot, akiről hirtelen eszében jutott az a pillanat, amikor csak egy szál törölközőben látta őt. A lány a pulthoz sétált, és nem messze az idősebbik Winchestertől, egy bárszéken foglalt helyet. A fiatal vadász köszönésképpen felvonta a szemöldökét, majd a sörébe kortyolt, mire a lány elmosolyodott. A fiú az üveglapokkal kirakott polcok felé nézett, amiben csakhamar észrevette, hogy az orra alatt egy kissé habos lett attól a pár korty sörtől. Gyorsan a kabátja ujjába törölte a fehér habot, és amire visszanézett, a whiskyje már előtte is volt, 3-4 jégkocka kíséretében.

- Szia, Katie –köszönt a pult mögött álló nő, hatalmas mosollyal az arcán.

- Szia, Andrea – köszönt mosolyogva a lány is, majd a pultra támaszkodott.

- Na, és mi a helyzet felétek?

- Semmi különös. Ha minden igaz, Sally most épp a még megmaradt pizzámat burkolja be – kezdte nevetve Katie -, én pedig egy kis Jack Daniel's-ért jöttem.

- Oh – csillant fel a nő szeme. – Csak nem egy újabb Supnat találka lesz valahol? – A 'Supnat' szónál Dean az ösztöneire hallgatva kihegyezett füllel mindvégig azon volt, hogy kiderítse, vajon miről is beszélhet a közelében lévő két fiatal nő.

- Nem. Ez most kivételesen más miatt kell. Képzeld, Carver Edlund megszervezett egy kis találkát két olvasómmal – pattogott a lány örömében.

- Carver Edlund? – kérdezte döbbenten Andrea.

- Ezt először Sally se hitte el nekem, de attól még igaz. Meddig dolgozol?

- Ma sajna egész nap én vagyok a soros. Jack épp a szomszéd városba utazott – mondta kissé szomorkásan a nő.

- Oh, de kár. Pedig jó lett volna, ha te is ott lettél volna velem és Sallyvel, amikor megérkeznek.

- Igen. Sajnos. Kár, hogy a bétázás nem főállású meló. Akkor legalább nem itt éjszakáznék. – Majd szája félmosolyra húzódott. – Mindjárt hozom azt a bizonyos Jack Daniel's-t. Nehogy a végén még megvárasd a vendégeidet.

- Nagyon szépen köszönöm – szólalt meg barátságosan Katie. A fiatal nő mosolyogva a lányra nézett, majd megfordult, és ismét eltűnt a félhomályban úszó raktárban.

A felszolgáló távozása után az idősebbik Winchester – kihörpintve az utolsó kortyot is a whiskys poharából - közelebb húzódott a lányhoz.

- Meghívhatlak egy italra? – kérdezte Dean egy sokatmondó mosollyal az arcán.

- Bocsi, de most nem igazán van időm erre – hárított visszafogottan a lány.

- Biztos vagyok benne, hogy azok a bizonyos vendégek tudnak várni még egy picit.

- Nem mondanám, hogy vendégek és... Várjunk csak! Te hallgatóztál? És egyáltalán, ismerjük egymást? – kérdezte összeszűkült szemmel Katie.

- Hidd el, szivi, jobban ismersz, mint bárki más. Na, jó, talán még ott van Chuck. Vagy inkább mondjam úgy, hogy Carver Edlund? – mosolyodott el ismét csibészesen a fiú. A fiatal lány alig tudott megszólalni az idősebbik Winchester kijelentésétől. – Szóval, még egyszer megkérdezem. Biztos, hogy nem kérsz egy italt?

- Öhm – kezdte még mindig döbbenten a lány. – Azt hiszem, rám férne egy.

- Whisky?

- Tökéletes.

Dean egy közeli asztal felé biccentett, majd felállt, akit a lány is követett. Leültek egymással szembe, de mielőtt még elkezdtek volna beszélgetni, megvárták, amíg Andrea kihozza a Katie által kikért Jack Daniel's-t, majd csak azután rendeltek.

- Először is – kezdte a fiú a beszélgetést, miközben az asztalon lévő whiskyjét csúsztatta egyik kezéből a másikba -, hadd mutatkozzam be. A nevem Dean Winchester. Bármennyire is megdöbbentően hangzik, én vagyok az, teljes életnagyságban. – A lány szája félmosolyra húzódott, majd belekortyolt a whiskyjébe.

- Sajna, ez nálam nem jön be. Túl sokan vannak, akik így akarnak bejutni a ... Nem lényeg! Szóval, kérlek, állj be a sorba. – A fiatal vadász felnevetett.

- Gondolhattam volna, hogy nem fogod elhinni egyhamar a dolgot. Hát, Chuckkal sem volt könnyebb, de őt legalább meg tudtuk győzni.

- Ki az a Chuck? – kérdezte a lány, csupa kíváncsisággal a szemében.

- A ti kis írótok, Carver Edlund. És emellett még próféta, ahogyan te is.

- Na, ne nevettess, Dean! – Majd hirtelen a szája elé rakta a kezét, mint aki el akarja hallgattatni magát.

- Te most Deannek szólítottál? – mosolyodott el csibészesen a fiú. – Szóval akkor hiszel nekem.

- Nem, nem hiszek, csak... nagyon emlékeztetsz... rá – felelte zavarában a lány.

- Vagyis Deanre. Az egyik karakteredre, igaz? Figyelj, öhm, Katie... Minden, amit eddig leírtál, nem szimpla kitaláció, hanem maga a valóság. Én nem olvastam sem Chuck, sem pedig a te sztoridat, viszont átéltem. Én is és Sam is. - Majd a lányra pillantott, akinek arcán a döbbenet jelei látszottak, és kicsit zaklatott is volt. Ez igencsak feltűnően megmutatkozott abban, hogy az Andrea által kihozott Jack Daniel's-ért nyúlt. Lecsavarta az üveg kupakját, és egy igencsak nagyot kortyolt a vadászok italából.

- Hű, te aztán nem viszed túlzásba – tette hozzá Dean tágra nyílt szemekkel. – Nem vagy te még egy kicsit fiatal ahhoz, hogy ilyeneket igyál?

- Alkoholt? Ugyan már! Huszonkét éves vagyok – Majd látva a fiú meglepődöttségét, tovább folytatta: – Tudom, tudom. Nem néznéd ki belőlem, de bármennyire is szörnyű a dolog, én is megöregszem.

- Ez most valami vicc akart lenni? A próféta is ember – mosolyodott el Dean, majd kiitta a pohara tartalmát.

- Nem csak az akart lenni, hanem az is volt. És még midig nem vagyok próféta, csak egy "írónak" nevezhető valaki.

- Mmmm, azt elhiszem, viszont egy átlagos 'író' írása nem válik valóra egyik napról a másikra.

- Attól, hogy még úgy viselkedsz, mint Dean, nem biztos, hogy az is vagy. Ó, már tudom is! Biztos egy színész vagy, akit a főnököm bérelt fel, hogy hülyét csináljon belőlem. A francba! Tudtam, hogy be kellett volna fejeznem azt a vacak színdarabot – hadarta Katie.

- Egy: nem vagyok színész. Kettő: úgy látom, hogy ez a whisky egy kicsit megártott neked.

- Totál józan vagyok, és tudom, hogy mit beszélek – csattant fel a lány hangja, amitől a fiatal vadász egy kissé hátrahőkölt. – Ha valóban te vagy az igazi Dean Winchester, akkor mutass olyat, ami csak rá jellemző.

- Biztos vagy benne, szivi, hogy látni akarod? – kérdezte egy mosoly kíséretében, majd az asztal fölött közelebb hajolt Katie-hez.

- Ez undorító – mondta Dean arcába a lány.

- Ha az, akkor miért nem hajolsz el, és hagysz itt a fenébe, hm? – Katie olyannyira felhúzta magát az idősebbik Winchester kérdésén, hogy arcon ütötte a fiút. Dean döbbenten meredt a fiatal lányra, de később már azon kapta magát, hogy teljesen felvillanyozta a fiatal próféta gyors reagálása.

- Esküszöm, ezt nem akartam. Még sosem ütöttem meg senkit sem. Nagyon sajnálom – mentegetőzött a lány, majd felállt az asztaltól. Ahogy a whiskys üvegért nyúlt, hogy magával vigye, a Winchester fiú viszont elkapta a csuklóját, és a mosdó bejárata felé húzta a döbbent arckifejezésű lányt.

Eredetileg publikálva: 2012.06.28. (Blogger)