- Kint kell hagyni a szabad ég alatt. Ha nap éri az is gyengíti. - meghúztam a köteleket a fekete förmedvény körül. A társam első varázserővel megerősített kötele. Egyenlőre úgy tűnt elég lesz. Fogságban tartotta a wendigot, egy centit se bírt mozdulni, csak undorító hangokat adott ki magából. Egy hasonlóan Alo által megbűvölt totemoszlophoz kötöttük ki. Onnan ijesztgetett mindenkit. 

Körbenéztem a többieken. Mocsok, kosz, fáradtság, félelem, és gyász. Semmi jót nem láttam rajtuk. Will alig láthatóan remegett. Tudtam, hogy csak most kezdi el felfogni mi is történt vele. Olyan élethalál harcot vívott a szörnnyel, hogy azt bárki megirigyelte volna. Én hamarabb értem oda mint Tyler, de sajnos Paco-n már én sem tudtam segíteni. Mire lekötöztük a szörnyet, az öreg már kilehelte a lelkét az egyik fa gyökerein. Ernyedt teste romokban, véresen hevert, falkája tagjai körülötte ültek és őt siratták. A testet hazavitték a falkájukba. Tudtam, hogy egész éjjel őt fogják gyászolni.

- Jól van, mindenki menjen aludni. - Tyler erőteljes hangja végigszállt a mezőn. - senki nem mehet a szörny közelébe!

Nem volt ellenvetés. Szép lassan a falka elcsendesedett és befészkelték magukat házaikba.

- Köszönöm. - fordult hozzám a falkavezér. 

- Csakis Alo miatt tettem. - jelentettem ki.

- Tudom. -sóhajtott fel. - A barlangodban van? Remélem nincs baja.

- Igen ott van. Vár rám, úgyhogy most megyek. Ma este ott alszik. - közöltem még vele, majd farkassá alakulva beügettem az erdőbe.

Fenséges volt a megjelenése amikor felbukkant. Bár bundáján vér és fekete massza foltok virítottak, egy győztes harcon volt túl, a veszteségek ellenére is. Wynono mintha egy legendából lépett volna ki, amint megpillantotta társát, felvette emberi formáját. Mindent láttam az ő szemével. Bár rettegtem, most, hogy itt volt újra velem, már sokkal kellemesebben éreztem magam. Jelenléte adott egy biztonságérzetet, függtem tőle, hiszen nélküle nem lennék képes uralkodni a félelmemen.

- Ezért voltam ilyen rosszul. - mondtam halkan. Felvett egy vödröt amiben még volt a patakból víz, hogy lemossa magáról a mocskot. 

- Érezted, hogy meg fog halni? 

- Már akkor tudtam amikor először megláttam. - bólintottam. - Azért nem láttam őt látomásban, mert nem a falkánk tagja.

- Pontosan. Legalább nem kellett átélned a halálfélelmét. 

- Vajon ki lesz a vezető most, hogy ő már nincs? - gondolkodtam el.

- Mivel vér szerinti öröklés van, a lánya a vezér mostantól. - válaszolt. Megtörölközött, majd odaült mellém az összeeszkábált ágyra. Azonnal közelebb húzódtam hozzá. Szinte vonzott magához. Nem volt elég ennyi se, így oldalról hozzábújtam. Védelmezőn ölelt át a karjaival.

- Már csak két nap. - hangom elcsuklott. Két nap múlva kellett megtartani a szertartást. Rettegtem tőle, és már  a végrendeletemet írtam fejben annak ellenére, hogy nem láttam előre a saját halálomat.

- Nem tud neked ártani többet. Kikötöztük a mezőn, nappal gyengébb, éjjel meg itt vagyok, hogy megvédjelek. Fél tőlem. A falkától is fél, ha ki is szabadulna, valószínűleg elmenekülne amilyen gyorsan csak tudna.

Próbált nyugtatni. Tudtam, hogy igaza van, azonban fejemet továbbra is bajlós gondolatok lepték el.

- Meg foglak védeni. - tette még hozzá. Hittem neki. Bármi is történik, Wynono megvéd, ott lesz mellettem. - akarsz aludni?

Felpillantottam rá. Érzékeltem halványan egyfajta feszültséget a társamon, kíváncsi voltam vajon mi lehet. Pár percig vizsgáltuk egymás igézően kék szemeit, végül megint csak ő törte meg a csendet. Észre se vettem, hogy nem válaszoltam a kérdésére.

- Szeretnél aludni? - ismételte meg. Beharaptam az alsóajkam. 

- Azt hiszem igen. - bólintottam, de nem mozdultam. - valami baj van? Feszült vagy.

- Nincs baj. Ez nem olyan baj. - mosolygott rám. Beleborzongott az egész testem a kellemes hangjába.

- Nem olyan baj?

- Másfajta feszültséget érzel rajtam. - értetlen arcomat pásztázta, nem akarta elhinni, hogy nem fogtam fel mire is akart utalni. De hát ilyen rejtélyesen beszél, mégis honnan tudjam, hogy mire gondol pontosan?

- Mármint? - kérdeztem mert úgy tűnt nem is akarja megmagyarázni.

- Alo, hogy lehetsz ennyire ártatlan - nevetett halkan. - Amit érzékelsz rajtam, úgy hívják, hogy szexuális feszültség.

Nagyra nyitottam a szemem. Mégis mit várt egy olyan fiútól, aki még szerelmes se nagyon volt, most meg hirtelen lelkitársa van? El akartam bújni szégyenemben, így arcommal csak befurakodtam a karjához, hogy ne is lásson engem.

- Aranyos vagy. - simogatta meg a fejem és csókot nyomott a hajamba. 

- Inkább béna. - motyogtam rettentő nagy önbizalommal. Kihámozott a rejtekemből és maga felé fordított.

- Gyere inkább aludjunk. - mondta megnyugtató hangján. El is feküdt mellettem, gondosan figyelve arra, hogy nekem is hagyjon helyet. Ledőltem mellé. A fejemben csak úgy kavarogtak a gondolatok. Tudtam, hogy nem akar lefeküdni velem, hiszen mondta. Viszont ezek szerint valamennyire mégis csak akarja. Én meg... Izgulok mint valami tinilány. 

- Alo, ha szeretnél valamit, kérlek mondd, vagy kezdeményezd. - szinte suttogta. - Nem akarok rád erőltetni semmit, meg fogom várni, hogy te csináld. - szemei elnéztek rólam, mintha zavarban lenne. 

Ráfeküdtem félig, azon gondolkodtam mégis mi a fenét csináljak. Nem látja rajtam, hogy mennyire nem tudom mit kellene csináljak? Megnyaltam az ajkamat. Azt hallottam ezzel is lehet jelezni. khm... Éreztem, hogy egy pillanatra megugrott a szívverése. Beletúrt a hajamba, ujjaival fésülni kezdte az igen csak gubancos tincseimet. Jó érzés volt.

- Abban biztos lehetsz, hogy nem fogok semmit se kezdeményezni. - mondtam halkan. - ahhoz nem vagyok elég bátor.

Mosolyogva vizsgálta a tekintetem. Nem zavarta, hogy ennyire félénk vagyok, inkább úgy éreztem, csak még jobban felébresztettem benne a védelmező ösztönét. Gyengéd csókot lehelt a homlokomra.

- Akkor egész életemben várni fogok rád. Ha nem állsz készen nem csinálok semmit. - duruzsolta. 

- Öhm... Oké - motyogtam halkan. Hozzábújtam szorosan. Éreztem gyors szívverését, az enyémhez hasonló tempóban vert. Jó ideig nem tudtunk elaludni, de az idő és a fáradtság lassan megtette a hatását. Elmerültem az álmok világában, ahol most nem voltak se wendigók se egyéb félelmet keltő szörnyek.

***

Hétágra sütött a nap. Ahogy megjósoltam, tökéletes idő volt egy kis wendigo űzésre. A gyomrom képtelen volt befogadni bármilyen ételt, egyszerűen csak úgy volt, mint egy kő, görcsben, nem mozdult, csak szorító érzést sugárzott szét az egész testemben. Kezeim remegtek, ami nem volt túl jó jel. Tyler ajtajában ültem, és a tisztás közepén lévő szörnyet néztem rettegve. Sötét aura vette körül, ami már sokat halványult az utolsó két napban, de számomra még mindig félelmetes volt. Lassan mindenki összegyűlt a totemoszlop körül. Wynono megjelent fehér farkas alakjában és leült a szörny elé. Dominanciáját akarta ezzel kimutatni, hogy megmutassa nekem sem kell tőle félnem. Valamennyire megnyugtatott, de az erős szorongást nem tudta eltűntetni. 

- Minden rendben lesz, Alo. -hallottam meg magam mögött Tyler hangját. Felpillantottam rá, de nem sokáig. Nem akartam szem elől téveszteni a szörnyeteget. - Megvédünk. 

Végül csak bólintottam rá, majd felálltam és bementem a házba. Kiterítve várt rám a hagyományos állatbőr viselet, arcfesték, egy csörgődob, és a sámán bot. Kihasználtam az időmet az elkészüléssel. Először kifestettem az arcomat. Egy napra emlékeztető mintát rajzoltam, vörös festékkel, ami egészen a mellkasomig leért, hiába a ruha alatt az már nem fog látszani. Mindent abból a könyvből néztem ki ami Karen nénémtől maradt még rám. Bőrből készült nadrág és ing került rám, majd ha ez még nem lett volna elég, csak ekkor került rám a szőrme. Hiába repkedtek kint a minuszok, tudtam, hogy melegem lesz így is. 

"Megérkezett a másik falka." hallottam meg Wynonot a fejemben. Nagyot sóhajtottam. Nem húzhattam tovább az időt. Kezembe vettem a kellékeimet.

" Valami nincs rendben." Erre az egy mondatra még jobban összeszorulta gyomrom. " Gyere ki." 

- Megyek már megyek. - motyogtam halkan magamnak. Kiléptem a házból. Pár perc alatt felmértem a helyzetet. Az egész falka megjelent, Paco lánya mint új falkavezér tárgyalt éppen Tylerrel. Nem akartam tudni miről, de akaratlanul is megütötte a fülemet egy mondatfoszlány.

- Azt mondta.... ha még ez lesz az utolsó feladata is az életében...... Nem akarja, hogy a fiú....

A lány hangját elsodorta a szél, de azt hiszem a fejemben összeraktam a dolgokat. Amint megláttam az öreg sámánasszonyt, szintén teljes felszereléssel, megdobbant a szívem. Bár bűnös érzés volt, mégis megcsillant a remény, hogy talán nekem ma nem kell szembenéznem a szörnnyel. 

- Sok a beszéd. - morgott az öregasszony. Tekintetét elhomályosította egy szürke fátyol. Az öregkor fátyla. Beharaptam az ajkam. Elfogott a bűntudat, de egy szó nélkül néztem végig, ahogy odatopogott a szörny elé. Minden félelem nélkül magasba emelte a kezeit, majd a déli napnak kezdett énekelni.

Reszelt, nyekergő hangja semmilyen fülnek sem volt kellemes. Ütemre rázta a csörgőt, botját egyenesen, minden tétovázás nélkül tartotta. Egy pillanatra olyan volt, mintha egy ereje teljében lévő lány lenne, de megráztam a fejem, és a látomás tovatűnt. Újra a rozoga öreg volt, aki valójában is volt. 

Lassan az éneke végére ért. A szörnyre hatással volt, nem morgott, adott ki furcsa hangokat magából, nem próbált szabadulni.Megbéklyózta az ének. Amint abbamaradt, a sámán lassan odasétált hozzá. Két kezével megfogta a koponyát, majd a feltételezhetően a homlokára adta a természet csókját, ami megtisztította a szörnyet. Gyomrom felkavarodott, nem bírtam tovább, el kellett forduljak, kikívánkozott a sav, behánytam az egyik bokorba. Nem is tudom, hogyan gondoltam, hogy valaha is képes leszek ilyesmire. Furcsa érzésem támadt, ijedten pillantottam fel, de már csak azt láttam, hogy a szörny hegyes karma átfúrja az öreg sámán mellkasát. Kitágultak a szemeim. Megállt az idő. Mégis... Mi történt?