Reggelre elmúlt az eső. Felkelve azonnal kicipzároztam a sátram ajtaját és szippantottam egyet a friss üde levegőbe. Csípős volt a hideg, de jól esett. Még éppen nem voltak mínuszok. Énekes madarak csiviteltek a fákon, a reggel megnyugtató hangjai a szívemig hatolva melengették a lelkemet. A nap már felkelt, most bőszen szárította a kis tisztást ahol a falkánk lakott, hogy eltüntesse a tegnapi hirtelen jött vihar nyomait. Az elázott dekoráció most akár egy horrorfilmbe is elment volna, hiszen nem csak csöpögött a víztől, de valamelyik még szét is volt szaggatva. Beletúrtam a hajamba. Mosolyogva próbáltam felidézni a tegnapot. Igyekeztem pozitívan meglátni, és csak a jó dolgokat visszahívni. Sok ilyen történt, így nem volt nehéz egy boldog emléknek beállítanom Tyler esküvőjét. A legnagyobb élmény számomra az volt, hogy áldást kért tőlem. Ezzel tulajdonképpen elismerte a sámán létemet. Az utána levő tánc és evés is nagyon jó volt. Nem utolsó sorban pedig láttam újra a fehér farkast, és elállította az esőt reggelre. Örültem, hogy láthattam őt tegnap, de mégis görcsbe rándult a gyomrom. Kicsit tartottam tőle, bár ez nem csoda. Tudtam, hogy nem hagyhatom annyiban az esküvőt. Majdnem teljesen tönkretette. Beszélnem kell vele. Meg kell próbálnom meggyőzni. Először azonban reggelit kell szereznem valahonnan. Korgó gyomrom adott emlékeztetőt számomra, hogy bizony éhes vagyok. Amíg Tyler nem jön ki a házból, addig semmiképp se mehetek be hozzájuk. Kitudja mit zavarok meg. Felkelve körbesétáltam a táborban, nem igazán voltak még ébren, elvégre mindenki bulizott tegnap este, és utána is biztos sokan nem tudtak elaludni az aggodalomtól. Az egyik faháznál megpillantottam Nahuel anyukáját. Reménykedve mentem oda hozzá. Kicsit ugyan udvariatlannak éreztem a helyzetet, de mégis csak... Tyleren kívül csak Willel voltam olyan kapcsolatban, hogy enni kérjek tőle, de ő még nem bújt elő. Nahuellel mondhatni barátok voltunk, az anyukája is jól ismert már, így talán elnézi most nekem.

- Szia Alo! Ilyen korán? - köszöntött mosolyogva az asszony. 

- Igen. A madarak felkeltettek. - mondtam halkan. 

- Jó nagy zuhé volt éjjel. Kár az esküvőért. - biggyesztette le a száját. - bár szerintem mi minden tőlünk telhetőt megtettünk, hogy jól sikerüljön. 

- Igen ez igaz. - mentem oda hozzá. Nagyon pozitív gondolkodása volt, csak úgy mint Nahuelnek, így kedveltem őt is.

- Tyler felkelt már? - megráztam a fejem erre.

- Nem kopogtam be hozzájuk inkább. Nem akarok zavarni.

- Szerintem nem zavarod őket. Szinte már ott laksz. Olyan mintha az öccse lennél.

- De ez mégis csak a nászéjszakája. - húztam el a számat.

- Kinél fogsz akkor enni? Mindig náluk eszel. Van valami maradékod a tegnapi lagziból? - kérdezte aggódva.

- Nincs. Nem volt időm kaját elrakni. - vallottam be. Az asszony tisztában volt a helyzetemmel. - esetleg ha kaphat...

- Persze, hogy kaphatsz ne butáskodj. - kezével máris terelt be a házba, és perceken belül minden ehetőt elém varázsolt amit otthon talált. Nagyon szánalmasan nézhetek ki ezek szerint. Akaratom ellenére koncentráltam rá a nőre.

Szegény fiú. Nincs ki gondoskodjon róla, nincs családja, és ráadásul még sámán is lesz belőle. Soha nem lesz senkije. Egész életében egyedül kell maradnia? Olyan fiatal még. Vajon kibírja? Voltak olyan sámánok akik beleőrültek a képességükbe. A fiúra néztem, aki most lemeredve ült és nézett átható kék szemeivel. Megijedtem. Látomása van talán?

Erővel szakítottam ki magam a transzból, és megráztam a fejem.

- Nagyon szépen köszönöm. - nyúltam félénken az étel felé.

- Csomagolok el neked rendben? - sóhajtott fel, majd egy légmentesre zárható műanyag dobozt vett elő, amibe tett el nekem a vacsorából, egy másik edénybe a sütiből is. Most úgy tűnhet, hogy kihasználom őt. Nos, ez teljes mértékben igaz volt, mivel jelen helyzetben ennyire futotta tőlem. Bűntudatom is volt miatta, de nem volt más választásom. Elköltöttem a reggelimet, majd felálltam.

- Nem tudom, hogyan háláljam meg. - kezdtem, de ő megrázta a fejét.

- Nem kell semmivel. Csak fogadd el. - nyújtotta felém a dobozokat. Elvettem tőle. Barátom még nagyban az igazak álmát aludhatta ha eddig nem jött le, így nem láttam értelmét tovább maradni. 

- Alo!

Már kiléptem az ajtón és úton voltam a saját sátram felé ami a mező túloldalán volt, amikor utánam szólt a női hang. 

- Igen? - fordultam azonnal vissza.

- Talán mégis lenne valami... Tudod itt még semmi sincs megáldva és levédve. Esetleg ha a házamat és a benne lakókat megáldanád.

- Nagyon szívesen megteszem. - bólogattam felvidulva. - Egy pillanat és itt leszek. - elrohantam a sátramhoz, ahol leraktam a kajákat, majd elővettem a festéket és egy csörgőt. Azt hiszem ezek elegek lesznek. Ha jól emlékeztem még Karen nénikém áldásaira, a legtöbbet csörgővel vagy dobbal végezte. Visszasiettem Nahuel házához, majd belekezdtem az indián kántálásba, ami az áldás szavai voltak. Szinte maguktól jöttek. Amikor kimondtam egy olyan szót amit eddig nem is ismertem, kicsit meglepődtem, de ugyanakkor meg is nyugodtam. A képességem tesz sámánná. És a sámán létem tesz képessé arra, hogy elvégezzem a feladatomat. A felső emeleten megjelent Nahuel arca az ablakban. Tátott szájjal nézte mit művelek, de amikor befejeztem, vigyorogva integetett nekem. Viszonoztam a gesztust, majd elköszönve az anyukájától végleg visszatértem a saját bunkerembe. Gondosan elpakoltam egy hűtőládába minden maradékot, majd visszadőltem, hogy lustálkodjak még egy kicsit.

Dél körül kezdtek el a többiek is feléledni. Tyler is ekkor lépett ki és odaintve nekem, épp kint ültem a sátram előtt, ment tovább. Valószínűleg Willhez vagy Natehez megy. Hirtelen hasított belém a felismerés. Lehet a fehér farkasról lesz szó? Meg kellene őt keresnem és jobb belátásra bírni, és akkor Tylernek nem kell esetleg harcba bonyolódnia vele. Felpattantam és már elindultam volna, de egy hang megállított.

- Alo? - egy idősebb férfi jött oda hozzám. Darren volt az, már unokái voltak. Nem szoktam vele beszélgetni, hiszen szinte semmi nem köt hozzá,a falka kötelékén kívül. Mármint nyilván az elég erős, de mivel zárkózott típus vagyok, így a falka nagy részével sose beszéltem ha nem volt muszáj.

- Igen? Segíthetek? - fordultam felé amennyire csak tudtam kedvesen mosolyogva.

- Tudok veled beszélni most? - kissé kínosan pillantottam körbe. Talán ez még belefér mielőtt megkeresem a szellemfarkast. - rövid leszek.

- Rendben. Jöjjön be. - tereltem be a sátramba, ahol jó nagy kupi volt most. Főleg a széttúrt hálózsákom miatt. 

- Tudod én már nem vagyok egy mai róka, pont ezért szeretném hogy megfelelően fel tudjak készülni arra amikor már nem leszek.  - őszes haja még fényesen csillogott, biztos voltam benne, hogy a farkas alakja is duzzadt az erőtől. A szemei élénken csillogtak. Nekem ennyi is elég volt, nem aggódtam egy pillanatig se azért, hogy esetleg idő előtt elhagyna minket.

- Meg tudnád mondani, hogy van-e még időm felkészülni mielőtt elmegyek? És a családom... Jó életük lesz? - aggódó arcát nézve azonnal átéreztem a helyzetét. Furcsa volt ilyen fiatalon az öregséggel szembesülni, és normális esetben képtelen lettem volna beleképzelni magam  a helyzetébe, de most, hogy nekem kellett minden ilyesmivel foglalkoznom, sokkal egyszerűbben ment. Gyengéden megfogtam az öreg kezét és a szemébe néztem.

Furcsa mennyit változott a világ. Egy ilyen fiatal gyerekhez kellett jönnöm pont egy ilyen dologgal. Abban sem vagyok biztos, hogy megérti és tud vele valamit kezdeni. Kétségtelenül ő  a sámánunk, a tegnapi nap bizonyította, de sajnáltam őt. Képes lesz ennyi idősen elvégezni a feladatát?

A felém áramló gondolatai csak megzavartak a koncentrálásban. Tisztában voltam vele, hogy mindenki kételkedik bennem. Nem róttam fel senkinek, mivel sokszor én magam is kételkedtem. Ha túl sokat használom a látást, lehet én is megkattanok még mielőtt felnőtté válnék.

- Nem kell aggódnia. A családja jó helyen van. A falka helyzete egyenlőre stabil, és minden tag élete az. Ha nem így lenne, arról már tudnék. 

- De én...

- Senki nem fog meghalni az elkövetkező tíz évben. Most a gyarapodás időszaka kezdődik. -mondtam komolyan. A hangom határozottan csengett, láttam Darrenen, hogy lassan felfogja, majd el is hiszi amit mondok.

Nem hazudtam. Azért a falka tagjainak életét mindig leellenőrzöm, nehogy valakit elveszítsünk. Így is kevesen vagyunk. Egyenlőre azonban nem volt életveszély. Persze ennek ellenére is beszélnem kell a fehér farkassal. Nehogy úgy döntsön később, hogy kiírt minket.

- Ez meglepő.. Pedig a múltkor már azt hittem itt a vég. - sóhajtott fel Darren. A fejembe villant egy reggel emléke, amikor fejfájással és szédüléssel keltem... Mármint Darren... Ebbe tényleg bele lehet őrülni.

- Sokat dolgozott kint és kimerült. Lehet ideje lenne a munka nagy részét a fiára hagyni. -mosolyogtam rá. - a fiataloknak kell dolgozniuk. Az az ő feladatuk.

- Igen igaz... Lehet néha túlzásba viszem. - bólintott. - nagyon megnyugtató volt ezt hallani. Köszönöm.

- Igazán nincs mit. Én köszönöm a bizalmat.

- Akkor most megyek. Nem is zavarlak tovább. Ha gondolod valamelyik nap nézz be majd hozzánk és vacsorázz velünk. Nagy a család, de elférünk az asztalnál. - ajánlotta fel. Bólogatva fogadtam el a meghívást, majd elköszöntem tőle. Karen nénikém sokszor evett másoknál. Így köszönték meg neki az útmutatást, gondoskodást, és ezzel jelképesen befogadták a családjukba. Megvártam amíg messzebbre ér, majd felkapva egy pulcsit és a mobilom, útnak indultam az erdőben.

Gyalogosan mentem a szokásos ösvényen, amin már sokszor jártam. Egy idő után letértem róla, és egy vadcsapást követtem. A tisztás felé tartottam. Mindig ott sikerült elkapnom őt, így most is azzal próbálkoztam. Hiába valamiért mindig nagyon dühös lett ha valaki felült a sziklájára ami a mező közepén volt. Eddig úgy tapasztaltam, hogy máshogy nem tudom előcsalni.

Nem másztam most fel a legtetejére, mert emberi alakban kevésbé voltam biztos a sziklamászási képességeimben. Leültem az egyik kiszögellésen, és vártam. Lehet egy kabát is elfért volna rajtam, mert hiába, a késő őszi nap már fáradt volt. A sugarai erejüket vesztették. Megborzongtam az erősebb fuvallatoktól. 

Sejtettem, hogy sokat kell majd rá várnom. Na de, hogy két órája itt ülök és még mindig nem jelent meg?! Unottan piszkáltam egy hangyát ami boldogan mászkált egészen addig amíg bele nem szóltam a kis életébe. Egészen megsajnáltam, de nem volt kedvem abbahagyni. Furcsa illatot hozott felém a szél. Amikor felkaptam a fejem, végre megpillantottam őt.