Thomas leejtette a telefonját. Számtalan rémes dolog jutott az eszébe. Tudta, hogy Dylan milyen dolgokra lenne képes. Ez a levél nagyon váratlanul érte. Úgy gondolta, tegnap csak egy kicsit rosszabbul volt, végülis a történtek után nem meglepő, de azt hitte, hogy rendbejött. Nem gondolta, hogy valaki ennyire vissza tud esni. Pedig már olyan jól feldolgozta! Most meg... Nem is akart belegondolni, hogy mit fog csinálni.

Azonnal felöltözött, és Dylan házához sietett. Az ajtójuk teljesen nyitva volt, ami meglepte Thomast. Sose látta még, hogy nyitvahagynák az ajtót. Mindig ököllel kellett ütnie az ajtót, ahhoz, hogy beengedjék. Most meg...

Egyből elindult Dylan szobája felé. Ki az ajtót verte. Nagyon idegesnek látszott. Sajnos Thomas el tudta képzelni, hogy mitől lehet ennyire zaklatott.
-Dylan! Nyisd ki! Kérlek! - mondta már majdnem könnyes szemmel Ki.
- Hogy van?
- Nem túl jól. Három órája bezárta az ajtaját. Azóta nem jött ki!
- Valami nincs rendben vele! Gyorsan! Be kell mennünk hozzá! Van valamilyen pótkulcs?
- Nem vagyok benne biztos... De megnézem.
Ki elrohant a konyha felé. Thomas egy ideig még kérlelte Dylant, de ő nem nyitott ajtót neki. Thomas az ajtóhoz tapasztotta a fülét, és hallgatott. Nem hallott mást, csak azt ahogy Dylan ziháltan levegőt vesz. Mint aki bármelyik pillanatban megfulladhat. Muszáj lesz valahogy bejutniuk!
Thomas nekidőlt az ajtónak, lecsúsztatta rajta a hátát, majd sírva fakadt. Ha nem jutnak be, talán örökre elvesztheti azt az egy személyt aki számít az életében.

Ki egy pár perc múlva fordult be arra a folyosóra, ahol Thomas ült. Thomas nem is vette észre.
- Thomas! Ne pánikolj! Itt a kulcs! Nyisd be!- dobta oda Ki Thomasnak a kulcsot. Thomas elkapta, majd őrült módjára végig próbálta a kulcs csomó kulcsait. Vagy tizenöt kulcs volt rajta, de Thomas mégis úgy ötödikre megtalálta azt ami nekik kell. Vagyis.... Dylannek.

Amikor benyitottak, Dylan a földön feküdt, remegett, látszott rajta, hogy nincs jól. Felemelték az ágyra, Thomas odafeküdt mellé, Ki meg hívta a mentőket. Dylan kezdett egyre jobban megnyugodni. De most valahogy túlságosan nyugodt volt. Konkrétan nem hogy levegőért kapkodott, de még légzése sem volt. Thomas megint pánikba esett. Nem tudta, mit kell egy klinikai halottal csinálni.
- ÚRISTEN! KI!!! NEM LÉLEGZIK, NINCS KERINGRSE! MIT KELL CSINÁLNI!?
Ki még mindig a mentőkkel beszélt, éppen elmondta nekik ezt a borzalmas fejleményt. Majd két szó között odakialtott Thomasnak.
- Próbáld újraéleszteni!
- Szájból...
- Thomas! Meg kell csinálnod!
Thomas tényleg nem sokat kérette magát. Megtette. Megcsókolta, majd befújt.
- Te idióta!
- Mivan? Megcsináltam!
- Azt se tudod, hogy kell újraéleszteni?
- Nem???
- Először harminc mellkas kompresszio! Aztán kér befújás! És ha lehet ne fél percen keresztül!

Thomas elpirult. Bevallotta magának, hogy ezt tényleg csak azért csinálta mert ez megnyugtatta. Nem Dylan miatt. És főleg nem azért mert Ki azt mondta. Egyszerűen jólesett. És ez volt élete legjobb fél perce.

Saraxx