Közeledett a szertartás napja. A wendigó azóta még valakit megevett, valószínűleg egy szimpla ember volt aki magányosan mászkált az erdőben. Csak az egyedül levőkre támadt rá, így igyekezett mindenki másokkal együtt közlekedni.
Kezemben egy fonott kötél volt, több méter hosszan tekeredett le a földre mint egy óriáskígyó. Halk mormolás töltötte be a szobát. Hangom monoton volt, nem csuklott el, gondolataim próbáltam a feladatra összpontosítani. A kötél meleg volt a kezemben. Nem csak ott ahol fogtam, az elejétől a végéig mindenhol.

Amikor a mantra végére értem, felnyaláboltam a köteget, majd kivittem a tisztásra. A nap csak haloványan szűrődött át a felhők között. Nem biztos hogy elég lesz így az ereje. Feltartottam a fény felé, majd énekelni kezdtem cseroki nyelven egy újabb ősi mantrát. Amint befejeztem, letettem a földre ami a kezemben volt, majd leborultam a földre, kérve a szellemeket, hogy erősítsék meg a kötelet. Megcsókoltam a földet, majd felvettem a kötelet és feltekertem egy kötegbe.

Körbepillantva észrevettem, hogy volt aki messziről figyelt. Érdekes érzéseket váltott ki belőlem. Nem volt pozitív egyáltalán. Kívülállónak éreztem magam.
Ismerős illatot hozott a szél, én azonnal a fák felé fordultam, ahol pár perccel később Wynono bukkant fel. Azonnal felmelegedtem a téli hidegben a jelenlététől.

- Megtalálták már? - kérdeztem tőle amint közelebb ért hozzám.

- Nem. Tylerék úton vannak vissza, a másik falka keresi most tovább. - gondterhelten sóhajtott. Tudtam, hogy segíteni szeretne, de mivel a lény félt a hatalmas ősi farkastól, vele az élen lehetetlen lett volna felkeresni.

- Ha visszaérnek odaadom ezt nekik. - mutattam meg Wynononak a kötelet. Mosolyogva bólintott és megpaskolta a fejemet.

- Eljössz hozzám? Vagy inkább a házban aludnál ma? - kérdezte miközben leültünk Tyler házának a lépcsőjére.

- Nem tudom. -mondtam halkan. Egyszer aludtam már nála a barlangban. Nem volt hideg vagy ilyesmi, igazából nagyon is tetszett, azonban kicsit túl izgultam a dolgot és nagyon nehezen sikerült csak elaludnom. Miattam Wynono se tudott aludni.

- Nem teljesen értem még, hogy mért izgulsz ennyire. - hajolt közelebb hozzám. Lehellete a fülemet csiklandozta. Belebizsergett az egész testem. Kicsit összehúztam magam.

- Nem tudom.... - motyogtam nagyon határozottan. Alig lehetett hallani.

- Tudom, hogy nincs sok önbizalmad. Ha ez segít, biztos, hogy különleges vagy, hiszen a természet téged választott sámánnak, és valahogyan a legelső farkas társa lettél. Van benned valami különleges.

Jól esett amit mondott. Wynono olyan támaszom volt az életben, amit ha ő nem lenne, sose kaptam volna meg.

- Köszönöm. - mondtam halkan.

- Szóval nem kell félned attól, hogy úgy gondolom, hogy jobb lenne ha nem lennél a társam. - mondta halkan. - tudom, hogy ez jár a fejedben.

Tekintetünk öszetalálkozott. Az enyém riadt volt, hiszen Wynono pontosan átlátta a helyzetet.

- Meg ha amiatt izgulsz, hogy le akarlak esetleg fektetni nem kell tőle tartanod. Nem akarlak. - mondta ki nyugtató hangján. Lehet, hogy ettől meg kellett volna sértődnöm, vagy kiakadnom, hogy mégis mért nem akar velem úgy lenni, azonban pont az ellenkezőjét éreztem. Szavai megnyugtattak. Mintha levett volna egy súlyt a vállamról.

- Köszönöm. - elmosolyodtam halványan. - Viszont ennek ellenére se vagyok biztos abban, hogy nálad kellene aludjak. Valami kavarog a gyomromban. Nem tudom mi ez, lehet, hogy beteg leszek.

Wynono szeme aggódva megcsillant. A farkasok elég ritkán betegedtek meg. Általában csak akkor, ha más farkasoktól elkaptak valami vírust.

- Akkor még inkább velem kellene lenned. - jelentette ki.

- De.... Nem lesz semmi bajom. Csak ki kell pihenjem magamat.

- Velem jössz. - kezével gyengéden megfogta az államat, majd odahajolt és homlokon csókolt. Sokszor csinálta ezt. Úgy láttam ezzel jobban ki tudja fejezni magát mintha rendesen megcsókolna.

- Jól van. - adtam be a derekam. - akkor összekészülök és mehetünk.

Wynono elégedetten bólintott, majd elengedett. Bementem a házba, előkerestem egy váltóruhát, és megmostam a fogam. Nem akartam maradni vacsorára, úgyis hamar sötétedik, jobb ha még világosban érünk oda Wynonohoz. Felkaptam a hátitáskámat, majd átalakultam farkassá. Számban a cuccommal mentem ki, ahol Wynono ugyanott várt rám a lépcsőn ülve.

" Kész vagyok" bicentettem felé. Azonnal átváltozott ő is. Bár nem lett volna szabad felvennie a farkas alakját, elég nagy gorombaság egy másik falka területén az ilyesmi, de hát az első farkast ez pont nem fogja érdekelni. Beszólni meg senki se mert neki emiatt, szóval minden további következmény nélkül végig ügettünk a falka területén be az erdőbe.

- Kérsz valamit enni? - Wynono azonnal felszította a tüzet a barlangjánál, én csak azon aggódtam, hogy hosszú haja nehogy lángra kapjon. Persze semmi ilyesmi nem történt.

- Nem jó a gyomrom. - ráztam meg a fejem.- nem tudok most enni.

Wynono annyiban hagyta inkább. Leültem a medve és birka bőrrel leterített fekhelyre. Néztem egy ideig, hogy Wynono csinál magának vacsorát, majd megeszi, de hamar meguntam és inkább csak a tüzet bámultam.

- Nem vagy álmos? - kérdezte tőlem, de olyan tompa volt a hangja. Szemeim előtt a lángok összemosódtak.

A lény hatalmas volt. Förtelmes bűz áradt belőle, menekülni akartam volna inkább tőle, de a feladat az volt, hogy valahogy elkapjuk. Végre hosszas keresés után a nyomára akadtunk, nem hagyhattuk futni, hiszen alig volt pár napunk a szertartásig. Már a farkas formámban voltam, szürkés barnás mancsom a lény felé lendült és belemartam az oldalába. A szomszédos falkából újfent csak azok hárman voltak itt, akik hozzánkis eljöttek. Az alfájuk öreg volt. Senki nem támogatta, hogy részt vegyen a hajszában, de a férfi leállíthatatlan volt.

" Tyler! Megtaláltuk a lényt." Küldtem üzenetet a vezetőmnek és legjobb barátomnak.

" Indítom a többieket." jött a gyors válasz. Reméltem időben ideérnek, ennyien nem fogjuk tudni elkapni.

A wendigo először futni próbált, azonban igen csak hamar rájött, hogy be lett kerítve négy vérfarkas által. Nem létező tekintete ide oda ugrált, keresve a gyengepontot. Megállapodott a legidősebb tagon. Bundája gyönyörű ezüstszürke volt. Szinte fénylett a halvány holdfényben. Hiába vicsorgott ő is fenyegetően, látszott rajta, hogy gyenge volt. Későn mozdultam, hogy az öreg elé ugorjak. Hegyes körmeivel az ezüstbundájú felé kapott, felhasította az oldalát. Az öregnek ennyi még meg se kottyant, azonnal visszatámadt és ráharapott a kezére. Ragadozó ösztöne szerint nem engedte el, szinte csüngött a fekete végtagon, fogai közt beazonosíthatatlan sötét folyadék csordogált.

- Alo? Mi történt? - kezeket éreztem a vállamon, de a szemem előtt összefolyt a látomás amit Will szemével láttam, és Wynono aggódó arca. Nem tudtam mi az igazi.

- A wendigo. - suttogtam. Nem gondolkodtam, nem tudtam elmondani, hogy mi is történt, nemes egyszerűséggel csak berántottam Wynonot a gondolataimba.

A wendigo felhasította Paco hátát. Vér fröccsent mindenhova. Ráugrottam a lényre, hogy lerángassam az alfáról, ami sikerült is, azonban Paco hatalmas teste mozdulatlanul landolt a földön. Csak reménykedtem, hogy még él. Élnie kell. Ő az alfa.

- Alo, el kell indulnom. Segítenem kell nekik. - visszarántott valami a barlangba, a nyugodt tűz ropogásba, Wynono karjaiba. Kék szemeim lassan rátaláltak az övéire. Pár másodperc alatt újrajátszottam az agyamban amit mondott, majd bólintottam. Az első farkas azonnal felállt, majd rohanni kezdett. Fehér bundás alakja eltűnt a fák között.

"Lépj be az én elmémbe. Így meg tudlak valamennyire nyugtatni, és tudod mi történik." Üzente nekem.

Igazság szerint nem akartam újra látni a szörnyet. Inkább rettegtem volna összehúzódva a barlanban egyedül, amíg Wynono visszaér, de valamiért mégis hallgattam most rá. Aggódtam. Talán ez volt az oka. Közelebb húzódtam a tűzhöz, majd irányítottan rákapcsolódtam a társam lelkére, hogy nyomon követhessem a történteket.