RAPID CITY, DÉL-DAKOTA

Szeptember közepéhez képest a délelőtti órákban az időjárás kevésbé volt őszies hangulatú. A járda szélén ékeskedő fákon csak egy-egy megsárgult falevél jelezte a közeledő ősz idejét. Egy közeli kávézó bejárata mellett még mindig kint voltak a tavaszi-nyári szezonra szánt székek és asztalok. A kinti, felfüggesztett kis hangszóróból halk, mai slágerlistás dal szólt. Bent a kávézóban egy asztal kivételével telt ház volt. Nemhiába. Újra hétvégi lázban égett az egész város. A nagy nyüzsgés ellenére mindössze csak két pincér szlalomozott ügyesen az asztalok és a vendégek között.

A kávézó előtt elhelyezett négy asztal is mind foglalt volt. A bal oldali asztalnál – ami közelebb volt a bejárathoz - két fiatal lány ült, és az árlapot nézegették.

- Szerintem legyen a szokásos. Extrahabos cappuccino – szólalt meg mosolyogva a bejárathoz közelebb ülő, Cleopátra frizurás lány. Mindössze csak barna hajszíne különböztette meg Egyiptom volt uralkodónőjétől.

- Nem is kell több, hogy jól induljon a reggel – mosolygott a másik lány, majd a laptopja képernyőjére nézett,  és nekiállt pötyögni.

- Már megint azt a laptopot nyúzod? – kérdezte szemöldökét felvonva a barna hajú lány.

- Ha elmondanám miért, úgysem hinnéd el – mondta fülig érő mosollyal a szőkés barna hajú lány.

- Katie, mint legjobb barátnődnek, jogom van tudni.

- Carver Edlunddal beszélgetek.

- Carver Edlund? – csillant fel a lány szeme. – A Supernatural könyvsorozat írójával? – A laptopozó lány bólintott. – Na ne!

- Na de! – mosolygott barátnőjére Katie.

- Jézusom – ugrott fel a székéből a lány, és Katie mellé ült, hogy minden egyes mondatát el tudja olvasni az imádott írójának.

- És miről beszélgettek?

- A blogon írt történetemről. Tudod, a 'Bukott Angyal'-ról.

- Úristen, úristen! – pattogott a székében a lány. – Csak nehogy azt mond, hogy olvassa a blogodat.

- Naná, hogy igen – vágta rá hatalmas mosollyal az arcán, majd barátnője felé fordult. – Sally, ez a pasas valami hihetetlen. Megszervezett egy találkát két olyan olvasómmal, akik állítólag totál olyanok, mint Sam és Dean.

- Sam és Dean? – dadogott Sally tágra nyílt szemekkel. – Gondolom, akkor teljesen odalehetnek az SPN-ért. Muszáj magaddal vinned! Na, és hol lesz ez a nagy találka?

- A hotelben, ahol már egy ideje lakom.

- Lécci, Katie! Majd' meghalok a kíváncsiságtól – könyörgött barátnőjének a lány.

- Uram Atyám! – meredt a laptopja képernyőjére Katie.

- Mi az?

- Szerinted mióta kérdez egy író egy kitalált karakterről olyat, hogy hol van most pontosan?

- Szerintem ez valami rejtvény lehet – válaszolt izgatott tekintettel Sally, majd hirtelen felvette a tipikus komoly arckifejezését, és észrevétlenül a barátnője felé fordult. – Jézusom, az ott Ron. Ne nézz oda, de tuti, hogy ő az.

- Ron? A volt osztálytársunk? Nem is tudtam, hogy itt dolgozik.

- Aha – biccentett Sally, majd az alsó ajkába harapott. – Esküszöm, ha csak fele olyan bátor lennék, mint te, itt és most letépném róla azt a ...

- Hé, hé, hé. Csak nyugalom, kistigris – állította le a barátnőjét Katie, mielőtt még tényleg megtette volna.

- Ez olyan Deanes volt – váltott témát mosolyogva Sally.

- Tényleg?

- Hazudtam én valaha? – Katie elnevette magát. – Most mi az?

- Csak... hát ez tök gáz. Mármint... te legalább egy igazi hús-vér pasira vagy rákattanva. Én meg? Élek a magam kis világában. Bárcsak minden valóság lenne, amit írok – sóhajtott a lány.

- Na, azért azt ne! Akkor elég nagy gondban lennénk, nem igaz? Démonok, angyalok, szellemek és egyéb szörnyek. Hú, szerintem meg tök para lenne az egész.

- Meglehet – vont vállat Katie. – Mindenesetre én szívesen lennék vadász... mint Dean.

- Egy újabb motellakó szomszéd? – szólalt meg a lányok mellett Ron, a fiatal pincérfiú, aki a rendelést jött felvenni.

- Nem, dehogy, ő csak... - kezdte a lány, de barátnője megelőzte.

- Katie egyik karaktere. Dean Winchester – válaszolt segítőkészen Ron kérdésére Sally. – Nem hiszem, hogy tudnád, miről van szó.

- Ó, dehogynem! Nem tudom elhinni. Tényleg te írod azt a történetet? – mosolyodott el a fiú.

- Igen – suttogta a lány. – De ne mond el senkinek se, jó? A főnököm már amúgy is ki van akadva, hogy még mindig nem fejeztem be a következő prózai darab szövegkönyvét.

- Lakat a számon. Ezt amúgy valamiféle folytatásnak szánod? Csak mert szerintem tök jó lenne, ha ugyanúgy megjelenne könyvben, mint Carver Edlund története. Sam és Dean. Néha szívesebben lennék a helyükben, mint itt rostokolni és ugráltatva lenni. Az ő életük legalább tele van izgalommal.

- Én még nem igazán tudom, hogy mit akarok kezdeni a sztorimmal – rázta meg a fejét Katie.

- Ron? – szólalt meg Sally is, de amikor a fiú feléje fordult, érezte, amint elönti a forróság. – Amúgy tetszik az új meló?

- Jah. Nem rossz, de látom, azért ti többre vittétek.

- Nem olyan nagy cucc ám – szerénykedett a lány. – Csak betanulsz néhány párbeszédet meg dalszöveget, aztán ennyi. – Legyintett.

- Én aztán biztos nem mernék kiállni arra a hatalmas színpadra. Az a sok ember veled szemben csak téged bámul, amikor beszélsz. Nekem nem menne. Sokkal jobban szeretem kiszolgálni az olyan gyönyörű művésznőket, mint amilyenek ti vagytok – somolygott a fiú.

- Oh, köszönjük – mosolyodott el Sally kipirult arccal.

- Ha már itt tartunk. Mivel szolgálhatok?

- Két extrahabos cappuccinoval – válaszolt szinte egyszerre a két barátnő. Ron bólintott, és már bent is volt a pultnál.

- Lőj le! Kérlek, lőj le rögtön! – fordult Katie felé a barna hajú lány. – Nem olyan nagy cucc – ismételte meg magát elváltoztatott hangon Sally.

- Miért nem hívod el egyszer valahova? Mondjuk akár ma. Randizzatok!

- Nem megy. Inkább kihagyom a mai napot. Majd legközelebb – vonta meg a vállát Sally. – Különben is, ma van egy igencsak fontos találkánk, nem igaz? – mosolyodott el a lány, majd visszaült a helyére. Másodpercekkel később már a táskájában kutatott, ahonnét lassan előhúzott egy szál cigarettát, és egy kurta mosollyal az arcán rágyújtott.

***

- Na, jó – lépett a fékre Dean, majd miután leállította a kocsit, hátrafordult a hátsó ülésen ülő Castiel és Hope felé. – Mi ez a durcás hangulat? Amióta felvettünk benneteket, csak néztek ki a fejetekből. Meg se mukkantok. – A lány egy pillanatra az idősebbik Winchesterre nézett, majd keresztbe font karral az Impala ajtaja felé fordult, és kinézett az ablakon. Az angyal rezzenéstelen arckifejezéssel a fiúra pillantott, és lassan megrázta a fejét. – Ezt nem hiszem el – vett egy mély lélegzetet Dean, majd visszafordult az ülésében. – Miért kell mindenkinek megnehezítenie a napomat? Ne is válaszoljatok. Ez amúgy is költői kérdés volt.

- Amúgy meg hová megyünk? – kérdezte unott hangon Hope, de még mindig az ablakon bámult kifelé.

- Egy prófétához. – Dean válasza kevésbé sem hatotta meg a lányt.

- Hogy hívják? – szólalt meg mély hangján Castiel.

- Hope – válaszolt csibészes mosollyal a fiatal vadász.

- Ő nem próféta.

- Hogy érted azt, hogy nem? – kérdezte döbbenten Dean, majd a visszapillantóban Casre nézett.

- Minden egyes próféta neve bele van égetve az angyalok tudatába, így az enyémbe is. És az ő neve nem szerepel ezen a 'listán'.

- És mi van akkor, ha ez valami írói név? Úgy, mint Chucknál. Különben is, ő talált rá a lányra, és eléggé úgy tűnik, hogy ő igenis egy próféta – győzködte angyal barátját meglehetősen magabiztosan a fiú, majd nem várva reakcióra, rátaposott a gázra, és elindultak a Chuck által megadott motelcím felé.

Ahogy a '67-es Chevy Impala begördült a dél-dakotai Alex Johnson Hotel parkolójába, a Winchester fiúkat egy régi ismerős várta a bejárat előtt. Chuck Shirley volt az, akiről nemrég, hónapokkal ezelőtt kiderült, hogy Isten egyik prófétája. Kopott, szürke zakót és farmert viselt. Miután Dean leparkolt, zsebre tett kézzel az autóhoz sétált.

- Hello, Dean! - üdvözölte az épp kiszálló Winchester fiúnak, majd köszönésképpen bólintott egyet Samnek és Castieléknek is.

- Hello, Chuck! Remélem, nem kell sokat várnunk a mi kis prófétánkra.

- Épp most érkezett meg, alighanem az egyik barátnőjével – válaszolt összeszűkült szemmel a férfi. – Még én sem találkoztam vele, csak messziről láttam.

- Szóval nyomoztál utána – jelentette ki egyértelműen az idősebbik Winchester mosolyogva.

- Én csak... - kezdte zavarában Chuck. – Én mindössze csak szívességet tettem nektek. A lényeg az, hogy megvan a lány. – Közben már a többiek is kiszálltak az autóból.

- Hát, akkor, köszönjük Chuck – sétált bátyja mellé Sam. A férfi elmosolyodott, majd észrevette a motorháztetőnek támaszkodó lányt, akin látszott, hogy most legszívesebben bárhol lenne, csak nem velük.

- Ő Hope? – súgta oda Deannek Chuck. Az idősebbik Winchester bólintott, majd szándékosan, hogy a lány is hallja, célozgató kifejezéseket tett, nem tudván a Castiellel való beszélgetésükről.

- Most egy kicsit durcás, de hát, a mai tinédzserek már csak ilyenek.

- Olvastam Hope történetét – sóhajtott Chuck. – Szörnyű, mi mindenen át kellett mennie így fiatalon.

- Jobb nem bolygatni a múltat – mondta Dean, majd Hope-hoz fordult. – Hope, szeretnék bemutatni valakit.

- Nem mehetnénk inkább haza? – kérdezte halkan a lány.

- Ígérem, nem sokáig maradunk – próbálta felvidítani a fiú Hope-ot.

- Na, jó – adta meg magát a lány, majd elindult Deanék felé. Az idősebbik Winchester unokatestvére vállára tette a kezét, és mosolyogva bemutatta a szerény kinézetű férfinak.

- Szia. Chuck Shirley. Állítólag szintén egy próféta vagyok, de szólíts csak nyugodtan Chucknak – nyújtott kezet mosolyogva a férfi.

- Szia. Én pedig Hope vagyok – mutatkozott be a lány is, majd egy mosolyt erőltetett az arcára.

- És még csak most jön a java – szólt közbe Dean, aki már egyre kevésbé bírta ki, hogy ne találkozzon egy újabb prófétával, aki ráadásul nő. Vagy legalábbis nőből van.

- Öhm, igen – húzta meg magát Chuck. – Szerintem már vár benneteket.

- És te? – nézett kérdőn a férfira Sam.

- Nem hinném, hogy jó ötlet lenne két prófétát egy helyiségbe zárni.

- Miért nem? Ugyan már Chuck, a lány biztosan odalehet érted, ha már hasonló történetet írtok.

- És talán a segítségünkre is lehetnél – tette hozzá a fiatalabbik Winchester fiú. – Ha felfeded előtte, hogy ki is vagy valójában, akkor talán majd ő is elárulja a valódi nevét.

- Oh – bólintott a férfi. – Így már érthető.

Dean egy pillanatra Hope-ra nézett, de amint látta, hogy még mindig ugyanolyan nyomott hangulatban van, mély levegőt vett, és megpróbálta minél jobban felkelteni a lány érdeklődését a dolog iránt.

- Nehéz lesz majd a két Hope-ot megkülönböztetni egymástól – szólalt meg az idősebbik Winchester nevetve. A lány reakciója azonban csak egy kurta vállfelvonás volt.

- Szerintem meg, ne várassuk meg a házigazdánkat – mondta Sam, majd megköszörülte a torkát, és Deannel az élen elindultak a hotel bejárata felé.

***

- Tudod mit nem értek, Katie? – kérdezte Sally barátnője blogjának olvasása közben.

- Hogy mit mondtál? – jött a fürdőből a válasz. – Bocsi, de nem hallottam semmit sem.

- Talán mert le kellene halkítanod a zenét – kiabálta Sally, aki megpróbálta túlharsogni a dalt. A CD lejátszóból épp a Footloose című, híres Broadway musical ismert betétdala szólt.

- Ha a szomszédok miatt aggódsz, engem nem érdekel. Imádom ezt a számot! – kiabálta hangosan a fürdőből a lány, majd pár másodperc múlva már énekelte is a zuhany alatt. Sally mosolyogva megrázta a fejét, és folytatta tovább az olvasást. Alig tíz perc múlva Katie már egy szál törölközőben lépett ki a fürdőszobából, miközben vizes haját megpróbálta egy egyszerű kontyba fogni.

- Ha ezt most Dean látná, biztosan tetszene neki – nézett fel az olvasott rész sorai közül somolyogva Sally.

- Ha, ha, ha! Remélem, ezt most csak viccnek szántad – nevette el magát Katie csípőre tett kézzel.

– Amúgy a következő fejezetbe mindenképp beleraknék egy ilyen aprócska jelenetet. Csakhogy még izgibb legyen a dolog.

- Hidd el, már amúgy is az. Lassan már azt sem tudom követni, hogy ki merre jár. Te aztán tudod csűrni-csavarni a szálakat – mosolygott a laptopon böngészve a lány.

- Tudom – sóhajtott Katie. – De most valami igazán nagy durranást akarok. Öhm, mondjuk, mit szólnál ahhoz, ha beleírnám magam a saját történetembe? És persze téged is – tette hozzá derült arccal a törölközős lány.

- Basszus, Katie! – csillant fel a laptop előtt ülő lány szeme. – Az szuper lenne! Szinte már látom magam előtt, ahogy találkozunk a Winchester tesókkal. Ugye találkozni fogunk velük? – kérdezte izgatottan Sally.

- Még szép, hogy igen – válaszolt mosolyogva Katie, látva barátnője lelkesedését.

***

A Winchester fiúk, valamint Chuck, Hope és Castiel viszonylag hamar megtalálták az ötös számmal ellátott szobát. Már a folyosón hallani lehetett azt a dalt, amit Katie egy nap vagy ezerszer végig tudott volna hallgatni. Dean felvont szemöldökkel az öccsére nézett, aki a zenét hallván megrázta a fejét. Az idősebbik Winchester, mielőtt bekopogott volna, először körbenézett a folyosón, hogy minden rendben van-e, majd egy kicsit lejjebb hajolt, és benézett a motelszoba kulcslyukán. Dean szemét egyből kiszúrta a nem túl tágas nappali közepén álló, viszonylag hiányos öltözetben lévő fiatal lány, aki mindössze csak egy fehér törölközőt viselt. A fiú, miközben a lányt figyelte, csibészesen elmosolyodott.

- Dean? Mi az? – súgta oda Sam a bátyjának.

- Azt hiszem, megtaláltam a mi kis prófétánkat. – Majd pimaszul elmosolyodott, és egy kicsit hátrébb lépett, hogy öccse is benézhessen a kulcslyukon. Sam szemforgatva megrázta a fejét, majd lehajolt, hogy kiderítse bátyja csibészes mosolyának az okát. Miután ő is észrevette a törölközőben lévő lányt, egy mély levegővétel közepette felegyenesedett, és Deanre nézett.

- Gondolom, most rögtön berontanál a szobába – majd mielőtt az idősebbik Winchester bármit is mondhatott volna, Sam egyből lerángatta bátyját a földre -, de nem tesszük. Szépen kivárjuk, amíg rendbe hozza magát, és majd azután...

- És íme, az egyetlen és a pótolhatatlan Sam Winchester, aki minden élvezetet hátradobva ünneprontó üzemmódba kapcsolt – heccelte öccsét Dean. – Hát jó, amíg ti itt várakoztok, addig én elugrom, és meglátogatom a legközelebbi bárt, ami épp útba esik – somolygott a fiú, mire Sam ismét megrázta a fejét, végül szabad utat adott a bátyjának.

Eredetileg publikálva: 2012.06.24. (Blogger)