Dylant még két napig benttartották a kórházban. Utána heteken keresztül, szinte mindennap vizsgálatokra jártak. Vérvétel, ultrahang meg valami ilyesmi dolgok. De Thomas mindig elkísérte. Dylan már hozzászokott ahhoz, hogy mindig Thomas kezét foghatja. Elképzelni sem tudott volna jobb barátot. Szerencsésnek tartotta magát, hogy neki mindig ott van Thomas.
Most is kint ültek a váróteremben. Dylan most is Thomas kezét fogta.
- Dyl.
Dylan fel sem nézett. Nagyon félt minden féle tűtől. Meg úgy minden orvostól. Utált itt lenni.
- Dyl!
- Hm?
- Dyl! Ez... Nagyon... Fáj!
Dylan észrevette, hogy tényleg nagyon erősen szorítja Thomas kezét.
- Oh... Bocsi Tommy!
- Semmibaj. Csak máskor próbáld meg a karfát szorítani. Nem lenne jó, ha még én is jöhetnék emiatt a kórházba!

Dylan elengedte a fiú kezét. Vörös foltok jelentek meg rajta.
- Hú ... Nem is gondoltam, hogy ilyen erős vagyok!
- Pedig hiddel, jobb vagy mint gondolnád!
Dylan szégyenlősen elmosolyodott, aztán megölelte Thomast - De akkor is, te vagy a legjobb. És nekem a legjobb, mert itt vagy nekem.
Thomas is elmosolyodott.
- Beszéltem Wesszel. Azt mondta, hogy holnap megkezdódik a forgatás. Nem húzhatjuk tovább. És te is egészen jó bőrben vagy.
- Nem is tudom... Lehet mégsem nekem kellene Thomast játszanom.
- Dehogynem! Te tökéletes vagy a szerepre!
- Ja... Mindig ezt mondod. Csak meg akarsz kímélni a kemény valóságtól. Béna vagyok színésznek. De még embernek is! Ne hazudj nekem!
- Dyl, miről beszélsz!?
- Ne hazudj nekem, Thomas! NE HAZUDJ!
- Dyl? Mi...
Megint minden homályossá vált. Megint forogni kezdett vele a szoba. Levágódott a székről, és nagy koppanással bevágta a fejét a padlóba. Az egész világ szurokfeketévé változott.

Megintcsak egy kórházi szobában feküdt. Nem tudta mennyi idő tehetett el azóta, hogy Thomassal a váróteremben ültek. Felült. Mintha valaki valami folyamatos szorítása alatt tartaná a mellkasát. Alig bírt levegőt venni.

Kezével épphogy elérte az egyik ablak függönyét. Odébb húzta, hogy úgy körülbelül megbecsülhesse hány óra lehet. Az ablakból a szemben lévő épület ablakaiból kiáradó fényt látta. Tehát éjszaka van. De még mindig nem tudom, milyen nap.

Hirtelen eszébe jutott Thomas. Hátrafordult, de az ágy másik oldalán lévő székben senki sem ült. Egyedül volt. Teljesen egyedül.
Az ágytámlát fogva felállt. Minden erő kiment belőle. A saját testsúlyát is alig bírta tartani.

Odalépett az ablakhoz. Kinyitotta, és abban a pillanatban megcsapta a kellemesen hűvös nem túl friss városi levegő. Kimondottan jó érzés volt, ahogy a hideg enyhén megcsípte a bőrét.

Kidugta a fejét, és egy mély lélegzetet vett. A mellkasi szorítása kicsit enyhült. Otthon is sokszor nézett ki az ablakon. Olyan megnyugtató volt nézni az éjszakai város fényeit, és hallani a város zaját.

Az ajtó kinyílt. Egy fehér köpenyes nő lépett be rajta.
- Látom felébredt. Hogy érzi magát? De mielőtt válaszolna kérem feküdjön vissza! Ennyire még nincs jól.
Dylan nem nézett hátra. Régóta nem érezte magát ennyire nyugodtnak. Nem vehetik el tőle ezt az érzést.
- Kérem feküdjön vissza!

Lassan hátrafordult, és az ágyhoz bicegett. Megint érezte a szorítást. A nő odalépett az ablakhoz és becsukta.
- Ne... Ké-kérem ne... Ne csukja be...
Még sosem érezte ennyire erőtlennek magát. De rájött miért nincs ereje. Thomas nem volt ott vele. Nagyon hiányzott neki.