A benzinkút kis boltjában a hosszas csend lassan már feszültséggé fokozódott. Castiel egy-egy ezüstkést rögzített a nadrágja övéhez, mind a jobb, mind pedig a bal oldalára, amiket a hosszú kabátja tökéletesen takart. Hope remegő kézzel háta mögé rejtette a kést, majd az angyal mellé lépett, ahol teljesen biztonságban érezte magát.

Halk léptekkel elindultak a pénztár felé, de még mielőtt odaértek volna, az eladónővel és a két kávézó férfival találták szembe magukat. A nő most már nem kedvesen, hanem diadalittasan mosolygott. A jobb, illetve a bal oldalán álló férfiak szeme pedig koromfeketévé változott.

- Ezt a szerencsés napot! Imádom a péntek 13-át! – szólalt meg az alakváltó, majd a levegőbe szippantott, mintha ennek a napnak különlegesen csábító illata is lenne. – Két legyet egy csapásra. Te aztán nagyon bökheted annak az arkangyalnak a csőrét – fordult Castiel felé. – Még szerencse, hogy nem tűzött ki vérdíjat a fejedre. Habár sok mindenre nem menne veled – nevette el magát, mire a két démon is gúnyosan felkacagott. – Na, de térjünk a lényegre – intette le a két férfit, akik egyből elhallgattak. – Gondolom, sejtitek, miért vagyunk itt. – Tekintete az angyalról egyenesen a lányra siklott, akin hosszadalmasan el is időzött.

A lány nyelt egy nagyot, amikor tekintete találkozott a nőével. Az alakváltó ekkor gúnyosan elmosolyodott, és elindult Hope felé. Castiel már akkor előkapta a jobb oldalára rögzített kést, amikor a pénztáros épphogy csak megmozdult volna. A két démon egyenesen az angyal kezében lévő késre koncentrált: az egyik lefogta Castiel jobb karját, míg a másik, az alakváltó dolgát megkönnyebbítve, hátulról fogta le az angyalt. Jelen pillanatban a nőt nem is a lány, jobban inkább az őrangyala kötötte le. Hope ösztönösen előhúzta a kést, és az angyal háta mögött lévő démon hátába döfte. A férfi ordítva kutatott a hátába döfött kés után, majd amikor megtalálta, a lány felé fordult, és nyakánál fogva az egyik polcnak nyomta. Castiel minden erejét összeszedvén kitépte karját a démon kezei közül, majd térdével gyomorszájon rúgta, aki ezután nyögések közepette a földre rogyott. Az angyal még erősebben magához szorította az éles kést, majd az alakváltó felé szúrt vele, amivel sikerült egy mély karcolást ejtenie a nő karján.

Az eladóból halk morgás tört elő, szemeiben csak úgy izzott a düh. Megragadta az angyal csuklóját, és addig szorította, amíg kezéből ki nem esett az ezüst élű kés.

- Hmm... így már sokkal jobb – mosolyodott el gúnyosan az alakváltó, majd teljes erejéből állkapcson ütötte az angyalt, aki földre esett, és megsebzett ajkaiból vér buggyant elő.

- Castiel! – ordította kétségbeesetten Hope, majd hangja elcsuklott, mert a démon ujjai még erősebben körülfonták a lány nyakát. Hope röviddel ezután égető fájdalmat érzett az állkapcsában, majd lehunyta könnybe lábadt szemeit, és minden erejét összeszedve megpróbált kiszabadulni a démon szorítása közül. Még maga sem tudta miért, de egy imát kezdett el magában mondani, amire még az édesapja tanította meg kiskorában. A lány úgy érezte, hogy élete, melyet a Sors neki szánt, ezen a napon fejeződik be.

Hope még a gondolattól is megdermedt, majd hirtelen a közelből egy latin szöveg kántálását hallotta meg. A démon, aki az előbb még megpróbálta megfojtani, most hangos nyögéssel a földre rogyott. Hope levegő után kapkodva kinyitotta könnyben úszó szemeit. Castiel még mindig a földön feküdt, miközben megpróbált kitérni az alakváltó ütései elől. A másik démon, akit még Cas állított meg, lassan összeszedte magát, majd elindult a lány felé. Hope a földön lévő kés után nyúlt, de a férfi rálépett a lány kezére, a másik lábával pedig elrúgta az evőeszközt a bejárat felé.

- Na, mi az picinyem? Kés nélkül már nem megy? – gügyögte a démon gúnyos mosollyal az arcán.

- Dögölj meg! – ordította dühösen a lány, teljesen kifordulva magából, majd arcon köpte a férfit, aki épp föléje hajolt.

- Te kis... - emelte fel a kezét, hogy megüsse a lányt, amikor a közelből ismét egy latin szöveg kántálása hallatszódott. – Mi a ...? Ááá! – kiáltotta el magát fájdalmában a démon, majd térdére támaszkodva lassan a földre esett.

Ahogy a démon eszméletlenül földet ért a lány előtt, Hope egy hosszú, fekete ruhás alakra lett figyelmes, akinek jelenlététől a bolt világítása mintha megőrült volna. Sőt, egy-két helyen még néhány neoncső is elpattant, melynek szilánkos darabjai a padlóra hulltak. A lány értetlenkedve figyelte a fekete ruhás alakot, kinek arcát a lámpák fénye csak még jobban elsötétítette. A bolt közepén álló férfi mozdulatlanul a lányt figyelte, majd mintha csak olvasott volna a gondolataiban, arcát a fény felé fordította. Hope felismerte a férfi mélybarna szemeit, amik aggódóan tekintettek le rá; rövid, barna, hullámos haját, amelybe olyannyira szeretett beletúrni, amikor még... Amikor még kislány volt. Hope-nak ekkor tűnt csak fel, hogy a hosszú, fekete ruha, amelyet a férfi visel, egy papi reverenda.

- Apa? – szólalt meg félénken a lány. A sírás már a torkát fojtogatta. Ebben a pillanatban azonban nem is tudta, és nem is akarta visszafojtani. Egy könnycsepp gördült le az arcán, és ettől a perctől fogva olyannyira előtört belőle a zokogás, hogy a patakként zúduló könnyektől lassan elhomályosult előtte a fekete ruhás férfi alakja.

***

- Elnézést, de itt a folyosón nem éjszakázhat – hajolt a fiatalabbik Winchesterhez az akkor épp ügyeletes nővér.

- Bocsánat – köszörülte meg a torkát a fiú, majd megdörzsölte a szemét, és felegyenesedett a székében.

- Köszönöm! Ez igazán kedves öntől – hallatszódott Pamela hangja a folyosó végéről, ahol egy kávéautomata gombjait tapogatta. Mellette egy idősebb orvos segítette a médiumot, majd végül maga is bedobott egy kávéra valót az automatába.

Pam két pohár kávéval tért vissza a fiúhoz. A nőt elkísérte a segítőkész orvos is, és ahogy Sam meglátta, feltűnt neki, hogy mennyire hasonlít arra a jól ismert színészre, Sean Conneryra.

- Jó éjszakát, doktor úr! – köszönt mosolyogva a Sam mellett álló nővér. A férfi bólintott, majd a fiúra nézett.

- Ő itt Dr. Stuart, Amy kezelőorvosa – mondta kedvesen a médium.

- Oh – állt fel a székéből Sam. – Jó estét! – Majd udvariasan kezet nyújtott a férfinak. – Amy jobban van már? Milyen az állapota? – tette fel aggódó kérdéseit a fiú.

- Biztosra csak annyit tudok mondani, hogy a lány akarata nagyon erős. Orvosi hivatásomat megelőzően pszichológusként dolgoztam, és meg kell hogy mondjam, az önök rokona valami mellett nagyon elhatározta magát. És az sem kizárt, hogy ez akár még a javulását is elősegítheti.

- Tommy – suttogta maga elé bámulva a fiú. – Doktor úr, tudom, hogy már rég véget ért a látogatási idő, de nem maradhatnék bent a lánnyal? Csak erre az egy éjszakára – kérlelte Sam a férfit, kinek szemébe némi együttérzés költözött.

- Nem mondom, hogy szabályellenes lenne, de a kórháznak erre a célra vannak külön szobái, ahol a betegek hozzátartozói eltölthetnek egy-két éjszakát.

- Csak szeretnék mellette lenni. Ez minden. Esküszöm, nem fogom hátráltatni a gyógyulását. - Dr. Stuart egy ideig még hezitált, és erősen gondolkozott, majd a fiú elszántságát látva beleegyezett a dologba. – Nagyon szépen köszönöm, doktor úr! Pamela? – fordult a médium felé a fiatalabbik Winchester.

- Én, azt hiszem, kihasználom a kórház vendégszobáját. – Mosolyodott el. – De ha bármi lesz, azonnal keress meg. Ha jó, ha rossz. Bármi!

- Rendben van. Megígérem.– Majd jó éjszakát kívántak egymásnak. Dr. Stuart elkísérte Pamelát az egyik vendégszobába, Sam pedig halkan benyitott Amy kórtermébe.

A fiatalabbik Winchester, becsukva maga mögött az ajtót, a lány ágyához sétált, és minden zaj nélkül, óvatosan közelebb húzta a széket, majd leült. A Pamelától kapott kávéját még mindig a kezében szorongatta, miközben a mélyen szunnyadó lányt figyelte. Egy pillanatra elmosolyodott, amikor tekintete a fiatal vadász félmosolyra húzódó ajkára tévedt. Vajon Tommyról álmodhat? A közös gyermekükről?

Sam mély levegőt vett, majd belekortyolt a még mindig meleg kávéjába, ami kevésbé volt olyan erős, hogy ébren tudjon maradni tőle reggelig. Tekintete a kávéról most ismét visszatért Amy halovány ajkaira, és a szinte már feltűnően gyönyörű bőrére, melyet legszívesebben megérintett volna, de nem akarta felébreszteni a fiatal vadászt. A fiú mindezek mellé még elképzelte a lány égkék szemeit is, amelyek minden egyes alkalommal rabul ejtették őt.

***

Később, a hajnali órákban Sam már kevésbé bírta tovább az ébrenlétet. Az utolsó korty kávét is kiitta a pohárból, de nem tulajdonított neki hipp-hopp szupererőt. Továbbra is ugyanolyan fáradtnak érezte magát, mint azelőtt. Hajnali négy után már végképp nem bírta tovább: a kimerültségének sikerült legyőznie az éberségét.

Kora reggel, pár órával később Amy óvatosan maga fölé emelte a kezeit, és megpróbálta kinyújtóztatni a kissé elernyedt izmait. Mielőtt befejezte volna a laza reggeli mozgást, halk nyikorgásra lett figyelmes. A zaj irányába fordította a fejét, és meglepetten tapasztalta, hogy Sam alszik közvetlenül az ágya mellett, igencsak kényelmetlennek tűnő pozícióban. Amy nem gondolta volna, hogy amikor majd felébred, Sam Winchester lesz mellette. Ugyanakkor, valahol a szíve mélyén sejtette. A lány elmosolyodott, amikor pár perc elteltével észrevette, hogy a fiú nyitott szájjal, hátrahajtott fejjel, és keresztbe font karral alszik a kevésbé sem kényelmes székben. Amy óvatosan a bal oldalára fordult és közelebb húzódott a fiúhoz. A fiatal vadász Samhez hasonlóan szintén alaposan végigmérte a mellette alvó személyt.

A lány nem akarta felébreszteni a fiút - hiszen nem is tudta, hogy mikor aludt el -, de valamiért jó kedvében volt, és meg akarta viccelni a fiatalabbik Winchestert. Mutatóujját lassan végighúzta a fiú homlokától egészen az orra hegyéig. Sam először még észre sem vette, majd amikor Amy még egyszer megismételte ugyanezt, majdhogynem úgy riadt fel az álmából. A lány hangosan elnevette magát a fiú reakciójától, majd szája elé rakta a kezét, és csak ennyit mondott:

- Jaj, annyira sajnálom... csak olyan édesen aludtál, hogy nem bírtam ki, hogy...

Miután Sam is végre teljesen magához tért, pár perc elteltével azt vette észre, hogy együtt nevet a lánnyal.

- Örülök, hogy ilyen jól érzed magad – mondta mosolyogva a fiú.

- Hát, a tegnapi naphoz képest ez valóban jobb – jelentette ki Amy.

- Nem fáj, hogy így... – kérdezte aggódóan Sam, miután észrevette, hogy a lány nem a hátán, hanem a bal oldalán fekszik.

- Oh, ez egyáltalán nem fáj. Csak a jobb, de az aztán szörnyen – sóhajtott a fiatal nő, majd lassan és óvatosan visszafordult a kényelmesebb fekvőhelyzetbe.

- A kezelőorvosod szerint nincs okunk az aggodalomra.

- Ez jó hír – mondta kicsit szomorkásan a lány.

- Ez valóban az! És akkor végre meglátogathatjuk a pici Tommyt. A mi kisfiúnkat – mosolyodott el a fiú.

- Sam, én tudom, hogy ez mennyire...

- Amy, ne, kérlek. Nem akarom, hogy összevesszünk. Ígérem, ha felépülsz, az lesz az első, hogy elmegyünk és... és... elhozzuk magunkkal Tommyt.

- Sam, ez...

- Amy – intette le a fiú a lányt.

- Sam, én csak annyit akarok mondani, hogy köszönöm. Én... én... szavakat nem találok. Valóban megtennéd értem? - fordult ismét a fiú felé.

- Most már elhiszed, hogy valóban sokat jelentesz nekem? – húzódott közelebb a lányhoz a fiatalabbik Winchester, majd lágyan megszorította Amy kezét. A lány arcán egy könnycsepp gördült le, és suttogva egy 'Igen'-nel válaszolt.

Sam valójában még mindig nem értette, hogy mi zajlik le benne ebben a pillanatban, de annyit tudott, hogy nem engedheti el Amyt. Nem tudta, hogy pontosan mit érez a lány iránt, ugyanakkor az ösztönei – melyek újra előtörtek, ha csak Amy kék szemeibe nézett - cselekvésre buzdították. A Winchester fiú most már nem érezte semmi akadályát annak, hogy közelebbről is megismerje a lányt. Lassan a fiatal vadász fölé hajolt, és ajkait lágyan Amy ajkaira helyezte.

A lány a fiú csókjától úgy érezte magát, mintha teljesen meggyógyult volna, mintha nem is a kórházban, hanem ott fent, valahol a Mennyországban lenne. Sam mosolyogva vette tudomásul, hogy Amy nem utasította el. Sőt, a lány, ha tehette volna, még erősebben magához szorította volna a fiatalabbik Winchestert, de sajnos a műtét általi friss sebek épp elég okot szolgáltattak arra, hogy ezt többször is meggondolja.

A kórházban, fél hat körül a folyosók lassan már megteltek aggódó hozzátartozókkal, látogatókkal, ápolókkal és orvosokkal. A lány és a fiú is felfigyelt a kint mozgolódó emberekre, amikor hirtelen kopogtattak a kórterem ajtaján. Alighanem a felügyeletes nővér lehetett az. Amy kissé ijedten, és kipirult arccal húzódott el a Winchester fiú puha ajkaitól, Sam pedig kezével lágyan végigsimított a lány arcán, egészen az alsó ajkáig.

Eredetileg publikálva: 2012.06.04. (Blogger)