Lihegve rohantam a fák között. Nem hagyhatom, hogy ezúttal meglógjon előlem. Beszélnem kell vele! Nagyon ügyesen cselezett, és menekült előlem, minden áron le akart hagyni. Éreztem, hogy nem bírom már sokáig. Nem voltam olyan fizikai állapotban, hogy tartani tudjam a lépést.
" Várj már! Nem akarlak bántani!" kiáltottam neki telepatikus kapcsolaton keresztül, de nem úgy tűnt mint aki meghallotta. A bundám már csatakos volt az izzadságtól. Jó fél órája folyt az üldözés. Kezdtem feladni. Még küldtem felé pár kedves és marasztaló gondolatot, de hamar elsötétült előttem minden.

Mit keres itt már megint a fiú? Az én tisztásomon. Felült a sziklámra mintha az övé lenne, pedig nyilvánvaló volt, hogy ez nem így van. Itt egyedül az enyém minden. Most meg fut utánam, mintha az élete múlna rajta. Semmiképp se akartam szóba elegyedni vele, de csak nem akart lekopni rólam. Olyan régóta zárkózom el a világtól, hogy teljesen megijesztett az, hogy valaki ennyire kapcsolatba akar velem lépni. Azt se értettem, hogy mért nem félt tőlem. Nagyon furcsa egy fiú volt. Láttam mindent amit csinált. Tudtam, hogy sokszor összeesik, ilyenkor látomása van, de mégsem ő a sámán. Már rég meg kellett volna lennie a beavatásának, de az alfája valamiért nem akarja. Persze nekem is furcsa volt, hogy egy fiatal fiú a választott, de a törvény az törvény. Neki van képessége, így ő a legalkalmasabb a feladatra. Sokszor éreztem őt a fejemben. Talán ő tudja a legtöbbet rólam a falkából, mégse szokott annyit mesélni rólam. Tudom. Sok mindent tudok.
Hirtelen megálltam, mert elkapott az a furcsa érzés. Csend vett körül, sehol egy üldöző vagy egy lihegő farkas a nyomomban. Aztán megint olyan volt, mintha lenne valaki a közelemben. A fiú ezek szerint újra lát, és megint bennem van. Idegesítő.... Bevillant a fejembe egy kép, ahogy egyedül hever az erdő közepén eszméletlenül. Csak nem hagyhatom ott. Elindultam visszafele, hogy megkeressem.
Mivel tisztában voltam vele merről jöttem, így hamar rábukkantam a mozdulatlan testére. Most nem fog magához térni, hiszen éppen az én szememen keresztül nézi saját magát. Biztos furcsa élmény lehet neki. A hátára fordítottam, és jobban megnéztem az arcát. Egész csinos. Finom gyermekies vonásai voltak, de jóképű volt.
Vajon ha kicsit ráijesztenék, vagy megölném, elmenne innen a falkája? Vicsorogva közelítettem agyaraimmal a torka felé, amikor hirtelen megálltam. Nem tudtam mozdulni. Hiába akartam, valami nem engedett.
" Ne ölj meg!" hangja kétségbeesetten visszhangzott a fejemben. Éreztem, hogy mennyire megijedt. Hiszen csak egy gyerek. Mégis hogyan állított meg? Biztos voltam benne, hogy ő volt.
"Kuss" morogtam rá vissza. Mit kellene tennem vele!? Hosszas gondolkodás után végül átalakultam emberi formámba, felkaptam a karjaimba és elindultam vele az erdőben. A közelben volt egy kisebb barlang, amit már régen vettem használatba, de most pont jól jött. Nagyon esőre állt az idő, én meg nem is tudom mit gondoltam, hogy így megsajnáltam szegényt. Lefektettem a szalmára, ami valószínűleg hónapok óta ott rohad, de legalább nem a hideg földön kell lennie. Végül leültem mellé, és vártam, hogy felébredjen.

Lassan nyitottam fel a szemem. Tudtam nagyon jól, hogy hol vagyok, de az, hogy mit fogok látni, na arra nem voltam felkészülve. Mellettem egy férfi ült, egy szál nadrágban, póló és minden nélkül, és ellenségesen méregetett. Nagyon furcsán nézett ki. Ahogy megvizsgáltam az arcát felfedeztem benne egy két indián vonást, a bőre is sötétebb volt, de nem annyira mint a mienk. Nagyon jó felépítése volt. Igazi harcos, csak úgy duzzadtak az izmai, ahogy a karján támaszkodott. Mintha egy sebhely is lenne a hasán. De hiszen be kellett volna gyógyulnia nem? Sokat időztem a fehér varron ami egy rossz emléket őrzött.
A legfeltűnőbb azonban nem is ez volt. A férfinak hosszú, egyenes fehér haja volt, és világító kék szeme. Összetalálkozott a tekintetünk, nekem elakadt a lélegzetem. Rá is hasonló hatást gyakoroltam. Hosszú pillanatok kellettek, mire végre magunkhoz tértünk.
- Mit bámulsz? - morgott rám.
- Bocsánat. - motyogtam, és azonnal elfordítottam róla a tekintetem.  Kínos csend következett. Egyikünk se tudta, hogy mit mondjon.

- Nem mondod el? - kérdezte végül.
- Mi? Mit? - kaptam oda fejem.
- Hát amiért végig üldöztél a fél erdőn. Azt ne mondd, hogy mozgáshiányod van.
- Oh - felcsillant a szemem. Eszembe jutott Tyler aggasztó beszélgetése Willel.
- Figyelmeztetni akartalak. Mármint ez nem fenyegetés vagy ilyesmi. - tettem gyorsan hozzá, mire felhúzta a szemöldökét. - A falkavezér el akar űzni téged innen. Nagyon aggódik, mert ott hagytad a tetemet nem messze a tábortól, és mi lesz ha legközelebb valamelyik gyerek farkas az a falkából.

Az állkapcsa összeszorult. A rágóizma idegesen rángani kezdett a dühtől.
- Sajnálom. Ez tudom, hogy udvariatlanság, de nem tudnál elmenni? Vagy arrébb egy kicsit. - félve pillantottam rá. Amint kimondtam, már tudtam, hogy nem lett volna szabad. Egy pillanat alatt éreztem a karmait a mellkasomba fúródni. Teljes testsúlyával rám nehezedett, és a földbe paszírozott. Éreztem, hogy nem sok kell, hogy berepedjenek a bordáim.
- Mit képzelsz magadról? Van képed idejönni az erdő uralkodójához és azt mondani neki, hogy menjen arrébb? Nagyon nagyra vagytok magatokkal. - a szeme szikrákat szórt, csak egy ujjnyi távolság volt az orrunk között, így konkrétan levegőt sem mertem venni. Na meg éreztem a bőröm alatt a karmait, amik minden apró mozdulattal beljebb fúródtak a húsomba.
- Bocsánat - suttogtam. A szemembe könnyek gyűltek. Most meg fog ölni?
- Chh... - hirtelen elengedett és visszaült a helyére. - nem ölök gyerekeket. Bár elég problémás eset vagy. - tette még hozzá.
Ijedten kaptam a mellkasomon lévő sebhez, ami máris kezdett gyógyulni. Percekig lihegve bámultam. Most akkor mégse fog bántani? Már azt hittem, hogy darabokban fog visszaküldeni Tylernek. Vagy élve, de mondjuk egy ujj, vagy kar nélkül. Beleborzongtam a gondolatba. 

- Én csak szólni akartam mert aggódtam. - motyogtam bátortalanul. Rám villant éles szeme.

- Aggódni? - elnevette magát.- mégis minek? - elkomorodott a tekintete. Mintha elgondolkodott volna valamin. Ilyenkor jól jött volna, ha belelátok a fejébe, mint az előbb. Nagyon is érdekelt, hogy mennyire van veszélyben az életem.

- Hát csak úgy. Mivel annyiszor voltam már a fejedben, így nem tudom figyelmen kívül hagyni, ha bántani akarnak. - mondtam halkan. Éreztem, hogy engem néz, de nem mertem megbizonyosodni róla. Inkább továbbra is a kezemet piszkáltam.
- Nincs szükségem az aggódásodra. - morogta.
- Sajnálom. Nem tehetek róla. Úgy érzem nem lenne szabad zavarni téged.
- Akkor mért vagy még itt? - horkant fel.
- Én... Nem magamra gondoltam. Csak Tylerre meg Willre. - egészítettem ki.
- Bátor vagy.
-Nem igazán. Igazából nagyon gyáva vagyok. Most is remegek.
- Azt látom. De az, hogy félsz, csak azt bizonyítja, hogy bátor vagy. Ha nem lennél az, akkor nem beszélnél most velem, hanem fejvesztve menekülnél.

Volt igazság abban amit mondott. Szótlanul rábólintottam. Megkockáztattam egy óvatos pillantást az irányába. Még mindig engem figyelt. Le se vette rólam a szemét.
- Megkérhetlek, hogy ne bánts? Esetleg, hogy a falkámat se? - pislogtam félénken.
- Ch.... Kölykök.... Azt hiszitek ti vagytok a világ közepe.
- Én nem...
- Mondtam már, hogy nem foglak bántani. Viszont nagyon sértő, hogy beköltöztetek a területemre. Évtizedek óta az enyém az egész hegység. Volt már más falka is akiket elüldöztem.
- Kérlek.... Nekünk ez a terület lett kijelölve a Tanács által. Nem mi választottuk. Ők úgy tudják, hogy szabad ez a hely.
- Addig jó... Nem ígérem, hogy abbahagyom és ha ártani mertek itt bárminek is. Legyen az erdő, vagy a lakója... - szigorú szeme ellenségesen villogott. Félelemmel telve olvadtam bele abba az áttetsző szempárba, ami olyan hasonló volt az enyémhez.
- Nem fogunk. Csak annyit vadászunk amennyi feltétlenül szükséges. És nem fogunk fákat döntögetni meg hasonlók. - ígértem meg azonnal.
- Helyes. - biccentett.
Percekig csak bámultunk egymás szemébe. Én igyekeztem távolabb húzódni tőle, mivel az utálat amit felém sugárzott számomra túl ijesztő volt. Láttam rajta, hogy legszívesebben itt hagyna, de mégis maradt. Nem tudom mért, de ez valahogy engem is fogva tartott, és képtelen voltam elmenekülni. Csak néztem ezt a furcsa lényt. Annyira különleges. Sose láttam még hozzá hasonlót. Vajon honnan származik? Van falkája? Vagy egyedül van? Rengeteg kérdés jutott eszembe, de féltem feltenni őket.
- Elmondhatom az alfámnak, hogy beszéltem veled? Nem akarsz esetleg vele tárgyalni? - kérdeztem.
- Nem tárgyalok senkivel. Viszont ti nem fogtok sokáig itt maradni. - szeme fenyegetően villogott.
Csalódottan lebiggyesztettem az ajkam. Reméltem, hogy szót lehet vele érteni, de úgy látszik, hogy tévedtem. Nem voltam benne biztos, hogy abbahagyja az ijesztgetését a többieknek.
- Akkor én most megyek. - álltam fel óvatosan, de megszédültem, és arra eszméltem fel hogy egy erős kar zárult a testem köré, hogy megtartson. Felpillantottam a titokzatos farkasra. Olyan közel volt hozzám, de jelenleg eszembe se jutott, hogy félnem kellene. Biztonságban éreztem magam.
- Bocsánat - motyogtam félénken, majd lassan kibontakoztunk az ölelésből.
- Visszatalálsz? - kérdezte rám se nézve.
- Hát... Szerintem szag alapján igen. - feleltem bizonytalanul.
- Chh... - újra felvette az utálkozó kifejezését. Nem értem őt. Egyszer mintha kedves lenne, aztán hirtelen újra olyan bunkó.
- Akkor megyek.
- Jó.
- Szia - mosolyogtam rá. Remélem azért nem gyűlöl.
- Alo... - szólt utánam.
- Mi? Honnan... - akartam kérdezni, hogy mért tudja a nevemet, de belém fojtotta a szót.
- Mondd meg az alfádnak, hogy te vagy a sámán. Ennek így kell lennie. - mondta még, majd átalakult és elfutott. Ilyen közelről nézve a hófehér bunda és a hatalmas izmos test annyira lenyűgöző volt. Tátott szájjal bámultam utána, majd megráztam a fejem, és elindultam vissza a falkához.