A fiúk a kollégiummal szemközti útszakaszon parkoltak le. Kiszállva a kocsiból, Dean egyből a csomagtartóban lévő fegyverek után nyúlt.

- Dean, mégis mit csinálsz? - kérdezte Sam habozva.

- Ugyan már, Sam! Nem vagyunk már dedósok.

- Nem is ezért szóltam.

- Hát akkor? - töltötte meg Dean a fegyverét.

- Arra még nem is gondoltál, hogy esetleg elvehetik tőlünk? Kész őrültség lenne egy egész fegyverraktárral a kezünkben berontani egy lánykollégiumba.

- Nekem aztán nyolc - vont vállat Dean szórakozottan.  - Akkor csak egy-egy fegyvert viszünk, plusz a démonölő varázsbicskát. Így már megfelel?

- És ha még így is...

- Mi "és ha még így is"? Mióta lettél ilyen beszari?

- Egyáltalán nem vagyok az - fordította komolyra a szót Sam. - Mindössze csak elővigyázatos.

- Jó, rendben. Ha ez jobban megnyugtat... Ha netalántán lebuknánk, hogy fegyver van nálunk, akkor csak előkapjuk a jól bevált jelvényeinket, és ennyi.

- Látom, te semmit sem bízol a véletlenre. De ugye tudod, hogy ez elég érdekes lesz...

- Most már megint mi az? - kérdezte Dean szemforgatva.

- Komolyan, Dean? Az FBI egy lánykollégiumban? - húzta fel Sam a szemöldökét.

- Jobb, mint a semmi - nevetett Dean, majd elindultak a kollégium bejárata felé, zsebükben két fegyverrel és a démonölő tőrrel.

Az úton átérve Dean szeme előtt Lisa tekintete jelent meg, amikor pár napja elbúcsúztak egymástól. Az idősebbik Winchester arckifejezése komorabbnál komorabb lett. Sam észre sem vette bátyja érzelmi változását. Kinyitotta Dean előtt az ajtót, az idősebbik testvér azonban megtorpant a küszöbön.

- Na, ez az, amire sohasem vennének rá - morgott Dean magában.

- Ezt meg se hallottam - jött Samtől a válasz, aminek hallatán bátyja egy grimaszt vágott. - Ugyan már, Dean, Castiel okkal küldött ide minket.

- Jah, persze. Azért, hogy elhurcoljuk innét az állítólagos - ki tudja - milyen távoli unokatestvérünket. Mintha nem lenne elég gondunk így is.

- Bárhogy is lesz, velünk jön. Különben is, már mindent elrendeztünk. Akkor kellett volna nemet mondanod.

- Ezt most úgy mondtad, mintha én lennék a hibás még azért is, hogy a világra jött.

- Dean... én nem hibáztatlak semmiért sem, de akkor legalább hagyd abba a morgolódást, oké?

- Cöh... - Majd vállat vont. - Remélem, tudod, hogy rengeteg dolgunk lesz vele. Bízom benne, hogy nem egy műkörmös cicababához lesz szerencsénk.

A fiúk addig-addig vitatkoztak, míg a portás egy kissé csípősen meg nem szólította őket:

- Elnézést, uraim! Csak beszélgetnek a nyitott ajtónál, vagy esetleg be is fáradnak a kollégiumba?

Sam biccentett egyet, majd egy lépéssel már bent is voltak a fényben úszó előtérben. Az egyetem leánykollégiuma nemhogy kívülről, de belülről is hatalmasnak tűnt. A két testvér egymásra nézett, amikor meglátták a kollégium előterét: a helyiséget egy hatalmas, csillárhoz hasonló lámpa díszítette, a falakon különféle ereklyék és festmények lógtak; a bejárattal szemben a feljárat kétfelé ágazott - mind a jobb, mind pedig a bal oldali lépcső a diákok szobáihoz vezetett -, míg a bejárat mellett volt a porta, hasonlóan a szállodákhoz.

- Ehhez a luxushoz én is hozzá tudnék szokni - lökte oldalba Dean az öccsét vigyorogva.

- Segíthetek valamiben? - kérdezte a portás kissé gúnyosan, látva a fiúk hüledezését.

- Hát... öhm... ami azt illeti, igen. Tudja, az unokatestvérünkhöz jöttünk. A neve pedig... öhm..

- Hope Molins - segítette ki Sam a bátyját.

- Rendben. - Majd a portás kivett egy füzetet a baloldali fiókból, és el kezdte lapozgatni. - Igen, meg is van. Hope szobája az első emeleten jobbra, rögtön a harmadik ajtó lesz.

- Köszönjük! - mosolygott Sam.

- Szép sapek - jegyezte meg Dean a portásra vigyorogva, mire a férfi nemtetszését kifejezve idegesen becsukta a füzetet.

- Dean... muszáj mindig ilyennek lenned?

- Bocsi, öcskös, de nem mindenkinek lehet ilyen stílusa. Megszoksz vagy megszöksz. - Majd az idősebbik Winchester elnevette magát, mire Sam válasza csak egy fejrázás volt.

A fiúk elindultak fel a lépcsőn, majd Sam hirtelen megfogta Dean vállát.

- Érzed ezt? - kérdezte bátyját mély levegőt véve.

- Ez...

- Kén.

- A rohadékok - nyúlt a pisztolya után Dean.

- Pedig Cas azt mondta, hogy itt biztonságban van. El van rejtve az angyalok elől, a démonok pedig elvileg nem bánthatják - gondolkodott hangosan Sam.

- Csak elvileg... Legjobb lesz, ha sietünk. Lehet, hogy Crowley küldte az egyik csatlósát a lányért.

Az első emeleti folyosón huszonéves lányok futkorásztak fel s alá. Némelyik póló nélkül szaladt át egyik szobából a másikba, készülődve az első tanórára. Néhány lány - meglátva a fiúkat - becsukták szobájuk ajtaját, mások pedig teljesen megvadult tinilányokká váltak, de voltak olyanok is, akik majd elájultak a Winchester testvérek jelenlététől. Sam - ismerve bátyját - eléje állt, majd figyelmeztette, hogy nekik nem a folyosón, hanem a hármas szobában van dolguk.

Sam - maga mellett tudva Casanova bátyját - magabiztosan bekopogott a hármas számmal ellátott szobába. Az ajtón bepillantva három lány tartózkodott a helyiségben: az egyik a számítógép előtt böngészett, míg a másik kettő közül az egyik az ablaknál, a másik pedig az ágyában tanult. Ahogy az ajtó kinyílt, a számítógép előtt ülő lány a fiúk felé nézett, de látszólag az internet jobban lefoglalta, így visszafordította a fejét, és folytatta a megkezdett tevékenységét.

- Hú, öregem. Cas részletesebb leírást is adhatott volna Hope-ról a nevén kívül - szólalt meg Dean sutyorogva.

- Szerintem beszéljünk az ablaknál lévő lánnyal - hozta fel első lehetőségként Sam.

- Gondolod, hogy ő lesz az? Hát... mondjuk ez a félig bőrszerkós stílus nemigen illik a ízlésünkhöz, de egy próbát megér - vont vállat Dean, majd szinte egyszerre indultak el a lány felé.

- Helló - köszöntek a vörös hajú lánynak, mire ő felnézett a könyv sorai közül.

- Öhm... sziasztok - dadogott kissé a lány zavarában.

- Én Sam vagyok, ő pedig a bátyám, Dean. Biztos vagyok benne, hogy nem ismersz minket, de mi a rokonaid vagyunk. Igaz, kissé távoliak, de... szeretnénk, ha velünk jönnél, Hope.

A lány elnevette magát.

Sam mondanivalója nem csak őt, hanem az ágyon tanuló lányt is meglepte. Habár ő kevésbé mosolygott a dolgon. Közelebb vette magához a könyvet. Szinte már alig lehetett látni az arcát, olyannyira eltakarta. Nem szerette volna, ha felismerik, ugyanakkor tudta, hogy semmiképp sem kerülheti el a fiúkkal való találkozást, főleg, ha Molly - így hívták a vörös hajú lányt - megmutatja nekik, hogy ki is Hope valójában.

Az ágyon ülő tizenhat éves lány arcára kétségbeesés ült ki. Hirtelen azt sem tudta, mihez kezdjen. Mégis  valahogy megbízott a Winchester fiúkban, ugyanakkor egy kissé kételkedett is bennük. Kevésbé feltűnően a párnája alá nyúlt, majd előhúzott egy kis üvegcsét, melyet az ölébe rakott.

- Nagyon örülök a találkozásnak, de én nem Hope vagyok. Mit is mondtatok? Hogy is hívnak benneteket? - csillant fel a lány szeme igencsak érdeklődve.

- Sam és Dean. De most nem ez a lényeg - hadarta Sam.

- Mármint Winchester?

- Igen.

- Hé, hé, hé! - szólt közbe Dean. - Ez mégis hogy jön ide?

- Tudtam, tudtam, tudtam! - ugrándozott az előbb még a széken ülő lány, majd megmutatta a könyvet, amelyet az előbb olvasott.

- Supernatural? - nézett dühösen Sam Deanre. - Azt hittem, ezt már megbeszéltük vele, hogy nincs több kiadás - súgta oda Deannek.

- Ezt mégis honnan szedted? - kérdezte Dean Mollyt.

- Ó, ez már nagyon régi. Az utolsó rész. Sajnos.

- És miről is szól pontosan ez az utolsó rész? - kérdezte Dean, hogy megbizonyosodjon arról, hogy Chuck tényleg befejezte-e életük regénybe való öltését.

- Ez a legizgalmasabb! - sikongatott a lány. - Luciferről is szó van benne többek között, és a Világvégéről. Én csak azt sajnálom, hogy Sam igent mondott neki... vagyis te. Tényleg olyan szörnyű, mint ahogy az író leírja? - kíváncsiskodott.

- Figyelj... Molly... sose paktálj le az Ördöggel... és ami a legfontosabb, meg tudnád mondani vagy esetleg mutatni, ki is Hope? - nézett mélyen a lány szemébe a fiatalabbik Winchester.

- Jézusom! Igaza volt a bátyádnak. Sam, neked valóban nem lehet nemet mondani.

- Kérlek, Molly! Nagyon fontos lenne.

- Hát jó. Ő az - mutatott hanyagul az ágyon tanuló lányra, aki mind idáig a beszélgetésüket hallgatta. - De előre szólok, elég furi egy csaj. Vigyázzatok vele.

- Nagyon szépen köszönjük  Molly. - Sam rámosolygott a lányra, mire ő legszívesebben megölelte volna a fiatalabbik Winchestert, de a fiúk gyorsan elfordultak, és Hope ágyához sétáltak.

- Szia - köszönt Sam barátságosan. A lány azonban nem köszönt. Még fel sem nézett a könyvből.

- Mi... vagyis én és az öcsém azért jöttünk, hogy egy biztonságosabb helyre vigyünk.

- Hope, tudjuk, hogy ez most nagyon nehéz neked, és hogy a szüleid meghaltak...de...

- Hope... - kérlelte Dean is. A lány még mindig nem válaszolt, de erősen gondolkodott. 

Ismét felmerült benne a kérdés, hogy vajon valóban megbízhat-e bennük? Nem tehetett mást: levette az üvegcséről a kupakot, és az üvegben lévő folyadékot - amilyen gyorsan csak tudta - egyenesen a fiúk arcába öntötte. Deanék és a szobában lévő két lány köpni-nyelni nem tudott. Molly egy „Ez a lány tényleg nem normális!" mondattal folytatta az olvasást, míg Sam - megízlelve a rájuk öntött folyadékot - elképedten meredt a bátyjára.

- Ez szentelt víz.

- De az ám - bólogatott Dean. - Úgy látszik, mégsem vagy olyan, amilyennek gondoltalak - mosolygott.

- Szerinted Castiel volt az, aki a tippet adta neki?

- Óvatos lépés volt tőle, az biztos. De hogy minket nyakon öntsön... Remélem, hallod ezt, Cas.

- Várj! - szólt közbe a lány ijedt, de mégis magabiztos arckifejezéssel. Mélybarna szemeiből csupa értetlenség tükröződött. - Ti most arról a Castielről beszéltek?

- Hát, ha te is arra a ballonkabátos fickóra gondolsz, akkor igen - válaszolt Dean.

- Úristen! - mondta a lány, arcát a tenyerébe temetve.

- Szóval akkor ismered. Ő ajánlotta ezt a szenteltvizes módszert? - kérdezősködött Dean.

- Igen - sóhajtott a lány.

- És mióta ismered?

- Még sosem találkoztam vele... vagyis nem igazán emlékszem rá. Leginkább az álmaimban szokott hozzám beszélni.

- És ez milyen gyakran szokott előfordulni?

- Öhm... nem tudom... talán... minden héten legalább egyszer, vagy már nem is tudom - rázta meg a fejét Hope. - De ezen a héten...

- Mi volt ezen a héten? - kérdezte Dean.

- Ezen a héten minden nap vele álmodtam - pirult el a lány, ami szerencsére a fiúknak nem tűnt fel.

- Hűha, Cas! Te aztán egy igazi Sentinel vagy - törölte le Dean a maradék szenteltvizet az arcáról.

- És legtöbbször miket szokott mondani? - kérdezősködött tovább Sam.

- Azt, hogy nem kell félnem, mert ő mindig vigyázni fog rám, és sosem fogja engedni, hogy bármi bajom essen. - Hope minden egyes szót úgy ejtett ki a száján, mintha magát a Szentírást olvasná.

- Dean, Sam! - szólt egy mély, magabiztos hang a szoba ajtaja felől. Castiel volt az.

Az angyal megjelenésével a szobában szinte megfagyott a levegő. Csak Sam és Dean vették mindennapi dolognak egy Columbo-figura megjelenését. Hope tágra nyílt szemekkel, és gyermekként csodálkozó arccal figyelte az angyalt, akit eddig csak az álmaiban láthatott. Még sosem gondolt bele, mit fog tenni akkor, ha egyszer valóban találkozni fog az egész lényét védő lénnyel; sosem tudta, hogy köszöntse majd, és hogy hogyan köszönje meg neki mindazt, amit érte tett. Most azonban itt volt a lehetőség. Csak pár méter választotta el őt attól a teremtménytől, akinek talán az életét is köszönheti.

Hope némán, tehetetlenül nézett mélyen az angyal kék szemeibe, majd - még maga sem tudta, miért -, de könyvét összecsukva, lassan kiszállt az ágyából, és elindult az angyal felé mezítláb, pizsamában és kissé összeborzolt hajjal.

A fiúk tekintetüket hol Hope-ra, hol pedig Castielre fordították. Molly - a Supernatural fan - féltékenységében már nézni sem bírta a lány közeledését az angyal felé. Jobbnak látta, ha az ablak felé fordul, és a kint gyülekező diákokat figyeli.

Hope már csak pár méterre volt Castieltől, amire már azt mondanák mások, hogy ez a távolság is épp elég ahhoz, hogy valakit közelebbről megvizsgáljunk. Ám a lány legbelül érezte, hogy addig nem nyugszik, amíg meg nem érintheti élete őrét. Minden egyes lépéssel, amivel közelebb került az angyalhoz, egyre jobban felerősödött benne ez az érzés. Végül már csak fél méter választotta el őket egymástól.

Ennél közelebb a lány már nem mert menni. Igaz, hogy megbízott Castielben, mégis volt benne egy kis félelem az angyal személye iránt. Hope lassan kinyújtotta kissé remegő kezét, és végigsimított Castiel merev arcán. Az angyal nem mozdult. Hagyta, hogy a lány megérintse, és még jobban a bizalmába fogadja őt.

Deanék kíváncsian figyelték a történteket, míg végül Castiel meg nem törte a csendet:

- Ideje indulnunk - fordult Sam és Dean felé, majd mélyen a lány szemébe nézett, és a lépcsőig elsétálva, angyalhoz híven köddé vált.

Eredetileg publikálva: 2011.12.04. (Blogger)