6 ÓRÁVAL KORÁBBAN – Sioux Falls

Az alakváltó Hope zokogása miatt az angyalról teljesen megfeledkezett. Nem azért, mert a lány maga alatt volt. Ez sokkal több volt annál. Hope dermedt tekintetét követve lassan megfordult, és arca érthetetlen módon falfehér lett. Megrémült. Érezte, ahogy a halál szele lassan bekúszik a boltba, és körülfonja teste minden egyes porcikáját.

- Minden gonosz teremtménynek pusztulnia kell – szólalt meg a fekete ruhás férfi. Hangja kevésbé csengett barátságosan. Koncentrálva a nő szemébe nézett, és jobb karját kinyújtva elindult az alakváltó felé, mintha csak az utolsó kenetet akarná feladni neki.

- Én a jó oldalon állok! – csattant fel a nő rémült, ugyanakkor magabiztos hangja. Félelmét megpróbálta leplezni. A férfi egy pillanatra megtorpant, és fenyegetően a lényre bámult.

Miközben a fekete ruhás férfi az alakváltóval volt elfoglalva, Hope lassan Castiel mellé kúszott, és megpróbálta elállítani az ütések okozta sebekből folyó vért. A lány még mindig szipogott, majd később, amikor meghallotta az arkangyal nevét, még levegőt is elfelejtett venni.

- Michael? – kérdezte hitetlenkedve a férfi.

- Esküszöm, az ő oldalán állok – hajtogatta az alakváltó. – Bizonyítékul szolgáljon az, hogy senkit sem bántottam.

- Valóban? – kérdezte a férfi gyanakvóan, majd összeszűkült szemmel a földön lévő lányra és férfira pillantott. Ahogy Hope tekintete találkozott édesapjáéval, csupa bosszúvággyal és megannyi szenvedéssel találta szembe magát. És ahogy ránézett... mintha nem is a saját lányát látta volna benne.

- Ez a bukott angyal megérdemelte, hogy megkapja azt, ami jár – jelentette ki magabiztosan a nő.

- És a lány? – kérdezte gyanúsan a férfi, mintha Hope is valamilyen teremtmény volna.

- Nem tehettünk mást. Az utunkba állt. Ő csak egy átlagos ember.

- És az arkangyalnak tervei vannak vele – mondta ki hangosan gondolkodva a fekete ruhás, mint aki olvasna az alakváltó gondolataiban.

- Csak nem hiszed, hogy mindent elárulok majd neked? – horkant fel a nő, amit egy pillanat alatt megbánt. A férfi ismét elindult az alakváltó felé, aki most már nem mert szembeszállni vele. Sem szóval, sem pedig cselekedettel. Lehunyta két szemét és...

- Hát barátocskám, ez nem a te napod – jelent meg az alakváltó és a férfi között Crowley önelégült mosollyal az arcán, majd Hope-ék felé fordult. – Viszont ti megmenekültetek. Sajnos - tette hozzá komor arccal a démon.

- Te?! – ordította el magát a fekete ruhás férfi, akinek hangjától még a bolt is megremegett, és újabb neoncsövek pattantak el.

- Ajajj, most félnem kellene? – hunyorgott Crowley az elpattanó neoncsövek fényétől. – Ti, bosszúálló szellemek, egyfolytában csak bajt okoztok.

Bosszúálló szellem?!
A lány szívébe villámként hasított a fájdalom.

- De csak addig, amíg meg nem találjuk a kiszemelt személyt. – Majd a papi reverendában levő férfi szája baljós félmosolyra húzódott.

- Oh. – A démon mosolya egy pillanatra az arcára fagyott miután felismerte, hogy kivel áll szemben. – A te véred nem az én kezemhez tapad.

- De a feleségemé igen! – ordított dühösen a tiszteletes.

- És most az ő halálát akarod megbosszulni? – kérdezte félvállról Crowley. – Szánalmas. Azt hittem, már a lányod miatt aggódsz ennyire – tekintett fél szemmel Hope-ra.

- A lányom? - húzta fel a szemöldökét a férfi. – Ő biztonságban van. Castiel vigyáz rá.

- Ó, hát persze! Castiel – nevetett fel gúnyosan a Pokol királya. – Nézz csak rá – intett kissé idegesen a földön lévő, lábadozó férfi felé. – Ő lenne a nagy védelmező? Egy bukott angyal? Inkább bízod rá a lányod életét, mint Isten egyik arkangyalára? – A démon szeme csak úgy lángolt a gyűlölettől.

- Castiel? Egy bukott angyal... - ismételte meg Crowley szavait a tiszteletes.

- Igen, mert ellenszegült Isten parancsaival. – Isten nevénél a démon nem tetszően felvonta az egyik szemöldökét.

- Valóban? – A férfi szemébe ismét beleköltözött a bosszú. – És Hope? – Hangja lágyabbra váltott.

- Velünk biztonságban lenne. Michael vigyázna rá – győzködte hazugságokkal a férfit Crowley. – Nézd, Matthew... Ugye szólíthatlak így? Csak egy aprócska igen kell, és sutty! Máris meglátod a fényt. Nem kell, hogy olyasvalamiként éld a túlvilági életed, amelyekre magad is vadásztál. – A tiszteletes láthatóan elgondolkodott a démon szavain, de bármennyire is könnyűnek tűnt ez az út, a vér, amely a kezeihez tapadt, nem hagyta őt nyugodni. Végeznie kell a felesége gyilkosával! Csak ez lebegett a szeme előtt.

- A lányom biztonságban van ott, ahol van – jelentette ki a férfi. - A bostoni leánykollégiumban.

- Matthew, Matthew – csóválta meg a fejét Crowley, majd elindult lassan a férfi felé, magára hagyva az alakváltót. – Hope már nem ott van.

- Nem?! – kérdezte idegesen, és értetlenkedve a férfi, mire újabb neoncső pattant el a démon feje fölött.

- De nem ám – mosolyodott el gúnyosan Crowley. – Már több mint egy hete két vadász, bizonyos Winchesterek hozták el a kollégiumból. És amint látod, napról-napra egyre nagyobb bajba kerül. Igaz, Hope? – baljós tekintettel a lány felé fordult. A tiszteletes hangtalanul a démon mellé sétált, majd követte annak pillantását, mely a földön kuporgó lányon állapodott meg.

Hope még erősebben Castielbe karolt. Az angyal megpróbálta védencét nyugtatgatni, de a lány csak Crowleyra és Matthewra figyelt. A férfi ekkor még közelebb lépett a lányhoz, és ahogy elhaladt Crowley mellett, a démon sürgősen maga mellé parancsolta az imént magára hagyott alakváltót.

- Megszerezted, amire szükséged volt? – kérdezte suttogva a démon a nőtől.

- Igen – válaszolta egyértelműen az alakváltó.

- Michael biztosan büszke lesz rád – mondta gúnyosan Crowley. – Persze, ha nem szúrod el.

- Ne feledd, én alakváltó vagyok. A véremben van. – Majd fölényesen elmosolyodott, és a démon szemébe nézett.

Matthew tiszteletes bizonytalan tekintettel vizsgálgatta Hope-ot. Mindennél jobban kereste benne azt a kislányt, akit itt hagyott. De szomorúan tapasztalta, hogy az a lány már régen halott.

- Ez nem az én lányom – jött a férfitól a csalódott kijelentés, mire a démon feléje fordult.

- Pedig... - kezdte Crowley, majd hirtelen elhallgatott. Nem hitte volna, hogy pont Matthew fogja megkönnyíteni a dolgát. Ha a férfi még ilyen közelről sem ismerte fel a saját lányát, akkor nincs mitől tartaniuk. Már biztos volt benne, hogy a tiszteletes nem fog Michael és az ő terve közé állni. Talán csak neki van oka az aggódásra, hisz a férfi őt akarja. Holtan. Minél előbb, annál jobb. A bosszúálló szellemeknél talán még a kopogó szellemek rosszabbak. Tudta, hogy amíg nem öli meg, és bosszúja be nem teljesedik, addig nem hagyja nyugton a démont.

- Apa – szólalt meg remegő hangon Hope, majd lassan feltérdelt, és megpróbált felállni, de Castiel megfogta a csuklóját és óvatosan visszahúzta a földre, maga mellé.

- Ő többé már nem az édesapád – suttogta az angyal. Hope szeme ismét könnybe lábadt. A vér szinte megfagyott az ereiben, ha csak arra gondolt, hogy az édesapja az imént utasította el őt.
Ez nem az én lányom. Ez - csengett a szó újra és újra a fülében. Mintha csak egy tárgy, és nem is ember lenne. „Ez."

Most nagy bajba kerültél, kislány – sugallta a tekintetével az alakváltó, majd Crowleyval egy szempillantás alatt eltűntek a kis bolt feldöntött polcai közül.

Alig pár perce a démon és az alakváltó távozása után a fekete ruhás férfi eltávolodott a lánytól, mintha meghátrált volna. Szemeiben ugyanúgy a bosszúvágy tükröződött. Végül megállt az üvegajtó előtt, és a bolt biztosítékát lecsapva magára hagyta a lányt és az őrangyalát.

A benzinkúton már végképp a sötétség lett az úr. Még a bolt előtti utcalámpa villanykörtéje is elpattant a férfi távozásakor. Castiel - sötétség ellenére - megpróbált felállni, és a mellette nyöszörgő lány segítségére sietni. Az angyal vakon tapogatózott a földön ülő lány karja után. Amikor ujjai megérintették Hope vállát, érezte, amint védence megremeg a félelemtől.

- Sss, csak én vagyok az – suttogta Catiel. – Jól vagy?

- Nem... nem tudom. Azt hiszem, kificamodott a bokám, amikor az a démon elengedett.

- Fel tudsz állni?

- Talán – válaszolt Hope sóhajtva.

- Várj, segítek – szólalt meg Castiel, miután meghallotta a lány mozgolódását a földön. Óvatosan Hope karja alá nyúlt, és megpróbálta felsegíteni.

- Az is lehet, hogy nincs semmi bajom – jelentette ki a lány, majd miután két lábra állt, hangosan felszisszent. – Ó, remek!

- Nagyon fáj? – kérdezte az angyal együttérzően.

- Majd csak kibírom hazáig valahogy.

- Vagy... - szólalt meg hosszas gondolkodás után Castiel. A lány kérdőn az angyalra nézett, akinek arcát alig látta a sötétben.

- Vagy? – Hope még fel sem tette a kérdést, amikor azt érezte, hogy lábai elrugaszkodnak a földtől, és valami sokkal puhább helyen találja magát: őrangyala karjaiban.

- Most már jobb? – kérdezte Castiel. Hope nem látta, hogy valójában milyen közel van az angyalhoz, de a leheletét szinte már az arcán érezte. Olyan volt, mintha csak a fülébe suttogott volna.

- Öhm, igen. Köszönöm – pirult el a lány, ami szerencsére a sötétben kevésbé volt észrevehető.

Hope kissé kényelmetlenül érezte magát az angyal karjaiban. Még a nyakát sem karolta át, de pár perc séta után beletörődött a helyzetébe, és már kevésbé volt zavarban, ahogy Castiel karjai védelmezően körülfogták a derekánál és a térde alatt. Ugyanakkor egyszerűen nem tudta feldolgozni, amit a benzinkút boltjában hallott, illetve látott. Mindezek mellett csak egy szó maradt meg, erős nyomot hagyva a lelkében.

- Bosszúálló szellem – suttogta hangosan gondolkodva a lány.

- Tessék? - kérdezte út közben Castiel. Az angyal olyannyira közel hajolt a lányhoz, hogy Hope még arról is megfeledkezett, hogy fiú-e vagy lány.

- Nem számít – dadogta zavarában.

- Édesapád jár a fejedben, igaz? – Az angyal hangja halk és lágy volt.

- Igen – sóhajtotta Hope, majd az angyal arcára hirtelen aggodalom ült ki. – És egy valamit nem igazán értek. - Castiel tudta, hogy a lány kérdezősködni fog. – Apának volt valami köze ezekhez a... a lényekhez...? - hangja elcsuklott.

- Hope. – Az angyal érezte, hogy már nincs visszaút. Tudta, hogy el fogja mondani a tiszteletes titkát, amit Matthewnak sosem kellett volna eltitkolnia a saját lánya elől.

- Castiel, tudnom kell – kérlelte az angyalt olyan szívszorító hangon, aminek még Cas sem tudott ellenállni.

- Édesapád ördögűző volt – válaszolt a férfi, aki kissé megkönnyebbülve érezte magát a nagy titok kimondása után.

- Ördögűző?! – kérdezte kétségbeesetten és egyben csalódottan a lány. – Jézusom! És ezt egész végig titkolta? Még akkor sem árulta el, amikor tudta, hogy tudok a szörnyek és az efféle lények létezéséről.

- Hidd el, megvolt rá az oka – csitítgatta védencét az angyal.

- És ez a képesség? Ezt is tőle örököltem? – Hope itt az emberek érzéseinek megérzésére gondolt, amit először Deannél, majd pedig Samnél tapasztalt.

- Nem. Ez alighanem az én hibám volt – tört elő Castielből a bűntudat. Eszébe jutott az a nap, amikor mindent megtett a lány szüleinek boldogsága érdekében, de valami mégis rosszul sült el, amire maga is csak most jött rá.

- Hogy érted azt, hogy a te hibád volt? – Hope értetlenkedve nézett az angyal mélykék szemeibe, amik az éjszaka sötét leple alatt mintha most fekete színben pompáztak volna.

- Grace és Matthew teljesen átlagos emberek voltak, és csak egy dolog volt, amit mindennél jobban szerettek volna: egy kisbabát. Édesanyádat azonban egy démon megátkozta, hogy semmi esetre sem lehet várandós, azonban ha mégis...

- Egy démon? – Hope-ot olyannyira lekötötte ez a rész, hogy Castiel figyelmeztető mondatát már meg sem hallgatta.

- Igen – bólintott az angyal.

- De akkor, hogy jöttem én a képbe?

- A szüleid tudták, hogy mi, angyalok különleges képességekkel rendelkezünk. Az édesapád szinte már könyörgött nekem, hogy segítsek Grace-en, az édesanyádon. Cserébe megígérte, hogy annyi embert szabadít meg a démonoktól és a szellemektől, amennyit csak tud.

- Ohh... - nyögte Hope. – Szóval akkor nem is Matthew az igazi apám, hanem... - A lány elhallgatott. Érezte, hogy erős hányinger kerülgeti. A gyomra hirtelen összeszűkült, amikor őrangyalára pillantott.

"Nem! Ez kizárt! Castiel nem lehet az apám!"

Eredetileg publikálva: 2012.06.11. (Blogger)